A Borgiák (a sorozat) óta szeretem a Borgiákat (a családot), szóval bármire lelkesen lecsapok, amihez közük van. Eredetileg ugyan Maria Bellonci Lucreziáról szóló könyvével akartam kezdeni, de végül így alakult. Ez is tetszett, bár az elején kicsit lassan indult be a történet, és közben is volt egy-két üresjárat, de érdekes volt, ahogy az a kép is, amit az író Lucreziáról kialakított. Én mondjuk végig azt vártam, hogy mikor jön el a fordulópont, amikor a – mérsékelt – züllés útjára lép, de itt inkább ártatlan áldozati bárány volt szegény. A Giulia elleni sunnyogást leszámítva semmi bűnöset nem csinált. Személy szerint jobban preferálom az árnyaltabb karakterábrázolást, de nem zavart, hogy az író máshogy látta, összerakom én magamnak innen-onnan. Így is elismerésre méltó, hogy mennyi mindenen ment keresztül, és hogy néhány hullámvölgyet leszámítva végig milyen erős maradt.
Izgalmas volt figyelemmel kísérni a folyamatot, ahogy Cesare egyre gonoszabbá vált, bár én azért szerettem, érdekes karakter volt.
Lucrezia nézőpontja kissé korlátozta az izgalmakat, így kimaradtunk a sok cselszövésből, és néha a nagyobb időbeli ugrándozások is zavartak, de ahhoz kétszer ilyen hosszúnak kéne lennie, hogy minden részletbe belemenjen.