Ritkán találkozik az ember olyan könyvvel, ami ennyire más szemszögből közelít a “normális élethez”, mint ez a rövid, mégis hatásos kis kötet. Keiko vegyesboltja egy különösen érzékeny nézőpontból mutatja be a társadalmi elvárásokkal való szembenézést, az alkalmazkodás kérdését, és azt, hogy mit jelent „beilleszkedni”, vagy épp nem beilleszkedni a világba.
Főszereplője, Keiko, nem olyan, mint a legtöbb ember, és nem is feltétlenül akar úgy élni, mint mások. A gondolkodása, reakciói és élethez való viszonya elsőre talán furcsának tűnhet, de épp ettől különleges az olvasmányélmény: lehetőségünk van egy másképp gondolkodó ember fejébe és szívébe belesni, és vele együtt megkérdőjelezni azokat a „természetesnek” vett dolgokat, amiket a társadalom ránk erőltet. (Elmondhatatlanul különleges élmény)
A stílusa számomra kissé hűvösnek érződött, olyan távolságtartó, letisztult módon mesél, amitől elsőre nehéz volt igazán közel kerülnöm Keikóhoz. Mégis, talán ez a ridegség passzol a főszereplő világérzékeléséhez: mintha az ő szemüvegén keresztül látnánk mindent. És ez számomra különösen értékessé teszi a könyvet. Nem próbálja „megjavítani” vagy átformálni Keikót, egyszerűen csak megmutatja, milyen az, amikor valaki nem illik bele a társadalmi dobozokba. Ritkán találkozom ennyire őszinte, sallangmentes történettel a másságról.
A kötet rövid, a tördelése kényelmes, nagyobb betűméretű – gyakorlatilag egy délután alatt végigolvasható. Az élmény viszont sokáig velünk marad. Egy különös, szelíd, halkhangú regény, amit jó lenne, ha minél többen elolvasnának.
Kinek ajánlom?
Ajánlom mindenkinek, aki nyitott az eltérő gondolkodásmódok megismerésére, és szereti a csendes, mégis erős hatású történeteket. Azoknak is különösen, akik érdeklődnek a társadalmi kívülállók sorsa, az elvárásokkal szembeni láthatatlan harc, vagy az identitáskeresés témája iránt. Nem klasszikus értelemben szórakoztató, inkább elgondolkodtató, rétegzett, finoman provokatív olvasmány, de épp ettől értékes.
Ig.: https://www.instagram.com/p/DMk_oJlqspy/?igsh=ZXpudGd1c2FpemF4

Ez a rész számomra kicsit vegyes érzéseket hagyott maga után – mégis összességében egy erős 4 csillagos olvasás volt. A második részre jellemző összezördülések, feszültségek itt szinte teljesen eltűntek, és több helyen túlírt jelenetekbe futottam, amik némileg lelassították a történetet. Ennek ellenére a világ még mindig izgalmas, a karakterek fejlődése követhető, és a sorozat hangulata megmaradt a megszokott vonalon.
A Vívódás spoilermentesen: a történet Grace és a Katmere Akadémia világában folytatódik, ahol természetfeletti lények, rejtélyek és érzelmi vívódások szövik át a hétköznapokat. Ez a kötet sokkal inkább a karakterek belső útjára koncentrál, mint a látványos cselekményre – emiatt kissé átvezető résznek is érződik.
A stílus továbbra is gördülékeny, olvasmányos, és bár ennél a résznél kifejezetten jobban érezhető ifjúsági besorolása, ettől függetlenül kellemes kikapcsolódás lehet azoknak is, akik nem YA célcsoportba tartoznak.
Kinek ajánlom?
Azoknak, akik már belekezdték a sorozatot, és nem bánják, ha egy rész kicsit lelassul az érzelmek kedvéért. Ha szereted a karakterközpontú, misztikus hangulatú fantasyket, ahol a kapcsolatok legalább olyan hangsúlyosak, mint a világépítés, akkor szerintem ez a könyv is megtalálhat nálad valamit.
Nem a kedvenc részem a sorozatból, de Grace és a többiek története így is képes volt újabb érzelmi mélységeket megmutatni. És néha a vívódás is kell, hogy újra lendületet vegyen a történet.
Néha nem a hangos összecsapások a legemlékezetesebbek, hanem azok a pillanatok, amikor a karakterek önmagukkal harcolnak, és ebben a Vívódás igazán erős.

Nagyon különleges olvasmány volt. Egy csendes, lassú tempójú, karakterközpontú regény, ahol a hangsúly nem a cselekményen, hanem a belső folyamatokon van. A főszereplő gyászfeldolgozását kísérhetjük végig, méghozzá olyan érzékenyen és árnyaltan, ahogy azt kevés könyv tudja megjeleníteni.
A szerző csodás mondatokat ír, egyszerűeket, mégis nagyon mélyeket. Sokszor meg kellett állnom egy-egy gondolatnál.
Bevallom, egy ponton félbe kellett hagynom az olvasást, és nem a könyv minősége miatt, hanem mert túlságosan hasonlított az én életemre. Tükröt tartott, méghozzá fájdalmasan pontosat. Amikor készen álltam rá, visszatértem és hálás vagyok, hogy megtettem.
Ez a könyv nem való mindenkinek. De ha nyitott vagy egy csendes, befelé figyelő történetre, ami a gyász, elengedés és újrakezdés kérdéseit járja körül – akkor nagyon sokat adhat.
https://www.instagram.com/p/DL5HRQoq9zg/?igsh=eG9yYm81YXR0bzBi

Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, egyetlen szó volt az, ami azonnal megragadott: Észak-Korea. Nem a szerző neve, nem a műfaj, még csak nem is a borító. Egyszerűen az a tény, hogy valaki erről a szinte megközelíthetetlen, titokzatos és minden ízében zárt társadalomról írt egy regényt. Régóta foglalkoztat ez a világ – nem pusztán politikai értelemben, hanem kulturálisan, emberileg, pszichológiailag. Mit jelent egy ilyen rendszerben felnőni, élni, gondolkodni? Hogyan lehet egyáltalán elképzelni a szabadságot ott, ahol a valóság is szűk keretek közé van szorítva?
A történet főszereplője Cso Csunszu, egy észak-koreai kisfiú, akihez egy sor véletlent követően egy érdekes szerepjáték-könyv került. A könyv által elkezdi felfedezni a kreativitás határtalanságát, a szabad gondolkodás magjai termő talajra találnak. A lapok pörgetésével egy érdekes zárt világban cseperedett fiú életét kísérhetjük végig.
Ez a könyv nem ad átfogó képet Észak-Koreáról. Nem tárja fel a teljes politikai rendszert, nem próbálja dokumentarista alapossággal bemutatni az ott élők mindennapjait. Ehelyett kizárólag azt mutatja meg, ami a főszereplő személyes tapasztalatain keresztül kibontakozik. Aki átfogóbb képet szeretne az országról, annak az olvasónak egy teljesen más kötetet ajánlok olvasásra.
Ami azonban megnehezítette számomra az olvasást, az a szerző stílusa. Nehéz lenne pontosan körülírni, miért volt ennyire nehézkes: talán az elbeszélés darabossága, az időkezelés csapongása, a mondatok furcsa tördeltsége miatt. Mintha nem engedné, hogy elmerüljünk benne – folyamatosan kizökkent, újra meg újra vissza kell kapaszkodni a szövegbe. De ahogy haladtam előre, kezdtem megérteni: talán épp ez a szándék. Hogy az olvasás ne váljon kényelmessé, ne csússzon túl könnyen, mert a történet, amit mesél, sem könnyed. Talán pont az a cél, hogy megdolgozzunk a befogadásért – és ezáltal a történet is jobban belénk égjen.
Ennek ellenére nem tudom letagadni: rövidsége ellenére egy nagyon velős és megrázó kötet. Nincsenek benne fölösleges mondatok, nincs benne üresjárat.
Ajánlom:
•Ha kíváncsi vagy Észak-Koreára – de nem a sablonos beszámolókon keresztül.
•Ha bírod a nehezebb, elgondolkodtató prózát.
•Ha keresel egy könyvet, ami után be kell menned némi csendes reflexióba, és nem tudod rögtön pörgetni tovább a következő oldalt vagy Netflix-epizódot.
https://www.instagram.com/p/DLHt3dSqkUI/?igsh=MXJkdDBnZjRmdGI5dg==

„Nem mindig az a fontos, ami történik – hanem az, hogy kivel.”
Kovács Krisztián könyve igazi meglepetés volt számomra. Nem harsány, nem akar mindent kimondani, inkább csak csendben leül mellém és mesél. Lassú tempójú, de mélyre megy – és olyan barátságról beszél, ami ritkán marad meg az életünkben, mégis örökre velünk van.
A történet középpontjában négy fiatal – Ervin, Bota, Kafka és Manci – áll, akik egy vidéki kisváros panelrengetegéből próbálnak kiutat találni önmagukhoz, egymáshoz és a világhoz.
A regény három évtizeden keresztül követi végig a fiúkból lett férfiak életét, miközben a történet vissza-visszatér a gyerekkor döntő pillanataihoz. Ervin, a főhős, felnőttként próbálja megérteni, mi tartotta össze, majd mi sodorta szét a barátságukat. A közös múlt mozaikjai – egy padlástérből kialakított rejtekhely, szerelmi csalódások, titkos beszélgetések és meg nem értett érzések – lassan állnak össze egy olyan történetté, amely ugyanannyira szól az egyén útkereséséről, mint a közös emlékek terhéről.
A nyelvezete gyönyörű, de nem modoros. Pont olyan, mint maga a történet: őszinte, visszafogott, mégis tele van érzéssel. Sokszor nem is a konkrét események maradnak meg, hanem egy hangulat, egy villanás, egy mondat, amitől hirtelen nehéz nyelni.
Nekem különösen az tetszett, hogy nem idealizálja a barátságot, nem épít mítoszt köré. Ez a kapcsolat sokszor törékeny, néha el is veszítjük – de attól még része marad az életünknek. Valahogy pont így van ez az egész könyv is: olvasás közben teljesen benne voltam, de a végén az az érzés maradt, hogy ezt még egyszer újra át kell élnem. Mert vannak könyvek, amik nem mesélni akarnak – hanem emlékeztetni.
Ez a regény nemcsak egy történet, hanem egy tükör is, amelyben saját magunkra ismerhetünk. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy igazán mély, érzelmekkel teli könyvet olvasni.
Őszintén szólva: korábban még nem olvastam semmit a szerzőtől, de biztos, hogy ezután fogok. Sőt, már most érzem, hogy egyszer újra elő fogom venni ezt a könyvet is.

Már jó ideje szerettem volna olvasni a szerzőtől, de valahogy eddig mindig másra terelődött a fókusz. Végül egy elég terjedelmes kötetével kezdtem az ismerkedést – lehet, hogy nem ez lett volna a legegyszerűbb belépő, de valahol el kell kezdeni.
A történet nem mindennapi kezdéssel indul: szinte rögtön megtudjuk, ki áll a bűncselekmény hátterében, de konkrét bizonyíték nincs, csak szavak. Egy pap és egy fiatal lány elrejtve valahol – a rendőrség feladata, hogy megtalálja őket. A pap szerint azonban csak egyikük menthető meg. De vajon ki és miért?
A könyv egyik legnagyobb ereje a témaválasztás és annak bátor megközelítése. Miközben látszólag egy krimi szálán haladunk, egyre több társadalmi, morális és filozófiai kérdés kerül elő – ezek nincsenek direkt az olvasó arcába tolva, de folyamatosan érezni lehet a háttérben húzódó mélyebb gondolatokat. Sokáig gondolkodtam azon, vajon a szerző célja kizárólag a szórakoztatás volt-e, vagy tudatos társadalomkritika is lapul a sorok között. Nekem az utóbbi érződött erősebbnek, és ez még jobban elmélyítette az élményt.
A szerzői stílus számomra kifejezetten figyelemre méltó volt. Szántó Dániel írásmódja igényes, gondosan megformált, és érezhetően sok energiát fektet abba, hogy a szöveg ne csupán elmesélje, hanem érzékeltesse is a történetet. Néhol talán kissé emelkedett, már-már magasztos tónust üt meg, ami időnként kissé távolivá teszi az elbeszélést, de ugyanakkor emeli is a történet súlyát. Ez a választott nyelvezet különleges atmoszférát teremt, és bár nem minden pillanatban volt számomra könnyen befogadható, összességében mégis nagyon hatásosnak éreztem. Olyan, mintha a történet nemcsak egy krimi lenne, hanem egyfajta erkölcsi és gondolati utazás is, amit a stílus remekül támogat.
A szereplők számomra nem váltak igazán szerethetővé, de a közöttük lévő dinamika – vagy annak hiánya – mégis fenntartotta az érdeklődésemet. Ettől függetlenül két karakter különösen felkeltette a figyelmem, bízom benne, hogy a folytatásban nagyobb hangsúlyt kapnak.
A könyv tempója nem mondható kifejezetten pörgősnek. A hosszú terjedelem lehetőséget adott arra, hogy sokféle jelenet és történetszál elférjen benne: akciók, csavarok, belső monológok és különféle szituációk váltják egymást. Ami nekem eleinte nehézséget okozott, az a klasszikus fejezetek hiánya – helyette nagyobb részekre és azon belül jelenetekre tagolódik a szöveg. Szokatlan volt, de hamar bele lehetett rázódni.
Tudom rengeteg kötet, film, sorozat született már a műfajban, de egyes helyeken igen erős hasonlóságokat fedeztem fel.
A befejezés kifejezetten erősre sikerült: egyszerre adott egyfajta lezárást és nyitva hagyott számos kérdést is. Tökéletesen sikerült fenntartani az érdeklődést, és nem is volt kérdés, hogy folytatni fogom. A következő kötetek már a polcomon várakoznak, és remélem, a nyitva maradt szálakra választ kapok. Nem hiszem, hogy egy ilyen komplex és részletgazdag történet ennyivel elengedné az olvasót.