"ᴇɢʏᴇᴛʟᴇɴ ᴍᴏꜱᴏʟʏᴀ ᴋéᴘᴇꜱ ᴀʀʀᴀ, ʜᴏɢʏ ᴇʟᴏꜱᴢʟᴀꜱꜱᴀ ᴀ ꜰᴇᴊᴇᴍ ꜰöʟöᴛᴛ ᴋᴇʟᴇᴛᴋᴇᴢő ᴠɪʜᴀʀꜰᴇʟʜőᴋᴇᴛ. ᴀᴢ ɪʟʟᴀᴛᴀ ᴍᴇɢɴʏᴜɢᴛᴀᴛ, éꜱ ᴀᴢ ᴏᴛᴛʜᴏɴ éʀᴢéꜱéᴛ ɴʏúᴊᴛᴊᴀ. ᴀ ʙɪᴢᴛᴏɴꜱáɢéᴛ."
Az Értem születtél nem csak egy könyv, hanem egy igazi érzelmi hullámvasút. Egy magával ragadó történet a gyászról, a fájdalomról, de közben a reményről is.
Egy könyv, amely megmutatja, hogy amikor nem számítasz rá, találhatsz támaszt, biztos pontot az életedben, aki a rossz napokon is melletted fog állni.
Léna és Zsombor közös története megmutatja, hogy a legmélyebb, legnagyobb veszteségek után is van továbblépés, van remény a boldog jövőre, az új szerelemre. Nagyon tetszett, ahogy szép lassan alakultak köztük az érzelmek 🥹
Ez a könyv egy mozdulattal töri össze a szíved, de a következővel összeszedi a szilánkokat, hogy egy új, jobb boldog jövő felé tereljen. Olvasás közben elszorult a szívem, folytak a könnyeim és együtt mosolyogtam a szereplőkkel. Nagyon ajánlom mindenkinek ♥️

Nagyon jó könyv. Teljesen beszippantott.
Nincs túl tolva a szerelmi szál de megvan az erôs enemies to lovers. Pörögnek az események. A párbeszédekben ott a szikra (beszólogatôs, vicces stílusban)
Imàdtam.

Ez a történet számomra sokkal többről szólt, mint egy egyszerű romantikus könyv vagy egyetemi rejtély. A legerősebb része egyértelműen Ben és Lucia kapcsolata volt. Az a fajta szerelem, amely hiába törik darabokra, hiába választja szét őket az idő, a fájdalom és a múlt, valójában sosem múlik el. A kérdés inkább az, hogy vajon megérdemelnek-e még egy esélyt egymástól. Egy világból származnak, mégis mindketten a saját terheiket cipelik.
Ben karakterét különösen szerettem, mert egyáltalán nem a tipikus „rosszfiú” szerepet hozta. Hiperaktív, adrenalinfüggő srác, aki folyamatosan feszegeti a saját határait, mégis mélyen hisz az emberi kapcsolatok erejében. Abban, hogy ha két ember valóban törődik egymással és képesek ápolni a kapcsolatukat, akkor együtt a legnagyobb töréseket is túlélhetik. És talán pont ez teszi annyira tragikussá az egész történetüket. Mert hiába a pénz, a hatalom vagy a társadalmi státusz, ha az ember végül senki mellett nem lehet igazán önmaga csak annál az egyetlen személynél.
A múltbeli döntése mögött pedig nem közöny vagy gyávaság állt, hanem az a nyomasztó teher, amit a nagyapja miatt cipelt magával. Azért szakította meg a kapcsolatot Luciával, mert úgy érezte, csak így tudja megvédeni őt és a szeretteit attól az embertől, aki ekkora hatással volt az életére. És pont ettől lett az egész annyira fájdalmas. Mert közben egyetlen pillanatra sem tudta elfelejteni a lányt.
Lucia és Ben teljesen különböznek egymástól. Lucia ösztönösen bizalmatlan, óvatos és makacsul próbálja megfejteni a Dark Elite körüli titkokat, míg Ben sokkal inkább része annak a sötét világnak, amitől a lány mindig is tartott. Mégis úgy vonzzák egymást, mint két mágnes akkor is, amikor minden azt súgja nekik, hogy távol kellene maradniuk egymástól.
Nagyon szerettem a könyv hangulatát is. Az egész történetet átjárja az a hideg, nyomasztó és titkokkal teli dark academia érzés, ahol senkiben sem lehet igazán megbízni. Sara halála pedig végig ott lebeg a történet felett, folyamatosan arra késztetve az olvasót, hogy próbálja összerakni az igazságot a szereplőkkel együtt.
Viszont őszintén számomra a történet sokszor sajnos vontatottnak érződött. Többször vártam azt a pontot, amikor igazán felpörögnek az események, vagy jön egy olyan fordulat, amitől teljesen beszippant a sztori, de nekem ez több helyen elmaradt. Emiatt néha kicsit unalmasnak hatott, és lassabban haladtam vele, mint szerettem volna.
Ennek ellenére érzelmileg mégis erős könyvnek érzem. A második esélyekről, a kimondatlan érzésekről és arról, hogy néha a szeretet éppen abban mutatkozik meg, amikor valaki elenged még akkor is, ha közben a szíve képtelen továbblépni.

Amber Hamilton Hét halálos tövis című regénye már első pillantásra erősen hangulatot áraszt. A sötét, kontrasztos borító és az élénk élfestés nagyon jól mutat együtt, mégis van benne valami ellentmondás: egyszerre látványos, nyomasztó és dinamikus.
A Hét halálos tövis alapvetően Hófehérke-retelling, de nem áll meg egyetlen mese újragondolásánál: Csipkerózsika és a Szépség és a Szörnyeteg motívumai is finoman átszövik, miközben van egy egyértelmű Harry Potteres vonala is. Az akadémiai közeg pedig egy modern, kissé nosztalgikus fantasyvilágot teremt. A történet így egyszerre ismerős és friss, ami végig fenntartja az érdeklődést.
A középpontban Rose herceg és az árva Violet állnak, akiknek kapcsolata folyamatos feszültségre, bizalmatlanságra és érzelmi játszmákra épül. A „húzd meg–ereszd meg” dinamika jól működik, mert egyik szereplő sem válik egyszerűen kiszámíthatóvá, minden döntésüknek súlya van.
A világépítés különösen erős: a Vandenberghe Akadémia, illetve Aragoa és Castelle királyságai sötét, nyomasztó közeget alkotnak, amelyet láthatatlan mágia és rejtett fenyegetések hálóznak be.
A cselekmény lendületes, ritkán lassul le, és amikor mégis, az mindig a világ vagy a karakterek mélyítését szolgálja. A fordulatok több alkalommal is meglepetést okoznak, nehéz előre kiszámítani a történet irányát.
A kötet egyik legklasszabb karaktere Szent Gofri, a vízköpő, aki egyszerre humorforrás és szerethető, különleges karakter.
Bár a főszereplők nevei elsőre szokatlannak hatnak, ez az apróság gyorsan háttérbe szorul a történet erőteljes hangulata mellett. Összességében a regény egy sötét, romantikus és fordulatos fantasy, amely ügyesen vegyíti a klasszikus meséket a modern akadémiai fantasy elemeivel.

A könyv egy család történetét mutatja be, az egymáshoz, a város többi lakójához, és egy hirtelen felbukkanó idegenhez fűződő érzelmeikkel, tetteikkel a középpontban. A kötet azzal kezdődik, hogy a folyó által elárasztott amerikai kisváros, Perdido romjait látjuk. Aminek a közepén hihetetlen körülmények közül bukkan fel Elinor, a tanult, kedves, szerény, szépséges fiatal nő. Tanítani érkezett a városba, noha az árvíz előtt nem volt üresedés a helyi iskolában – ám annak következtében megüresedik egy tanítói állás –, minden irata a folyó martalékává vált, ennek ellenére azonnal felkarolja őt a Caskey család. Mary-Love végig nagy ellenszenvet mutat feléje, de nem tud mit tenni az ellen, hogy szépen lassan a családja részévé válik a nő.

Csak páran látják meg Elinor vonzó, barátságos arca mögött a titokzatosságot és a veszélyt, de ők fokozatosan eltűnnek, vagy meghalnak. És ez senki figyelmét, vagy gyanúját nem kelti fel, ugyanis Elinor nagyon ügyesen tudja eltüntetni a nyomait. Roppant nagy a rejtély a személye körül, de az biztos, hogy szándékai nem barátságosak.

Noha lassú a történetvezetés, a feszült hangulat kárpótol a kevés történésért. Nagyon baljósnak érződik az egész könyv, a szerző ügyes szóhasználata miatt legtöbbször előre tudtam, hogy valami borzalom fog történni, az mégis nagyot szólt.

A karakterek színesek ugyan, de megkedvelni senkit sem tudtam igazán, kivéve talán Sistert. Mary-Love leuralja az egész családot, megfojtva rokonait ezzel. Szinte már üdítő volt látni néha hangos, néha szótlan csatározását Elinorral. És ugyan biztos vagyok benne, hogy Elinor seperc alatt el tudná tüntetni anyósát is, valamiért nem tett még vele semmit. Biztos megvan rá az oka, amire hihetetlenül kíváncsi vagyok. Meg úgy általában arra, ki ő, mi ő, és miért van jelen Perdidoban.

Biztosan tovább fogom olvasni a sorozatot.

“Mint a láncszemek, amik egymásba kapcsolódnak a végtelenségig. Mások szenvedést okoznak, aztán megint mások megmentenek. Minden rossz a többiektől jön, de minden gyógyulás is.”
Ez a könyv számomra olyan volt, mint egy csendes téli este egy meleg takaró alatt. Az apró emberi pillanatokról szól. Egy alpokbeli síparadicsom havas világában követhetjük végig Ambre történetét, aki egy fájdalmas kapcsolat után próbál újra talpra állni és visszatalálni önmagához.
Nagyon szerettem, hogy a történet nem siet sehova. Hagy időt a szereplőknek és az olvasónak is arra, hogy megéljék a veszteséget, a gyógyulást, az új kapcsolódásokat és a lassú változásokat. Tim, Rosalie, Wilson és a többiek igazi közösséget alkotnak, és ettől az egész történet annyira emberi és meghitt lett.
Őszintén, eleinte nehezebben kapcsolódtam hozzá. Az írónő nagyon részletesen ír, sok szereplőt mozgat már a legelején, de ahogy haladtam előre, egyre inkább beszippantott ez a lassú, mégis érzelmekkel teli történet.
Ez nem egy pörgős könyv, inkább egy gyógyulási folyamat. Egy történet arról, hogy néha a legváratlanabb helyeken találunk vissza önmagunkhoz.

Chloe C. Peñaranda Perzselő sötétség című regénye a Nytefall-sorozat második kötete, amely az égi mitológiát, a hatalmi harcokat és a végzetes szerelmet ötvözi. A regény még veszélyesebb útra sodorja Astraeát és Nytét, ahol korábbi életeik, politikai ambícióik és tiltott érzelmeik a végzet és pusztulás bonyolult hálójában fonódnak össze.
A barátságok és kötelékek sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak. Míg az első könyv egy szerelmi történet felépítésére koncentrált, ez a rész inkább egy közösséget épít. Láthatjuk, ahogy Astraea olyan barátságokat alakít ki, amelyekre korábban nem volt lehetősége. Fokozatosan felfedezi, kik azok, akikben megbízhat és akikre támaszkodhat.
Nemcsak a barátságok mélyülnek el, hanem többet ismerhetünk meg erről a mágikus világról és annak mítoszairól. A világépítés nem állt meg az első könyvnél – ebben a második részben még összetettebbé és nagyobbá válik. Új legendák jelennek meg, új titkok tárulnak fel, amelyek még több kérdést vetnek fel ebben a végtelennek tűnő rejtélyes világban. Időnként azonban eléggé is túlterheltnek hathat.
A történet szíve Astraea és Nyte végzetes szerelme. Viszonyuk egy folyamatos taszítás-vonzás dinamika, ahol a szenvedély ütközik a józan ésszel.
Bár a szerelmi történet magával ragadó, időnként háttérbe szorítja a regény egyéb aspektusait. Egyes jelenetek túl ismétlődőek voltak számomra, sokszor úgy éreztem inkább Astraea és Nyte vágyára koncentrált az írónő, mintsem a cselekmény előremozdítására.
Astraea és Nyte elődei olyan döntéseket hoztak, amelyek pusztuláshoz vezettek – vajon ők képesek lesznek megtörni a kört, vagy ugyanarra a sorsra jutnak?

„Bekerültem a suli rosszfiúinak hálójába, ezért most ki kell eresztenem a karmaimat, hogy megszökjek előlük.”
Ezüst hattyú egy sötét, titkokkal teli dark romance, ami lassan és alattomosan ránt be egy veszélyes világba. 🖤🦢
Madison Montgomery új életet próbál kezdeni a Riverside Akadémián — egy elit iskolában, ahol a pénz, a családnév és a hatalom mindennél többet ér. De Madi az első pillanattól kívülállónak érzi magát. Figyelik. Suttognak róla. És mintha mindenki tudna valamit, amit ő nem. 🌫️
Az iskola falai között egy titokzatos, zárt kör irányít mindent. A szabályok kimondatlanok, a játszmák veszélyesek, és a határ vonzalom és félelem között egyre jobban elmosódik. Madi pedig akaratlanul is belecsúszik ebbe a sötét világba — főleg amikor egy rejtélyes fiú felkelti az érdeklődését. 🔥
Ahogy egyre mélyebbre kerül az elit társaság titkaiban, lassan rájön, hogy itt semmi sem az, aminek látszik. A csend mögött manipuláció, megszállottság és fájdalmas igazságok lapulnak.
„– Az egész egy játék, cicus. Egy rohadtul elcseszett sakktábla bábuja vagy.”
Ez a könyv teljesen beszippantott! Komolyan, alig bírtam letenni, mert folyamatosan tudni akartam, mi fog történni a következő oldalon. Az egész könyvnek van egy sötét, titokzatos hangulata, ami végig nagyon működött nálam, és ahogy egyre több dolog derült ki a Riverside Akadémiáról, annál jobban beszippantott ez az egész őrült világ. 😍
Nagyon szerettem Madison karakterét is, mert végig érdekelt, hogyan próbál eligazodni ebben a manipulatív, furcsa közegben. Tetszett, hogy nem tökéletes, sokszor bizonytalan, mégis kíváncsi és bátor volt, még akkor is, amikor egyértelműen menekülnie kellett volna. 😭
A sztori végig tele volt feszültséggel, kérdésekkel. Folyton azt éreztem, hogy senkiben sem lehet megbízni, és pont ezért nem tudtam abbahagyni az olvasást. 🖤
És A VÉGE??? 🫠
Nekem most azonnal kell a folytatás, mert egyszerűen muszáj tudnom, mi történik ezután. 👀

Nagyon szeretem azokat a könyveket, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem gondolkodásra is késztetnek és ez pontosan ilyen volt. Charlotte McConaghy ismét egy olyan történetet írt, ahol a természet nem csupán háttér, hanem az egész regény lelke. Az írónő ezúttal a farkasokat állítja középpontba, és megmutatja, mennyire fontos szerepük van a természet egyensúlyában, miközben azt is, mennyire félünk attól, amit nem tudunk irányítani.
A történetben Inti Flynn és csapata farkasokat telepít vissza a Skót-felföldre, ahol ezek az állatok már évszázadok óta nem éltek. Miközben olvastam, végig azt éreztem, hogy szurkolok nekik, hogy sikerüljön újra otthonra találniuk. Ugyanakkor nagyon jól bemutatja a könyv az emberek félelmét és haragját is, hiszen a helyiek számára a farkas veszélyt jelent a megélhetésükre és az életükre.
De számomra ez a regény nemcsak a farkasokról szólt. Sokkal inkább az emberi lélek sötét oldaláról, a családon belüli erőszakról, a feldolgozatlan traumákról és arról, hogy milyen mély nyomot hagyhat bennünk a múlt. Inti és ikertestvére története végig fájdalmasan ott lüktet a háttérben. A természet szépsége és az emberi brutalitás nagyon erős kontrasztot alkotott, és talán pont ettől lett ennyire emlékezetes számomra ez a könyv.
Nyomasztó, vad és gyönyörű történet volt egyszerre. Olyan könyv, ami olvasás után még sokáig ott marad az ember gondolataiban.

Michael McDowell Blackwater-sagájának első kötete az Árvíz egy különös hangulatú misztikus családregény volt. Annyira tán nem horrorisztikus, mint az vártam, de abszolút kíváncsi lettem a folytatásra. A gát, ott folytatta ahol az első rész megszakad, és mesteri módon szövi tovább azt a sötét és fojtogató hálót, amit a nyitó kötet kezdett el fonni Perdido városa köré. Ebben a részben a korábbi nyíltabb ellenségesség már állandó hidegháborúba torkollik. A két nő Elinor és Mary-Love között teljesen kifejlődik a háborús öveezet, és szegény Oscar közéjük szorul. AZ ő jellemfejlődése egészen látványos lett. A történetre nem jellemző a pergő cselekmény és a gyors történetvezetés, bár szerintem ez a rész kicsit haladósabb mint az előzmény. Ami nekem viszi előre a történet az az atmoszférateremtés, és a lélektani hadviselés.. Mary-Love Caskey és Elinor Dammert párharca egyfajta „déli gótikus hidegháborúvá” növi ki magát, ahol a fegyverek nem pisztolyok, hanem vacsorameghívások, ingatlanügyletek és apró, manipulatív gesztusok. McDowell zsenialitása ott mutatkozik meg, hogy képes a hétköznapi családi dinamikát ugyanolyan vészjóslóvá tenni, mint a folyó mélyén rejtőző természetfeletti borzalmakat. Amikről továbbra sem tudtunk meg sokat, így végig megmaradt a kérdés tulajdonképpen, hogy miben rejlik a gonosz, mi az ami a háttérben rejtőző horrorelemeket adja. A kötet lassú hömpölygése ellenére rendkívül olvasmányos, hiszen az író minden egyes fejezettel mélyebbre rántja az olvasót a Caskey család sötét titkaiba. Bár a horrorisztikus elemek ebben a részben is takarékosan, szinte sebészi pontossággal vannak adagolva, azért vannak olyan emlékezetes pillanatok, amikor Elinor valódi természete felsejlik. A gát tehát nem csupán egy átvezető epizód, hanem egy olyan lélektani mélységekkel teli folytatás, amely után az ember azonnal vágyik a következő fejezetre, hogy megtudja, mi történik a családdal, amelynek sorsa immár visszavonhatatlanul összefonódott a folyó sötét áramával.

Bár a kötet terjedelme elsőre tekintélyt parancsoló, valódi „féltégla” a kortárs romantikus regények között nem kell megriadni tőle. Lucy Score könyve ugyanis pontosan olyan, mint egy jól sikerült vakáció, mire a végére érünk, még szeretnénk benne maradni egy kicsit.
A történet a népszerű grumpy/sunshine dinamikára épít, ahol a csupa szív, „jó kislány” Naomi egy vőlegény elől menekülve és egy zűrös ikertestvér miatt ottragad a festői Knockemout városkájában, ráadásul hirtelen a nyakába szakad egy unokahúg is. Itt jön a képbe Knox, a morcos, tetovált borbély, aki szerint a bonyodalom a nők szinonimája, mégis ő lesz az, aki a bajba jutott nő segítségére siet. Kapcsolatuk alapja a szikrázó kémia és a fergeteges szócsaták sora, amelyek egyszerre viccesek és feszültséggel teltek, így a könyv szinte olvastatja magát.
A regény igazi ereje azonban nemcsak a szerelmi szálban, hanem a páratlan kisvárosi atmoszférában rejlik. A pletykás, de végtelenül összetartó lakók és a helyi törzshelyek olyan hangulatot árasztanak, ami azonnal beszippantja az olvasót. A történetet váratlanul izgalmas, krimibe illő fordulatok és olyan mélyebb témák teszik teljessé, mint a gyász vagy a családi felelősségvállalás. Az Amin sosem leszünk túl egy érzelmes, humoros és ízig-vérig szórakoztató „comfort book”, úgyhogy alig várom hogy olvashassam a folytatást.

Az élet könyve méltó lezárása a Mindenszentek-trilógiának, és számomra egyértelműen ez volt a sorozat egyik legkiegyensúlyozottabb kötete. Nagyon szerettem, ahogy a történet végére fokozatosan minden a helyére került, és végre választ kaptunk azokra a kérdésekre is, amelyek már az első részek óta ott lebegtek a szereplők fölött. Diana és Matthew minden hibájukkal, makacsságukkal és olykor nehéz természetükkel együtt is rendkívül szerethető párost alkotnak. Deborah Harkness különösen jól ért ahhoz, hogy a történelmi hátteret, a tudományos részleteket és a fantasy-elemeket természetesen olvassza össze, ettől válik a világ egyszerre hitelesnek és varázslatosnak. Kifejezetten örültem annak is, hogy az angliai múltbéli események után visszatértünk a jelenbe, mert így a történet új lendületet kapott, miközben az érzelmi tét is egyre erősebbé vált. Engem a főgonosz kiléte meglepett, és Jack kapcsolódása is, bár őszintén Deborah Harkness történetvezetése egészen különleges, így nem is tudom min csodálkoztam.
A regény egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy nemcsak a nagy konfliktusokra koncentrált, hanem a családi kapcsolatokra, az összetartozásra és az identitás kérdéseire is. A könyv egyik legfőbb értéke a karakterek fejlődésében és a szálak lezárásában rejlik. Bár a történet tempója néhol lassabb, ez inkább elmélyíti a világot és a szereplők közötti kapcsolatokat, mintsem megtörné az olvasási élményt. Az Élet könyve egyszerre romantikus, izgalmas és érzelmes fantasy, amely méltó befejezése lett egy különleges sorozatnak.

Maga a sorozat eléggé hosszú, így mi még nagyon az elején járunk, de már az első kötettől kezdve tudom, hogy Beatrice kisasszonynak és Kesgrave hercegnek muszáj egymásra találnia, még akkor is, ha Bea megrögzött vénkisasszony, aki petrezselymet árul és kétes érzései vannak a házassággal kapcsolatban.
A hangulata azokra a YA krimikre emlékeztet, amiket úgy szeretek olvasni. Aki beleveti magát a Baljós eljegyzésbe az készüljön fel, hogy Beatrice minden illemet feldob, megy a saját feje után, bebizonyítja, hogy nemcsak egy árva lány, akit befogadtak és határozottan nem egy jellegtelen, szürke kisegér, aki mellett csak úgy el lehet menni szó nélkül. Tökéletesen hozza a meg nem értett hősnő szerepét, míg Kesgrave a tökéletes nyomozótárs.

Van az a könyv, ami olvasás közben beszippant és magával ragad. Megragad benned napokig még. Ilyen volt a Fogoly sorozat számomra. Nyers, sötét, fájdalommal és érzelmekkel teli. Titkok, veszélyes helyzetek, maffia.
Egy érzelmi hullámvasút, ahol a saját traumákkal való megküldés mellett a közös hullámhossz, a párkapcsolat kialakítása során is felmerülnek problémák. A szereplőink hibáznak, rossz döntéseket hoznak, ettől lesznek valódiak, emberiek.
Ella és Asher kapcsolata egyszer gyönyörű és pusztító, tele fájdalommal, vággyal. Titkokkal, melyek kikerülése további feszültséget, fájdalmat szül köztük a rögös úton az egyenrangú felek közti párkapcsolat felé.
🖤 dark romance történet
🖤 morally grey karakterek
🖤 lassan kibontakozó, feszültséggel teli kapcsolatok
🌑 érzelmi mélység, traumák és fájdalom
Nagyon tetszett, ahogy közösen fejlődtek egymás mellett és egymásért. Tetszett, ahogy lassan megnyílt Asher Ella előtt, és megmutatta a mélyben rejtőző fájdalmat és traumáit, örültem neki, hogy közösen képesek voltak feldolgozni őket, már amennyire lehet ezeket. Nagyon örültem neki, hogy a végére sikerült nekik egy boldog életet kialakítani.

Őszintén szólva eléggé vegyes érzésekkel kezdtem el Fogoly első részét. Rengetegen imádják, folyamatosan szembejött velem mindenhol, én pedig kíváncsi voltam, vajon tényleg akkora ütés-e, mint amennyire sokan mondják. Az első fejezetek után viszont még egyáltalán nem voltam meggyőzve.
Asher karaktere nálam eleinte nagyon nehezen működött. Inkább volt betegesen toxikus, kegyetlen és sokszor idegesítő, mint olyan karakter, akihez kötődni tudtam volna. Többször is azt éreztem olvasás közben, hogy egyszerűen nem értem, mások hogyan tudnak ennyire rajongani érte. 😅
Viszont ahogy haladt előre a történet, valami megváltozott. A könyv szépen lassan elkezdett beszippantani. Egyre jobban működött a sötét hangulat, a feszültség, a kegyetlen világ és a karakterek közötti dinamika. Onnantól, hogy a történet egy másik irányt vett, konkrétan faltam a lapokat. Folyamatosan azt éreztem, hogy „csak még egy fejezet”, aztán persze ebből mindig sokkal több lett. 👀
Ami igazán működött nálam, az az volt, hogy a könyv nem próbál szépnek vagy könnyednek látszani. Nyers, sokszor kényelmetlen és brutális, de pont ettől ennyire addiktív. Nem egy tipikus romantikus történet, és szerintem fontos is úgy nekiülni, hogy ez bizony egy elég sötét dark romance.
A karakterek kapcsolatát sem idealizálja, inkább megmutatja annak minden problémás és fájdalmas oldalát. Emiatt sokszor frusztrált, dühített vagy épp teljesen összezavart olvasás közben — de talán pont ezért nem tudtam kiverni a fejemből.
És akkor a vége… hát… köszönöm szépen, Sarah Rivens, még mindig nem tettem túl magam rajta 🤣 Teljesen felidegesített, és természetesen elérte vele, hogy azonnal tudni akarjam, hogyan folytatódik tovább ez az egész.
Szóval összességében nálam ez tipikusan az a könyv volt, ami lassabban indult, aztán egyszer csak teljesen beszippantott. Nem tökéletes, nem könnyű, nem mindenkinek való történet — de az biztos, hogy nyomot hagy az emberen.
Most pedig jöhet a 1.5 rész, mert ezek után egyszerűen muszáj továbbmennem ebben a világban. 🖤

🩷 kisvárosi románc
🩷 szomszédokból… valami több
🩷 barátságból szerelem
🩷 traumák és gyógyulás
Léna élete egyik pillanatról a másikra omlik össze, amikor a vőlegénye egy baleset következtében meghal. A gyász és a fájdalom elől végül Zircre menekül — arra a helyre, ahol utoljára igazán boldognak érezte magát. Az újrakezdés azonban nem indul túl simán, főleg amikor megismeri a szomszédját, Zsombort, aki elsőre inkább bosszantó, mint szimpatikus.
De hát egy kisvárosban nehéz sokáig elkerülni egymást. A kezdeti kellemetlen helyzetekből lassan beszélgetések lesznek, majd barátság, és szépen fokozatosan valami sokkal mélyebb kezd kialakulni közöttük.
Az írónő első könyve, és őszintén meglepett, mennyire olvastatta magát. Két nap alatt ledaráltam, mert egyszerűen folyamatosan kíváncsi voltam, mi történik majd Lénával és Zsomborral. Nagyon működött közöttük a kémia, a párbeszédeiket pedig különösen szerettem — sok humorral voltak megírva, ami nálam mindig hatalmas pluszpont.
A történet egyik legerősebb része szerintem a traumák és a gyász feldolgozása volt. Nem csak háttérelemként jelent meg, hanem valóban fontos része maradt a karakterek fejlődésének, és szerintem szépen, érzékenyen nyúlt hozzá ezekhez a témákhoz az írónő.
Ami miatt végül mégsem lett teljesen tökéletes számomra, az a befejezés volt. A történet vége felé úgy éreztem, mintha hirtelen túl sok esemény zsúfolódott volna össze egyszerre, és néhány szál nem kapta meg azt a mélységet vagy kidolgozást, amit addig a könyv nagyon szépen felépített. Ettől függetlenül viszont egy szerethető, érzelmes és kifejezetten olvasmányos kisvárosi romantikus történet volt.

Báló Fruzsina: Értem születtél az írónő első regénye.
.
Ez a könnyed kisvárosi történet az újrakezdésről, a félelmeink traumáinkon való túllépésről szól. És, ami igazán megfogott és nagyon szerettem, hogy a megértésről és a másik felé fordított türelemről is. Egy olyan szerelem története, ahol mindkét fél vigyáz magára, tisztában van a saját sérelmeivel és gyengeségeivel, ugyanakkor finoman és nem túlzott elvárásokkal lépnek egymás felé. Feltűnő és nagyon szimpatikus volt, hogy a szereplők nem a másik féltől várták a megoldást.
.
Ha egy olyan kortárs romantikus, olvasmányos történetre vágysz, amiben csak úgy el szeretnél merülni, ami visz magával, amiben szerethető, érzékeny és sokszor nagyon vicces karakterek vannak, akkor szívből ajánlom.
Én tudtam volna még tovább és akár még mélyebben, részletesebben, akár jobban belelátva olvasni ezt a történetet. Néha túl gyorsnak éreztem. A fókusz az üzeneten volt, nem pedig ha hatalmas irodalmi bravúrokon. Nagyon könnyen magával ragad a történet.
.
Nem akar a történet túlmagyarázni, nem erőszakos és engedi, hogy úgy találd meg magad benne, hogy szinte észre sem veszed, mikor ismersz magadra egy-egy helyzetben.
Megmutatja, hogy amikor a legsötétebb időszakban érzed magad, gyakran nem látod meg a lehetőségeket pedig mindig van kinyíló ajtó, ami új értelmet adhat.