Altatódal

Leïla Slimani nagyon különlegeset alkotott. Imádtam az egyszerű, letisztult stílusát, ami nagyban hozzájárult a gyors olvashatósághoz, és a könnyedségével kicsit ellenpontozta a sztori sötétséget. Eleve a felütése is annyira szokatlan, hiszen rögtön megtudjuk a brutális végkifejletet, és csak később, a történet folyamán bontakozik ki az odáig vezető út. Ettől talán még izgalmasabb az egész, mivel így már nem dőlünk be a tökéletes, eszményi dada képének, hanem minden apró jelre figyelünk, meg akarjuk érteni, hogy juthatott el a gyilkosságig.
Nekem tetszett, hogy annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tudjuk, hogy Louise szörnyű dolgot tett, az írónő nem ítélkezik a karakterei felett, nem állítja be őket gonosznak vagy áldozatnak, csak objektíven beszámol az eseményekről. Viszont érdekes volt a gyilkossági ügyben tanúskodó szomszédok, ismerősök vallomásait olvasni, mert így láthattuk, hogy látták mások Louise-t, milyen benyomást keltett bennünk.
A terjedelméből kifolyólag nem megy bele igazán mélyen egy témába sem, de azért megjelennek olyan társadalmi problémák, mint a bevándorlás, az előítéletek, a nők érvényesülése és a kényes egyensúly a munka, az anyaság és az önmegvalósítás között.
A végén volt egy pici hiányérzetem, engem érdekeltek volna az ügy következményei, egy kis kriminalisztikai elemzés, sőt szívesen elmentem volna egészen a tárgyalásig vagy addig, hogy próbálnak túllépni a történteken szülők. De hát akkor legalább kétszer ilyen hosszúnak kéne lennie a könyvnek, és pont az benne a lényeg, hogy nem konkrétan a bűnnel, a nyomozással vagy a büntetéssel foglalkozik, hanem az előzményekkel. Louise-zal, a tökéletes dadával, akiről senki nem feltételezte volna, hogy képes bármi rosszra.