„Nem mindig az a fontos, ami történik – hanem az, hogy kivel.”
Kovács Krisztián könyve igazi meglepetés volt számomra. Nem harsány, nem akar mindent kimondani, inkább csak csendben leül mellém és mesél. Lassú tempójú, de mélyre megy – és olyan barátságról beszél, ami ritkán marad meg az életünkben, mégis örökre velünk van.
A történet középpontjában négy fiatal – Ervin, Bota, Kafka és Manci – áll, akik egy vidéki kisváros panelrengetegéből próbálnak kiutat találni önmagukhoz, egymáshoz és a világhoz.
A regény három évtizeden keresztül követi végig a fiúkból lett férfiak életét, miközben a történet vissza-visszatér a gyerekkor döntő pillanataihoz. Ervin, a főhős, felnőttként próbálja megérteni, mi tartotta össze, majd mi sodorta szét a barátságukat. A közös múlt mozaikjai – egy padlástérből kialakított rejtekhely, szerelmi csalódások, titkos beszélgetések és meg nem értett érzések – lassan állnak össze egy olyan történetté, amely ugyanannyira szól az egyén útkereséséről, mint a közös emlékek terhéről.
A nyelvezete gyönyörű, de nem modoros. Pont olyan, mint maga a történet: őszinte, visszafogott, mégis tele van érzéssel. Sokszor nem is a konkrét események maradnak meg, hanem egy hangulat, egy villanás, egy mondat, amitől hirtelen nehéz nyelni.
Nekem különösen az tetszett, hogy nem idealizálja a barátságot, nem épít mítoszt köré. Ez a kapcsolat sokszor törékeny, néha el is veszítjük – de attól még része marad az életünknek. Valahogy pont így van ez az egész könyv is: olvasás közben teljesen benne voltam, de a végén az az érzés maradt, hogy ezt még egyszer újra át kell élnem. Mert vannak könyvek, amik nem mesélni akarnak – hanem emlékeztetni.
Ez a regény nemcsak egy történet, hanem egy tükör is, amelyben saját magunkra ismerhetünk. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy igazán mély, érzelmekkel teli könyvet olvasni.
Őszintén szólva: korábban még nem olvastam semmit a szerzőtől, de biztos, hogy ezután fogok. Sőt, már most érzem, hogy egyszer újra elő fogom venni ezt a könyvet is.

Már jó ideje szerettem volna olvasni a szerzőtől, de valahogy eddig mindig másra terelődött a fókusz. Végül egy elég terjedelmes kötetével kezdtem az ismerkedést – lehet, hogy nem ez lett volna a legegyszerűbb belépő, de valahol el kell kezdeni.
A történet nem mindennapi kezdéssel indul: szinte rögtön megtudjuk, ki áll a bűncselekmény hátterében, de konkrét bizonyíték nincs, csak szavak. Egy pap és egy fiatal lány elrejtve valahol – a rendőrség feladata, hogy megtalálja őket. A pap szerint azonban csak egyikük menthető meg. De vajon ki és miért?
A könyv egyik legnagyobb ereje a témaválasztás és annak bátor megközelítése. Miközben látszólag egy krimi szálán haladunk, egyre több társadalmi, morális és filozófiai kérdés kerül elő – ezek nincsenek direkt az olvasó arcába tolva, de folyamatosan érezni lehet a háttérben húzódó mélyebb gondolatokat. Sokáig gondolkodtam azon, vajon a szerző célja kizárólag a szórakoztatás volt-e, vagy tudatos társadalomkritika is lapul a sorok között. Nekem az utóbbi érződött erősebbnek, és ez még jobban elmélyítette az élményt.
A szerzői stílus számomra kifejezetten figyelemre méltó volt. Szántó Dániel írásmódja igényes, gondosan megformált, és érezhetően sok energiát fektet abba, hogy a szöveg ne csupán elmesélje, hanem érzékeltesse is a történetet. Néhol talán kissé emelkedett, már-már magasztos tónust üt meg, ami időnként kissé távolivá teszi az elbeszélést, de ugyanakkor emeli is a történet súlyát. Ez a választott nyelvezet különleges atmoszférát teremt, és bár nem minden pillanatban volt számomra könnyen befogadható, összességében mégis nagyon hatásosnak éreztem. Olyan, mintha a történet nemcsak egy krimi lenne, hanem egyfajta erkölcsi és gondolati utazás is, amit a stílus remekül támogat.
A szereplők számomra nem váltak igazán szerethetővé, de a közöttük lévő dinamika – vagy annak hiánya – mégis fenntartotta az érdeklődésemet. Ettől függetlenül két karakter különösen felkeltette a figyelmem, bízom benne, hogy a folytatásban nagyobb hangsúlyt kapnak.
A könyv tempója nem mondható kifejezetten pörgősnek. A hosszú terjedelem lehetőséget adott arra, hogy sokféle jelenet és történetszál elférjen benne: akciók, csavarok, belső monológok és különféle szituációk váltják egymást. Ami nekem eleinte nehézséget okozott, az a klasszikus fejezetek hiánya – helyette nagyobb részekre és azon belül jelenetekre tagolódik a szöveg. Szokatlan volt, de hamar bele lehetett rázódni.
Tudom rengeteg kötet, film, sorozat született már a műfajban, de egyes helyeken igen erős hasonlóságokat fedeztem fel.
A befejezés kifejezetten erősre sikerült: egyszerre adott egyfajta lezárást és nyitva hagyott számos kérdést is. Tökéletesen sikerült fenntartani az érdeklődést, és nem is volt kérdés, hogy folytatni fogom. A következő kötetek már a polcomon várakoznak, és remélem, a nyitva maradt szálakra választ kapok. Nem hiszem, hogy egy ilyen komplex és részletgazdag történet ennyivel elengedné az olvasót.