A történetírás jövője

"A civilizáció szerény, de szilárd őrzőinek kell tekinteniük magukat" - írja a kiváló történészprofesszor pályatársairól, akik "ebben a most kialakuló képi, primitív és egyre inkább absztrakciókra épülő korban" továbbra is ragyogó történelmi munkákat hoznak létre.



John Lukacs korábban is számos könyvében, tanulmányában kifejtette már markáns véleményét saját hivatásának állapotáról, de most a korábbiaknál is élesebben fogalmaz. Kultúránk válsága közepette, amikor egy egész korszak ér véget, a történetírásban is bizarr jelenségeket látunk: kérészéletű divatirányzatokat, "hóbortokat", hamisításokat, a világ számos vezető politikusának "történelmi tudatlanságát", a történelemtanítás visszaszorulását a középiskolai és egyetemi oktatásban...

S mindezeket sorra véve a szerző felteszi az aggódó kérdést: mi fog történni a történelmi tárgyú könyvekkel, és olvasni fogják-e még őket? Lukacs bíztató jelenségeket is lát: az emberek egy részének megnövekedett "történelmi étvágyát" például, vagy azt, hogy a szépirodalom egyre inkább átitatódik történelemmel: manapság jóformán minden regény történelmi regény...



A történetírásnak, vallja, amely inkább irodalmi, mint tudományos tevékenység, igenis van, kell, hogy legyen jövője - mert tudásunk jórészt a múltból fakad. Paradox módon bizakodással tölthet el bennünket, hogy a történelem kiszámíthatatlan. Akár optimista, akár pesszimista forgatókönyveket vázolnak fel a mai folyamatok alapján, a történelmet szinte mindig tévesen jósolják meg azok, akik vállalkoznak erre.



John Lukacs nem is jóslatokra vállalkozik ebben a könyvében, hanem elegánsan, tömören, olvasmányosan összefoglalja hosszú és kimagasló pályájának megannyi fontos gondolatát.