Színházi szívesség

A színház nem szívességszolgáltató intézmény'', idézte nemrég Thomas Bernhardot egy rendező, akivel interjút készítettem. Hanem mi? Mi az, ami - ugyancsak Bernhard szerint - ''életfogytiglani fogságra'' ítéli a mániákusait, ''a kegyelem legcsekélyebb esélye nélkül''? Fogas kérdés. Aki mindenki tetszésére pályázik, az hivatásos talpnyaló és vérbeli udvaronc, mondta Denis Diderot. ''A lényeg, hogy irritáljunk'', állítja Bruscon, a színházcsináló Bernhardnál. Ez azért túlzás. Tény, hogy a kényelmes beidegződéseket támadó színház néha kellemetlen. A magas művészetet mégsem hasonlíthatjuk a libatöméshez, amikor a szellemi táplálékot megpróbáljuk legyömöszölni az áldozat torkán, akár akarja, akár nem. Akkor hát mit tegyünk? Tapasztalataim szerint a közélet és a kultúra elsivárosodása idején van igény az életünkkel és önmagunkkal való őszinte szembenézésre. Ha a színház ezt az igényt szíveskedik kielégíteni, hasonló szívességgel viszonzom, amikor a színházról írok. (Koltai Tamás)