Stilbury dékánjának látomása volt, s mert magát Isten választottjának hiszi, vasakarattal fog hozzá annak valóra váltásához, az égbe fúródó torony fölépítéséhez. A dékán beteg ember: agyafúrt őrülettel, eszelős konoksággal tör lehetetlen célja felé, átgázol mindenkin, akit szeret, szétzilálja maga körül a közösség életét. A tornyot a pokol ellenében is fölépíti, megküzd elemekkel és emberekkel, de mire a torony áll, elveszített mindent. Vigasztaló angyala korbácsos ördöggé válik, megölt szerelme holtában bűvölő boszorkánnyá, barátja és mestere ellenséggé. Meg kell tudnia, hogy nem Isten szemelte ki a küldetésre...
A megalázkodás sarában sem nyer bocsánatot, elítéli a nép és az egyház, s megrokkan maga a mű is: halála óráján fenyegetően magasodik a kolostor fölé a lesújtani kész kőkalapács. Égnek szökő csúcsívek, nyomott pofájú vízköpők, homály és üvegablakon áttündöklő napfény, áhítat és szenvedély, kőtömbökből faragott épület, kőtömbökből faragott mondatok, kőtömbökből faragott könyv. A halál mindent felold, s a névtelen olvasó, aki Anonymus atyával ott áll a dékán halálos ágyánál, megbékélt szívvel teszi le ezt a gótikus székesegyházak tökéletességével szerkesztett regényt.