Az első rész, a Fable után nem volt kérdés, hogy elolvasom a folytatást. A szerző által megteremtett világ annyira magába szippantott, hogy kíváncsi voltam, merre halad tovább Fable története és hogyan zárul le az a kaland, amit az első könyv elindított.
A történet pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött… Fable egy másik hajón tér magához, ezzel kezdődik a második részre szóló kalandok sokasága. Már az első oldalak visszarántanak a tenger illatú, veszéllyel teli világba. Az elején picit nehezebben sikerült felvennem a történet fonalát, egy hangyányit úgy éreztem, jelentősebb események nélkül halad a történet előre, ahol a pontos irányt nem tudtam meghatározni. Ez a lassabb kezdés először zavart, de ahogy haladtam előre, szinte észrevétlenül váltott a tempó, és hirtelen azon kaptam magam, hogy alig akarom letenni a könyvet.
Az Ékkő sok szempontból különlegesebb, összetettebb történet. Itt Fable története kerek egésszé válik. Az első részben tapasztalt hangulat, egyfajta izgalom, a folytatásból teljesen kimaradt, viszont helyette teljesen más hangulatú események, szituációk kaptak helyet. Ezt a váltást egy picit bántam főleg, mert az első rész kalandos, sodró lendületét annyira szerettem, de voltak olyan aspektusok, aminél egyáltalán nem bántam, sőt, mélyebb és komolyabb élményt adott.
Fable karaktere továbbra is szerethetően erős. Törékeny, de nem gyenge. És habár a történetben nem a romantikus szálon van a fő hangsúly, ennek ellenére nagyon kedveltem Fable és West párosát. Kettejük kapcsolata hű maradt önmagához… azt hiszem nem tökéletes, de őszinte és kitartó.
Kinek ajánlom?
Az Ékkő leginkább azoknak szól, akik nemcsak a kalandot, hanem a karakterek belső fejlődését is értékelik. Mindenképp azoknak ajánlom, akik szerették a Fable-t, mert ez a rész valóban lezárja Fable útját, más hangnemben, de méltó módon. Akik kedvelik az érzelmi mélységet, a tengeri történetek hangulatát, és nem bánják, ha a cselekmény olykor lassabban bontakozik ki, biztosan élvezni fogják ezt a könyvet.

Nagyon ígéretesnek tűnt, de sajnos a lassú tempó és a távolságtartó elbeszélés miatt végig nehezen tudott bevonni. Többet vártam tőle, és végül inkább fárasztónak, mint izgalmasnak éreztem az olvasást.
Be kell vallanom, ez volt az évem legnagyobb mellényúlása. Már hónapokkal ezelőtt kinéztem magamnak ezt a kötetet, a témaválasztás, a hangulata és a valós események beleszövése mind felkeltették az érdeklődésemet. Amikor végre lehetőségem nyílt elolvasni, hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam… és sajnos pont ez a lelkesedés zuhant egy hatalmasat.
Már a történet felütése is ígéretesnek tűnt. Vera, az egyik kulcsfigura, a könyv elején öngyilkosságot követ el, majd rejtélyes módon eltűnik a végrendelete. Unokája, Szása, elkezd nyomozni, és ezzel szép lassan elkezd repedezni a család tökéletesnek tűnő képe. A múlttal való szembenézés, a családi titkok felfejtése nagyon is működhetne, ha a könyv tempója nem lenne ennyire vontatott.
Én nem zárkózom el a lassabb történetvezetéstől, de amit itt kaptam, az meglepően, már-már idegőrlően lassú volt. Egyszerűen nem tudtam belelendülni. Ha nem egy program keretein belül kellett volna elolvasnom, valószínűleg félbehagyom. Többször is úgy éreztem, hogy csak vánszorognak az oldalak, és alig történik valami igazán lényeges.
Az eleje különösen zavaros volt, rengeteg szál indult be egyszerre, és egy ideig azt sem tudtam, ki kicsoda és hogyan kapcsolódnak össze. Persze egy idő után kezdett összeállni a kép, de addigra már elég sok energiámat elvette a kibogozás.
Ami szintén nem segített, a politikai szálak. Tudom, a történet részben megkövetelte őket, de nekem egyszerűen sok volt.
A karakterek? Sajnos felejthetőek. Egyikük sem tudott igazán közel kerülni hozzám, és ez tovább nehezítette az olvasás élményét. Nem volt kiért izgulni, nem volt kivel együtt lélegezni.
Nem tudom, hogy ez most a szerző írói stílusa, vagy az északi irodalom egyik „jellegzetes” vonása, de biztosan nem az én világom.
Összegzésként, ha valaki mégis nekiállna ennek a könyvnek, azt javaslom, hatalmas türelemmel tegye. Ez a történet csordogál, nem hömpölyög, nem sodor, nem ránt magával. És bár volt benne potenciál, sajnos nagyon nem tudta beteljesíteni az ígéreteit. Egy feszesebb szerkesztés sokat segített volna rajta.
https://www.instagram.com/p/DNvXzrwMwGV/?igsh=bTA0OHl2NWpidjhk

• Egy kötet, mely megmutatja, hogy még a legsötétebb időkben is létezhet emberség.
• Egy kötet, mely nemcsak borzalmakról szól, hanem bátorságról, emberségről és reményről is.
• Egy kötet, mely emlékeztet arra, hogy a történelem legnagyobb rémtettei mögött mindig ott vannak az egyéni sorsok.
• Egy kötet, mely után nehéz ugyanazként visszatérni a hétköznapokhoz.
• Egy kötet, mely nem engedi, hogy felejtsünk.
Nehéz bármit is mondani egy ilyen könyv után. Az ember automatikusan véleményt akar alkotni, hogy tetszett-e, vagy hogy mi volt benne “sok” vagy épp “kevés”. De amikor az ember tudja, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek, valahogy nem illik ilyesmit mondani. Mert ez nem csak egy történet volt, amit valaki kitalált. Ezek valódi emberek valódi szenvedései. Ilyenkor inkább csak csendben marad az ember, és próbálja felfogni, hogy amit olvasott, az a valóság volt.
Furcsa szokás, tudom, de mindig is különös érdeklődéssel fordultam a Holokauszthoz köthető regények felé. Talán azért, mert úgy érzem, ezek a történetek nem engedik, hogy felejtsünk. Így került a látóterembe Az auschwitzi tanár, és bár sejtettem, hogy nem lesz könnyű olvasmány, mégis azt kaptam tőle, amit vártam: megrázó őszinteséget, történelmi mélységet, emberi sorsokat.
A könyv egy valós személy, Fredy Hirsch életét dolgozza fel, aki tanárként (még Auschwitzban is) próbált reményt és tudást adni a gyerekeknek. Egy olyan személy története ez, aki a legsötétebb időszakban is hitt abban, hogy az oktatásnak ereje van. És ebben a hitben volt valami rendíthetetlen.
Mivel korábban nem ismertem Fredyt és az ő szerepét ebben a történelmi kontextusban, örülök, hogy bővíthettem a tudásomat. Nemrég olvastam egy másik, auschwitzi témájú könyvet, amelyben utalások voltak egyes eseményekre, helyszínekre, érdekes élmény volt most ezekkel a mozzanatokkal részletesen is találkozni, mintegy „kitöltve a hézagokat”.
Nem tagadom, a téma mindig megterhelő. De szerintem, aki ebben a témában olvas, annak ezt tudnia és vállalnia kell. Nem lehet „könnyű” egy ilyen könyv, de nem is kell, hogy az legyen.
És bár Az auschwitzi tanár sem vette el a kedvemet a hasonló témájú könyvektől, azt hiszem, most tartok egy kis szünetet. Egy-két könyv erejéig biztosan.
Egyetlen dolog volt, amit kevésbé értettem, az pedig az időben való ugrálás. Számomra ez néha megtörte az olvasás ritmusát, úgy éreztem, lineárisan is tökéletesen működött volna a történet, talán még erőteljesebben is.
Mindezek ellenére ez egy fontos kötet. Azoknak, akiket érdekel a korszak, az emberi sorsok, az igaz történetek, mondhatni kötelező.
Egy férfi, aki nem hagyta, hogy a sötétség elnyelje a benne lévő fényt.
Egy tanár, aki akkor is tanított, amikor minden más elveszett.
https://www.instagram.com/p/DNnwXVnsMJd/?igsh=dm1ybWgyMnJtbHZ2

Hosszú ideje szemeztem már ezzel a kötettel, de valamiért mindig elmaradt az olvasása, talán még nem volt itt az ideje. Most viszont kapva kaptam a lehetőségem, belevágtam, és milyen jól tettem!
A kalózos tematika mindig is csiklandozta a fantáziámat, de eddig meglepően kevés ilyen típusú regény került a látóterembe. Talán épp ezért kezdtem el a Fable-t különösen izgatottan… kíváncsi voltam, mit tud nyújtani egy ifjúsági, kalózos, fantasy elemekkel tűzdelt történet.
És az első benyomás kifejezetten pozitív. Ez a kötet különleges, élvezetes, gyorsan pörgethető sorozatkezdés, ami rengeteg kérdést vet fel, és csak finoman enged betekintést a világába. Látszik, hogy sok szál csak most indul el, és bőven lesz még mit kibontani a folytatásban, én pedig kíváncsian várom, hogy ezek a szálak merre haladnak tovább.
Ami kiemelkedően tetszett, az az, ahogyan a szerző leírja a környezetet és megteremti a hangulatot. Szinte éreztem a sós tengeri levegőt, hallottam a fedélzet nyikorogását, és láttam magam előtt a sziklás partokat. Ebben a szerző tényleg zseniális.
Pont emiatt zavart egy kicsit jobban, hogy a romantikus szál nem volt igazán megalapozva. Túl gyorsan, túl intenzíven csapott le, és nekem nem volt elég időm ráhangolódni az érzelmi vonalra. Sajnos nem tudtam vele teljesen azonosulni, pedig egyébként szívesen tettem volna, hiszem alig vártam, hogy egy kis romantikus fűszert is kapjunk.
Kellemes meglepetés volt viszont, nincsenek benne erotikus jelenetek (tudom, hogy ifjúsági kötet) legalábbis konkrét leírás szintjén nem. Ez most kifejezetten üdítően hatott, és úgy érzem, semmit nem vett el a történet erejéből.
A fantasy szál is pont annyira van jelen, amennyire kell. Egyértelműen fantasy a világ, mégis távol áll a tipikus „ezeregy lény és szupererő” stílustól. Fable-nek van egy különleges képessége, de eddig nem ez volt a történet fókuszában és ez számomra nagyon is működött.
A világépítés érdekes, a hierarchiák és szabályrendszerek különösek, de ebből még keveset kaptunk. Remélem, a következő rész mélyebbre ás ebben is, mert ez a háttér rengeteg lehetőséget tartogat.
És a jó hír, hogy a folytatás már elérhető, szóval nem is kell sokáig várni… hamarosan újra alámerülök Fable világába.

Ritkán találkozik az ember olyan könyvvel, ami ennyire más szemszögből közelít a “normális élethez”, mint ez a rövid, mégis hatásos kis kötet. Keiko vegyesboltja egy különösen érzékeny nézőpontból mutatja be a társadalmi elvárásokkal való szembenézést, az alkalmazkodás kérdését, és azt, hogy mit jelent „beilleszkedni”, vagy épp nem beilleszkedni a világba.
Főszereplője, Keiko, nem olyan, mint a legtöbb ember, és nem is feltétlenül akar úgy élni, mint mások. A gondolkodása, reakciói és élethez való viszonya elsőre talán furcsának tűnhet, de épp ettől különleges az olvasmányélmény: lehetőségünk van egy másképp gondolkodó ember fejébe és szívébe belesni, és vele együtt megkérdőjelezni azokat a „természetesnek” vett dolgokat, amiket a társadalom ránk erőltet. (Elmondhatatlanul különleges élmény)
A stílusa számomra kissé hűvösnek érződött, olyan távolságtartó, letisztult módon mesél, amitől elsőre nehéz volt igazán közel kerülnöm Keikóhoz. Mégis, talán ez a ridegség passzol a főszereplő világérzékeléséhez: mintha az ő szemüvegén keresztül látnánk mindent. És ez számomra különösen értékessé teszi a könyvet. Nem próbálja „megjavítani” vagy átformálni Keikót, egyszerűen csak megmutatja, milyen az, amikor valaki nem illik bele a társadalmi dobozokba. Ritkán találkozom ennyire őszinte, sallangmentes történettel a másságról.
A kötet rövid, a tördelése kényelmes, nagyobb betűméretű – gyakorlatilag egy délután alatt végigolvasható. Az élmény viszont sokáig velünk marad. Egy különös, szelíd, halkhangú regény, amit jó lenne, ha minél többen elolvasnának.
Kinek ajánlom?
Ajánlom mindenkinek, aki nyitott az eltérő gondolkodásmódok megismerésére, és szereti a csendes, mégis erős hatású történeteket. Azoknak is különösen, akik érdeklődnek a társadalmi kívülállók sorsa, az elvárásokkal szembeni láthatatlan harc, vagy az identitáskeresés témája iránt. Nem klasszikus értelemben szórakoztató, inkább elgondolkodtató, rétegzett, finoman provokatív olvasmány, de épp ettől értékes.
Ig.: https://www.instagram.com/p/DMk_oJlqspy/?igsh=ZXpudGd1c2FpemF4

Ez a rész számomra kicsit vegyes érzéseket hagyott maga után – mégis összességében egy erős 4 csillagos olvasás volt. A második részre jellemző összezördülések, feszültségek itt szinte teljesen eltűntek, és több helyen túlírt jelenetekbe futottam, amik némileg lelassították a történetet. Ennek ellenére a világ még mindig izgalmas, a karakterek fejlődése követhető, és a sorozat hangulata megmaradt a megszokott vonalon.
A Vívódás spoilermentesen: a történet Grace és a Katmere Akadémia világában folytatódik, ahol természetfeletti lények, rejtélyek és érzelmi vívódások szövik át a hétköznapokat. Ez a kötet sokkal inkább a karakterek belső útjára koncentrál, mint a látványos cselekményre – emiatt kissé átvezető résznek is érződik.
A stílus továbbra is gördülékeny, olvasmányos, és bár ennél a résznél kifejezetten jobban érezhető ifjúsági besorolása, ettől függetlenül kellemes kikapcsolódás lehet azoknak is, akik nem YA célcsoportba tartoznak.
Kinek ajánlom?
Azoknak, akik már belekezdték a sorozatot, és nem bánják, ha egy rész kicsit lelassul az érzelmek kedvéért. Ha szereted a karakterközpontú, misztikus hangulatú fantasyket, ahol a kapcsolatok legalább olyan hangsúlyosak, mint a világépítés, akkor szerintem ez a könyv is megtalálhat nálad valamit.
Nem a kedvenc részem a sorozatból, de Grace és a többiek története így is képes volt újabb érzelmi mélységeket megmutatni. És néha a vívódás is kell, hogy újra lendületet vegyen a történet.
Néha nem a hangos összecsapások a legemlékezetesebbek, hanem azok a pillanatok, amikor a karakterek önmagukkal harcolnak, és ebben a Vívódás igazán erős.

Nagyon különleges olvasmány volt. Egy csendes, lassú tempójú, karakterközpontú regény, ahol a hangsúly nem a cselekményen, hanem a belső folyamatokon van. A főszereplő gyászfeldolgozását kísérhetjük végig, méghozzá olyan érzékenyen és árnyaltan, ahogy azt kevés könyv tudja megjeleníteni.
A szerző csodás mondatokat ír, egyszerűeket, mégis nagyon mélyeket. Sokszor meg kellett állnom egy-egy gondolatnál.
Bevallom, egy ponton félbe kellett hagynom az olvasást, és nem a könyv minősége miatt, hanem mert túlságosan hasonlított az én életemre. Tükröt tartott, méghozzá fájdalmasan pontosat. Amikor készen álltam rá, visszatértem és hálás vagyok, hogy megtettem.
Ez a könyv nem való mindenkinek. De ha nyitott vagy egy csendes, befelé figyelő történetre, ami a gyász, elengedés és újrakezdés kérdéseit járja körül – akkor nagyon sokat adhat.
https://www.instagram.com/p/DL5HRQoq9zg/?igsh=eG9yYm81YXR0bzBi

Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, egyetlen szó volt az, ami azonnal megragadott: Észak-Korea. Nem a szerző neve, nem a műfaj, még csak nem is a borító. Egyszerűen az a tény, hogy valaki erről a szinte megközelíthetetlen, titokzatos és minden ízében zárt társadalomról írt egy regényt. Régóta foglalkoztat ez a világ – nem pusztán politikai értelemben, hanem kulturálisan, emberileg, pszichológiailag. Mit jelent egy ilyen rendszerben felnőni, élni, gondolkodni? Hogyan lehet egyáltalán elképzelni a szabadságot ott, ahol a valóság is szűk keretek közé van szorítva?
A történet főszereplője Cso Csunszu, egy észak-koreai kisfiú, akihez egy sor véletlent követően egy érdekes szerepjáték-könyv került. A könyv által elkezdi felfedezni a kreativitás határtalanságát, a szabad gondolkodás magjai termő talajra találnak. A lapok pörgetésével egy érdekes zárt világban cseperedett fiú életét kísérhetjük végig.
Ez a könyv nem ad átfogó képet Észak-Koreáról. Nem tárja fel a teljes politikai rendszert, nem próbálja dokumentarista alapossággal bemutatni az ott élők mindennapjait. Ehelyett kizárólag azt mutatja meg, ami a főszereplő személyes tapasztalatain keresztül kibontakozik. Aki átfogóbb képet szeretne az országról, annak az olvasónak egy teljesen más kötetet ajánlok olvasásra.
Ami azonban megnehezítette számomra az olvasást, az a szerző stílusa. Nehéz lenne pontosan körülírni, miért volt ennyire nehézkes: talán az elbeszélés darabossága, az időkezelés csapongása, a mondatok furcsa tördeltsége miatt. Mintha nem engedné, hogy elmerüljünk benne – folyamatosan kizökkent, újra meg újra vissza kell kapaszkodni a szövegbe. De ahogy haladtam előre, kezdtem megérteni: talán épp ez a szándék. Hogy az olvasás ne váljon kényelmessé, ne csússzon túl könnyen, mert a történet, amit mesél, sem könnyed. Talán pont az a cél, hogy megdolgozzunk a befogadásért – és ezáltal a történet is jobban belénk égjen.
Ennek ellenére nem tudom letagadni: rövidsége ellenére egy nagyon velős és megrázó kötet. Nincsenek benne fölösleges mondatok, nincs benne üresjárat.
Ajánlom:
•Ha kíváncsi vagy Észak-Koreára – de nem a sablonos beszámolókon keresztül.
•Ha bírod a nehezebb, elgondolkodtató prózát.
•Ha keresel egy könyvet, ami után be kell menned némi csendes reflexióba, és nem tudod rögtön pörgetni tovább a következő oldalt vagy Netflix-epizódot.
https://www.instagram.com/p/DLHt3dSqkUI/?igsh=MXJkdDBnZjRmdGI5dg==

„Nem mindig az a fontos, ami történik – hanem az, hogy kivel.”
Kovács Krisztián könyve igazi meglepetés volt számomra. Nem harsány, nem akar mindent kimondani, inkább csak csendben leül mellém és mesél. Lassú tempójú, de mélyre megy – és olyan barátságról beszél, ami ritkán marad meg az életünkben, mégis örökre velünk van.
A történet középpontjában négy fiatal – Ervin, Bota, Kafka és Manci – áll, akik egy vidéki kisváros panelrengetegéből próbálnak kiutat találni önmagukhoz, egymáshoz és a világhoz.
A regény három évtizeden keresztül követi végig a fiúkból lett férfiak életét, miközben a történet vissza-visszatér a gyerekkor döntő pillanataihoz. Ervin, a főhős, felnőttként próbálja megérteni, mi tartotta össze, majd mi sodorta szét a barátságukat. A közös múlt mozaikjai – egy padlástérből kialakított rejtekhely, szerelmi csalódások, titkos beszélgetések és meg nem értett érzések – lassan állnak össze egy olyan történetté, amely ugyanannyira szól az egyén útkereséséről, mint a közös emlékek terhéről.
A nyelvezete gyönyörű, de nem modoros. Pont olyan, mint maga a történet: őszinte, visszafogott, mégis tele van érzéssel. Sokszor nem is a konkrét események maradnak meg, hanem egy hangulat, egy villanás, egy mondat, amitől hirtelen nehéz nyelni.
Nekem különösen az tetszett, hogy nem idealizálja a barátságot, nem épít mítoszt köré. Ez a kapcsolat sokszor törékeny, néha el is veszítjük – de attól még része marad az életünknek. Valahogy pont így van ez az egész könyv is: olvasás közben teljesen benne voltam, de a végén az az érzés maradt, hogy ezt még egyszer újra át kell élnem. Mert vannak könyvek, amik nem mesélni akarnak – hanem emlékeztetni.
Ez a regény nemcsak egy történet, hanem egy tükör is, amelyben saját magunkra ismerhetünk. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy igazán mély, érzelmekkel teli könyvet olvasni.
Őszintén szólva: korábban még nem olvastam semmit a szerzőtől, de biztos, hogy ezután fogok. Sőt, már most érzem, hogy egyszer újra elő fogom venni ezt a könyvet is.

Már jó ideje szerettem volna olvasni a szerzőtől, de valahogy eddig mindig másra terelődött a fókusz. Végül egy elég terjedelmes kötetével kezdtem az ismerkedést – lehet, hogy nem ez lett volna a legegyszerűbb belépő, de valahol el kell kezdeni.
A történet nem mindennapi kezdéssel indul: szinte rögtön megtudjuk, ki áll a bűncselekmény hátterében, de konkrét bizonyíték nincs, csak szavak. Egy pap és egy fiatal lány elrejtve valahol – a rendőrség feladata, hogy megtalálja őket. A pap szerint azonban csak egyikük menthető meg. De vajon ki és miért?
A könyv egyik legnagyobb ereje a témaválasztás és annak bátor megközelítése. Miközben látszólag egy krimi szálán haladunk, egyre több társadalmi, morális és filozófiai kérdés kerül elő – ezek nincsenek direkt az olvasó arcába tolva, de folyamatosan érezni lehet a háttérben húzódó mélyebb gondolatokat. Sokáig gondolkodtam azon, vajon a szerző célja kizárólag a szórakoztatás volt-e, vagy tudatos társadalomkritika is lapul a sorok között. Nekem az utóbbi érződött erősebbnek, és ez még jobban elmélyítette az élményt.
A szerzői stílus számomra kifejezetten figyelemre méltó volt. Szántó Dániel írásmódja igényes, gondosan megformált, és érezhetően sok energiát fektet abba, hogy a szöveg ne csupán elmesélje, hanem érzékeltesse is a történetet. Néhol talán kissé emelkedett, már-már magasztos tónust üt meg, ami időnként kissé távolivá teszi az elbeszélést, de ugyanakkor emeli is a történet súlyát. Ez a választott nyelvezet különleges atmoszférát teremt, és bár nem minden pillanatban volt számomra könnyen befogadható, összességében mégis nagyon hatásosnak éreztem. Olyan, mintha a történet nemcsak egy krimi lenne, hanem egyfajta erkölcsi és gondolati utazás is, amit a stílus remekül támogat.
A szereplők számomra nem váltak igazán szerethetővé, de a közöttük lévő dinamika – vagy annak hiánya – mégis fenntartotta az érdeklődésemet. Ettől függetlenül két karakter különösen felkeltette a figyelmem, bízom benne, hogy a folytatásban nagyobb hangsúlyt kapnak.
A könyv tempója nem mondható kifejezetten pörgősnek. A hosszú terjedelem lehetőséget adott arra, hogy sokféle jelenet és történetszál elférjen benne: akciók, csavarok, belső monológok és különféle szituációk váltják egymást. Ami nekem eleinte nehézséget okozott, az a klasszikus fejezetek hiánya – helyette nagyobb részekre és azon belül jelenetekre tagolódik a szöveg. Szokatlan volt, de hamar bele lehetett rázódni.
Tudom rengeteg kötet, film, sorozat született már a műfajban, de egyes helyeken igen erős hasonlóságokat fedeztem fel.
A befejezés kifejezetten erősre sikerült: egyszerre adott egyfajta lezárást és nyitva hagyott számos kérdést is. Tökéletesen sikerült fenntartani az érdeklődést, és nem is volt kérdés, hogy folytatni fogom. A következő kötetek már a polcomon várakoznak, és remélem, a nyitva maradt szálakra választ kapok. Nem hiszem, hogy egy ilyen komplex és részletgazdag történet ennyivel elengedné az olvasót.