A Fogoly trilógia befejező kötete számomra ismét bebizonyította, hogy a dark romance műfaj még mindig tud meglepetést okozni. Nem érzem azt, hogy Sarah Rivens valami teljesen újat alkotott volna, vagy újradefiniálta volna a műfajt, mégis volt ebben a történetben valami, ami végig arra késztetett, hogy még egy fejezetet, aztán még egyet elolvassak.
Ez a zárókötet ismét Ella és Asher történetére koncentrál, akiknek kapcsolata továbbra sem nevezhető egyszerűnek vagy egészségesnek. Pont ez az egyik oka annak, hogy ennyire érdekes marad a dinamikájuk. Az írónő azonban ezúttal sokkal nagyobb hangsúlyt helyez Ella lelki fejlődésére. A pánikrohamokkal való küzdelme, a múlt feldolgozása és az önmaga újraépítéséhez vezető hosszú út szerintem az egész trilógia egyik legerősebb szála lett.
Nagyon értékeltem, hogy a trauma feldolgozását nem néhány oldalban intézte el, hanem hagyta, hogy a folyamat minden nehézségével együtt kibontakozzon. Ettől Ella karaktere sokkal hitelesebbnek érződött, és igazán jó volt látni, hogyan próbál újra kapaszkodót találni egy olyan élet után, amely teljesen kifordult önmagából.
Mindeközben a történet szerencsére egy pillanatra sem veszített a lendületéből. Bár a lelki folyamatok nagyobb hangsúlyt kaptak, a cselekmény továbbra is tele volt feszültséggel, fordulatokkal és olyan jelenetekkel, amelyek miatt nagyon nehéz volt letenni a könyvet. Számomra ez jó egyensúlyt teremtett az akció és a karakterközpontú történetmesélés között.
Asher továbbra is az a karakter maradt, akit szerintem lehetetlen egyetlen szóval jellemezni. Sokszor nehéz volt megérteni, máskor kifejezetten frusztrált, mégis végig érdekes maradt. Nem feltétlenül szerethető, de pontosan ettől működik ennyire jól.
Ha egyetlen kritikát kellene megfogalmaznom, akkor az az lenne, hogy számomra hiányzott az első kötetben tapasztalt szinte tapintható szexuális feszültség. Teljesen érthető, hogy a karakterek fejlődésével és a történet alakulásával ez a dinamika is változott, mégis úgy éreztem, hogy az első résznek ez volt az egyik legerősebb mozgatórugója. Emiatt ez a befejező kötet egy árnyalattal kisebb hatást gyakorolt rám, mint amire számítottam.
Ennek ellenére összességében ez a trilógia hatalmas pozitív csalódás volt számomra. Erős világépítés, jól felépített karakterek, folyamatos feszültség és rengeteg érzelem jellemzi. Egy sötét, sokszor fájdalmas, mégis rendkívül addiktív történet, amely nemcsak a romantikára, hanem a traumákra, a gyógyulásra és az emberi kapcsolatok összetettségére is nagy hangsúlyt fektet.
Örülök, hogy elolvastam ezt a sorozatot, mert jóval többet adott, mint amire eredetileg számítottam, és biztos vagyok benne, hogy még sokáig eszembe fog jutni Ella és Asher története.

A harmadik rész végén még őszintén azt gondoltam, hogy talán itt az ideje egy kis szünetnek. Nem azért, mert ne tetszett volna, hanem mert ez a sorozat érzelmileg annyira intenzív, hogy néha kell egy kis levegővétel. Aztán persze ez a terv nem tartott sokáig… és milyen jól tettem, hogy nem vártam tovább.
A negyedik rész már az első oldalaktól ugyanazzal a lendülettel rántott vissza a történetbe. Szinte azonnal újra ott találtam magam a szereplők között, és ahogy haladtam előre, ismét teljesen magával ragadott az egész. Az érzelmek talán még erősebben működtek, mint az előző kötetben, és folyamatosan azt éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok letenni.
Mivel ez már a sorozat negyedik része, a konkrét eseményekről nem igazán szeretnék beszélni, mert szerintem ennek a történetnek pont az a varázsa, hogy az olvasó saját maga éli át a fordulatokat. Annyit viszont nyugodtan elmondhatok, hogy továbbra is nagyon jól működik az a fokozatos építkezés, amit az írók választottak. Nem állandó akcióval próbálnak hatni, hanem szépen adagolják a feszültséget. Apróbb fordulatok, érzelmi csúcspontok és váratlan helyzetek vezetnek el a nagyobb robbanásokig.
Többször is azt hittem, hogy végre megérkeztünk ahhoz a ponthoz, amire már régóta vártam. Már majdnem fellélegeztem, hogy “na végre!”, aztán néhány oldal múlva ismét minden a feje tetejére állt. Néha olyan érzésem volt, mintha újra a startvonalon lennénk, de közben pontosan ez a folyamatos bizonytalanság tette ennyire izgalmassá az egészet. Soha nem éreztem azt, hogy teljesen hátradőlhetek.
Nagyon sok helyen olvastam már a könyv végén érkező nagy fordulatról. Emiatt valamennyire felkészülten vágtam bele, és bizonyos jelek alapján számítottam is rá. Mégsem éreztem úgy, hogy emiatt kevésbé működött volna. Inkább úgy fogalmaznék, hogy talán sejthető volt, de ettől még ugyanúgy ütött érzelmileg. A többi fordulatot is nagyon szerettem, mert egyik sem érződött öncélúnak. Minden karakter döntése hiteles maradt, és számomra ez mindig sokkal fontosabb, mint az, hogy egy csavar teljesen váratlan legyen.
A szereplők közül továbbra is Tory és Darius párosa áll hozzám a legközelebb. Tudom, hogy a legtöbben Orion és Darcy kapcsolatát szeretik a legjobban, és teljesen megértem, miért. Ennek ellenére engem még mindig Tory és Darius története köt le a leginkább. Sokkal intenzívebbnek, kiszámíthatatlanabbnak és érzelmileg is erősebbnek érzem, ezért mindig az ő jeleneteiket vártam a legjobban.
Összességében ez a rész is pontosan azt adta, amit ettől a sorozattól várok… rengeteg érzelmet, feszültséget, reményt, csalódást és olyan befejezést, ami után lehetetlen nem a folytatásra gondolni. Azt hiszem, ezen a ponton már teljesen felesleges tagadnom… végérvényesen a Zodiákus Akadémia rabja lettem, és innen már nincs visszaút.

Ha eddig voltak kétségeim afelől, hogy ez a sorozat képes-e könyvről könyvre megújulni, akkor a harmadik rész minden ilyen gondolatomat eloszlatta. Őszintén, teljesen beszippantott.
Ami a legjobban tetszik a Zodiákus Akadémiában, hogy folyamatosan emeli a tétet. Az első kötetekben még sokkal hangsúlyosabb volt a világépítés, a mágia és az akadémiai közeg, mostanra viszont egyértelműen a karakterek, a kapcsolataik és az érzelmi konfliktusok kerültek a középpontba. Ettől lett igazán addiktív számomra.
Ez a rész egyszerre volt feszült, fájdalmas és elképesztően intenzív. Folyamatosan azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban történhet valami, ami teljesen felborítja az addigi egyensúlyt. És bár volt néhány pont, ahol úgy éreztem, mintha a történet kicsit visszacsúszna a startvonalhoz, vagy újra ugyanazokat a konfliktusokat járná körbe, összességében ez egyáltalán nem vont le az élményből.
Egyszerűen annyira jól működnek a karakterek együtt, hogy képtelenség nem bevonódni. A köztük lévő feszültség, a folyamatos érzelmi hullámzás és az állandó bizonytalanság végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ez az a sorozat, ahol egyik percben valakit a szívembe zárok, a következőben pedig legszívesebben jól megráznám, hogy térjen már észhez.
Nagyon szerettem, hogy az írók nem finomkodnak az érzelmekkel. Volt, amikor dühös lettem, volt, amikor konkrétan megszakadt a szívem, és akadtak olyan jelenetek is, amelyek után csak ültem, és próbáltam feldolgozni, mi történt. Az ilyen könyvek tudnak igazán nyomot hagyni bennem.
Persze nem minden döntéssel értettem egyet. A csajok rendjével kapcsolatban például továbbra is lenne néhány kérdésem az írókhoz… mert néha csak néztem magam elé, hogy ezt mégis hogyan gondolták. 😂
Ami viszont teljesen biztos, hivatalosan is függő lettem. Már nem is próbálom tagadni. Rengeteg kérdésem maradt, sok a vakfolt, és még mindig érzem, hogy vannak titkok, amelyek csak később fognak összeállni. De pont ez az, ami miatt azonnal olvasni akarom a következő részt.
Ha pedig ki kellene emelnem valamit, akkor számomra egyértelműen Tory történetszála viszi a hátán ezt a részt. Az ő fejezeteit mindig sokkal intenzívebbnek, kiszámíthatatlanabbnak és érzelmileg is erősebbnek éreztem. Folyamatosan azt vártam, hogy vele mi fog történni, mert az ő története tudott a legjobban meglepni.
Összességében ez a kötet számomra egy igazi érzelmi hullámvasút volt. Tele fájdalommal, szenvedéllyel, dühvel, reménnyel és olyan feszültséggel, ami végig ott motoszkált bennem. Pont az a fajta történet, ami az utolsó oldal után sem engedi el az olvasót, és csak még jobban ráveszi arra, hogy azonnal kézbe vegye a következő részt.

Az első rész akkora meglepetést okozott számomra, hogy gyakorlatilag esélyem sem volt megállni egyetlen kötetnél. Amint befejeztem, azonnal tudtam, hogy szükségem lesz a folytatásra, így természetesen rövid időn belül beszereztem az egész sorozatot. És ahogy hazaértek a könyvek, nem is nagyon hagytam nekik időt a polcon porosodni, mert rögtön belekezdtem a második részbe. Kíváncsi voltam, hogy vajon képes lesz-e ugyanazt az intenzív élményt nyújtani, amit az első kötet adott, vagy esetleg teljesen más irányba viszi majd tovább ezt a világot.
Már az első fejezetekből egyértelművé vált, hogy ezúttal egészen más dinamikára számíthatok. Míg az előző rész középpontjában egy rendkívül sötét, toxikus és folyamatos hatalmi harcokra épülő kapcsolat állt, addig itt Ben és Bella történetét követhetjük nyomon. Az ő kapcsolatuk alapjai teljesen mások, hiszen közöttük már létezik egy közös múlt. Nem idegenként találkoznak, nem a nulláról indulnak, hanem olyan emberekként, akik valaha fontos szerepet töltöttek be egymás életében, majd egy fájdalmas és korántsem szép lezárás után külön utakra sodródtak.
A történet egyik legerősebb eleme éppen ez a múltból fakadó érzelmi csomag. Rengeteg kimondatlan érzés, feldolgozatlan sérelem és be nem gyógyult seb húzódik meg a felszín alatt, amelyek folyamatosan befolyásolják a jelen eseményeit. Évek telnek el, de bizonyos dolgok egyszerűen nem veszítik el a jelentőségüket. Amikor Ben és Bella útjai újra keresztezik egymást, egyikük sem ugyanaz az ember már, mint korábban volt, mégis azonnal érezhető, hogy a múlt árnyai továbbra is ott vannak közöttük.
Külön tetszett, hogy a szerző fokozatosan adagolja az információkat. Nem kapunk azonnal minden választ, hanem szépen lassan bontakoznak ki előttünk azok az események, amelyek idáig vezettek. Ez végig fenntartotta a kíváncsiságomat, hiszen folyamatosan szerettem volna jobban megérteni, pontosan mi történt köztük, és vajon képesek lesznek-e túllépni a múlt hibáin.
Emellett szerintem nagyon jó döntés volt, hogy időnként visszakaptunk néhány jelenetet Ash és Ella életéből is. Sokszor előfordul, hogy egy sorozatban az előző főszereplők teljesen eltűnnek a háttérben, itt azonban kellemes érzés volt látni, hogyan alakul az életük a saját történetük után. Ezek a pillanatok számomra sokat hozzáadtak az olvasási élményhez, és még inkább összekapcsolták a köteteket.
Bevallom, valahol arra számítottam, hogy ugyanazt az érzelmi intenzitást kapom majd, mint az első részben. Az előző kötet olyan erősen hatott rám, hogy szinte automatikusan ehhez mértem a folytatást. A második rész azonban nem ugyanazt akarja nyújtani. Más energiákkal dolgozik, más típusú konfliktusokra épít, és bár akadnak apró hasonlóságok, amelyek emlékeztetnek arra, hogy ugyanabban az univerzumban járunk, összességében mégis teljesen eltérő hangulatot képvisel.
Tulajdonképpen egy klasszikus második esély történetet kapunk, amelyben a múlt és a jelen folyamatosan összefonódik. Az ilyen történeteket egyébként nagyon tudom szeretni, mert mindig érdekes látni, hogyan próbálnak két emberként újra kapcsolódni azok, akik egyszer már elveszítették egymást. Itt is működött ez az alaphelyzet, ugyanakkor valami mégis hiányzott számomra.
A cselekmény továbbra is lendületes és eseménydús. A történet jól halad előre, folyamatosan történik valami, és egyetlen pillanatig sem éreztem unalmasnak az olvasást. Ugyanúgy azok közé a dark romance könyvek közé tartozik, amelyek könnyedén beszippantják az embert, és amelyekkel szinte észrevétlenül lehet haladni.
Ami nálam kevésbé működött, az elsősorban Ben és Bella kapcsolata volt. Nem arról van szó, hogy rosszul lett volna megírva vagy ne lett volna logikus a fejlődésük, egyszerűen nem éreztem közöttük azt az átütő kémiát, amit az első rész főszereplői között. Hiányzott az a plusz érzelmi töltet, amely miatt minden egyes közös jelenetük különösen izgalmas lett volna számomra.
Bent egyébként kifejezetten kedveltem. A borzasztóan béna viccei és poénjai ellenére ( vagy talán éppen miattuk) szerethető karakternek találtam. Szimpatikus volt, és végig örömmel olvastam a jeleneteit, ugyanakkor nem vált olyan karakterré, aki teljesen levett volna a lábamról vagy aki miatt folyamatosan aggódtam volna.
Bella esetében viszont még kevésbé alakult ki bennem kötődés. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi hiányzott, de egyszerűen nem sikerült igazán közel kerülnie hozzám. Megértettem a motivációit és a döntéseit, mégsem éreztem azt az érzelmi kapcsolódást, amit szerettem volna.
Összességében számomra eddig ez a sorozat leggyengébb része, de ezt semmiképpen sem negatív értelemben mondom. Inkább arról van szó, hogy az első kötet annyira magasra tette nálam a lécet, hogy ezt nehéz volt megugrani. Nem adott akkora érzelmi ütést, nem váltott ki belőlem olyan erős reakciókat, mint az elődje, viszont ettől függetlenül végig lekötött, szórakoztatott, és egyetlen percig sem bántam meg, hogy elolvastam. Ráadásul sikerült elérnie azt is, hogy még kíváncsibb legyek a folytatásra, ami szerintem egy sorozat második részének az egyik legfontosabb feladata.

Viszonylag kevés dark romance könyvet olvasok. Évente talán három-öt kötet kerül a kezembe ebből a műfajból, és őszintén szólva még ritkább, hogy ezek közül valamelyik igazán mély nyomot hagyjon bennem. Bár szeretem időnként felfedezni a zsáner sötétebb, intenzívebb történeteit, általában kritikus olvasóként közelítek hozzájuk, és nem könnyen találok olyan könyvet, amely minden hibája ellenére teljesen magával tud ragadni. Éppen ezért ért hatalmas meglepetésként a Fogoly. Már az első néhány fejezet után azt vettem észre magamon, hogy folyamatosan ezen jár az agyam, és minden szabad percemben vissza akartam térni a történethez. Az a fajta olvasmányélmény volt, amikor az ember még munka vagy tanulás közben is azon gondolkodik, vajon mi történik a következő oldalon.
A történet középpontjában Ella áll, aki ebben a világban nem egyszerűen kiszolgáltatott helyzetben van: fogoly. Az élete mások döntéseitől függ, és amikor új „tulajdonoshoz” kerül, egy pillanatra még felcsillan benne a remény, hogy talán változhatnak a körülményei. Talán az új hely kevésbé lesz kegyetlen, talán lesz esélye valamiféle emberibb bánásmódra. Azonban nagyon hamar kiderül, hogy ezek a remények nem többek naiv ábrándoknál.
Asher, az új tulajdonos ugyanis valamilyen rejtélyes okból kifolyólag gyűlöli Ellát. Nem egyszerűen közömbös vele szemben, hanem szinte megszállottan azon dolgozik, hogy megtörje, megalázza és maga alá gyűrje. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy Ella sem az a karakter, aki könnyen feladja. Bár sokszor kiszolgáltatottnak tűnik, mégis van benne valami makacs ellenállás, ami újra és újra arra készteti, hogy szembeszálljon Asherrel. Innen indul el az a rendkívül mérgező, manipulatív és érzelmileg pusztító játszma, amely végig a történet gerincét adja.
És hogy mi lesz ebből? Nos, pontosan ez az a kérdés, ami miatt képtelen voltam letenni a könyvet.
A legjobb bizonyíték arra, mennyire működött nálam ez a sorozat, hogy egyetlen hónap alatt ledaráltam mindhárom részt. Ez nálam óriási szó. Sorozatokkal általában lassan haladok, gyakran hónapok vagy akár évek telnek el két rész között. Dark romance esetében pedig ez különösen igaz. Itt azonban egyszerűen nem tudtam megállni. Ahogy befejeztem az egyik kötetet, azonnal nyúltam a következőért, mert tudni akartam, merre viszi tovább a szerző a karaktereket és a történetet.
Asher karaktere külön említést érdemel. Józan ésszel nézve pontosan az a figura, akit nem kellene szeretni. Egy igazi toxikus fajankó, aki számtalan alkalommal átlépi a határokat, és rengeteg olyan tulajdonsága van, amelyek a való életben egyértelműen taszítóak lennének. Mégis, valahogy ő volt az a karakter, aki a leginkább lekötötte a figyelmemet. A személyisége, a motivációi, a kiszámíthatatlansága és az, hogy folyamatosan próbáltam megfejteni, mi zajlik benne valójában, végig fenntartotta az érdeklődésemet.
Ella karakterét is szerettem, még akkor is, ha időnként vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Néha naivnak tűnt, máskor meglepően erősnek és talpraesettnek. Voltak pillanatok, amikor csodáltam a kitartását, és voltak olyanok is, amikor legszívesebben megráztam volna egy kicsit. De talán pont ettől vált emberivé és hitelessé számomra.
A történet tempója szinte végig pörgős. Folyamatos a feszültség, az érzelmi hullámvasút és az a sötét, nyugtalanító vágyakozás, amely szinte minden jelenetet átitat. A szerző ráadásul nem egyszerre tárja elénk a karaktereket, hanem apránként építi fel őket. Mindig kapunk egy újabb információmorzsát, egy újabb részletet a múltjukból vagy a személyiségükből, ami miatt egyre mélyebbre merülünk a történetben.
A mellékszereplők szintén sokat hozzátettek az élményhez. Voltak karakterek, akiket kifejezetten kedveltem, és olyanok is, akiket szívből utáltam. De még azok is hozzájárultak a történet hangulatához, akik nem lettek a kedvenceim.
A könyv atmoszférája végig nyomasztó és sötét. Hiába akad néhány humorosabb pillanat vagy enyhülést hozó jelenet, az összképet folyamatosan áthatja a brutalitás. Erőszak, manipuláció, trauma, gyilkosság, mentális problémák és érzelmi bántalmazás váltják egymást, így egyáltalán nem nevezhető könnyed olvasmánynak. A szerző nem finomkodik, és nem próbálja megszépíteni azt, amit bemutat. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – teljesen beszippantott a történet világa.
Amikor végül becsuktam az utolsó kötetet, az első gondolatom az volt, hogy miért vártam ezzel ennyi ideig. Persze tudom a választ. A témája, a műfaja és a sötét tartalma miatt valószínűleg mindig is halogattam. Mégis bosszantó érzés maradt bennem, hogy ilyen sokáig kimaradt az életemből.
Ez a sorozat biztosan nem való mindenkinek. Nem is tökéletes, és teljesen megértem azokat, akik problémásnak vagy túl soknak érzik bizonyos részeit. De ha valaki most arra vár, hogy hosszasan elemezzem a hibáit, akkor rossz helyen jár. Mert bár objektíven nézve bizonyára lehetne mit kifogásolni rajta, olvasóként engem teljesen megvett. Beszippantott, szórakoztatott, felzaklatott, és pontosan azt az intenzív élményt adta, amit ettől a műfajtól remélni lehet.

Korábban már volt szerencsém olvasni a szerző egyik könyvét, méghozzá egy holokauszt témájú történetet, amely nagyon mély nyomot hagyott bennem. Az a kötet nemcsak érzelmileg volt rendkívül megterhelő, hanem hosszú ideig velem maradt gondolatban is. Talán éppen emiatt fordultam most is bizalommal a szerző felé, amikor kézbe vettem az Itt halnod kell című könyvet, még annak ellenére is, hogy ez a történet teljesen más témát és világot dolgoz fel.
A könyv középpontjában az iskolai zaklatás, a szexuális abúzus, valamint részben a hazai közoktatási rendszer problémái állnak. Már önmagában azt is fontosnak tartom, hogy ilyen témák egyáltalán megjelennek az irodalomban, mert ezekről beszélni kell. Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy bizonyos dolgok csak elszigetelt esetek, miközben valójában rengeteg gyerek és fiatal érintett valamilyen formában. Ráadásul sok olyan ember van, aki egyáltalán nem lát bele ezekbe a helyzetekbe, nem tapasztalja közvetlen közelről az ilyen problémákat, ezért különösen fontosak azok a történetek, amelyek képesek valamennyire betekintést adni a „színfalak mögé”. Szerintem már önmagában nagy értéke egy ilyen könyvnek, ha felhívja a figyelmet egy létező problémára, és elindít bizonyos gondolatokat az olvasóban.
Olvasás közben azonban többször is azt éreztem, hogy egy kicsit nehéz helyzetben vagyok az értékelést illetően. Rengeteg olyan gondolat és problémafelvetés volt a könyvben, amellyel teljes mértékben egyet tudtam érteni, ugyanakkor több ponton vitatkozni is tudnék a szerző nézőpontjával vagy bizonyos helyzetek megközelítésével. Talán azért is alakult ki bennem ez a kettősség, mert néhány éve én magam is az oktatási rendszer „másik oldalán” állok, még ha nem is teljesen a hagyományos értelemben. Emiatt látok és tapasztalok bizonyos dolgokat, találkozom helyzetekkel és problémákkal, viszont nem feltétlenül abból a perspektívából, amelyből ez a történet építkezik. Éppen ezért olvastam egyszerre együttérzéssel, egyetértéssel és némi fenntartással is.
Ami számomra leginkább hiányérzetet hagyott maga után, az a mélység volt. A könyv nagyon tárgyilagosan és direktebben fogalmaz, ami bizonyos szempontból erény, hiszen nem próbálja túldramatizálni a témákat. Ugyanakkor közben azt éreztem, hogy ezek a problémák sokkal több kibontást és részletesebb feldolgozást érdemeltek volna. Többször is az volt az érzésem, hogy a könyv inkább érinti a különböző témákat, mintsem igazán elmélyülne bennük. Kifejezetten jót tett volna a történetnek még plusz 100–150 oldal, több háttérinformáció, részletesebb karakterábrázolás, mélyebb lelki folyamatok és árnyaltabb helyzetek bemutatása. Szívesen olvastam volna többet arról is, hogy a szereplők belsőleg hogyan dolgozzák fel az őket érő eseményeket, mert számomra ez sokszor hiányzott.
Emellett a könyvben megjelenő rengeteg negatív tapasztalat mellett jó lett volna valamiféle pozitív ellenpontot is látni. Teljesen értem, hogy a szerző valós problémákra szeretné felhívni a figyelmet, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezekből a pozitív példákból gyakran kevesebb van. Mégis úgy érzem, hogy egy árnyaltabb pro-kontra egyensúly talán reálisabb és teljesebb képet adhatott volna az olvasónak. Néha az volt az érzésem, hogy a könyv annyira a negatívumokra koncentrál, hogy emiatt kevésbé marad hely a reménynek vagy azoknak az embereknek, akik próbálnak változtatni a helyzeten.
Összességében azonban úgy gondolom, hogy figyelemfelkeltésnek és egyfajta tömör tájékoztatásnak ez egy fontos és hasznos könyv. Olyan témákat hoz közelebb az olvasóhoz, amelyekről sokszor még mindig túl keveset beszélünk, és képes lehet arra, hogy valaki ezután mélyebben is érdeklődni kezdjen ezek iránt a problémák iránt. Számomra ugyanakkor a szerző korábbi kötete érzelmileg sokkal erősebben működött, és valószínűleg azt hamarabb ajánlanám tovább másoknak is, még akkor is, ha teljesen más témáról szól. Az Itt halnod kell fontos, aktuális és szükséges olvasmány, de bennem végül több kérdést hagyott maga után, mint igazán maradandó érzelmi nyomot.

Volt már olyan könyvsorozatotok, amit évekig csak gyűjtögettetek a polcon, mindig azt mondogatva magatoknak, hogy „na majd hamarosan elkezdem”, aztán valahogy mégsem jutottatok el odáig? Nálam JR Ward sorozata pontosan ilyen volt. Szinte az összes rész ott sorakozik már jó ideje a könyvespolcomon (az utolsó kettőt leszámítva mindegyiket beszereztem), mégis folyamatosan halogattam az olvasását. Pedig rengetegszer szembejött velem a sorozat, rengetegen dicsérték, és mindig azt éreztem, hogy egyszer biztosan el kell merülnöm ebben a világban. Most végre eljött ennek is az ideje, és kíváncsi voltam, vajon tényleg olyan különleges-e ez a történet, mint amennyire sokan állítják.
Azt hiszem, manapság már elképesztően nehéz újat mutatni vámpíros témában. Az elmúlt években megszámlálhatatlan mennyiségű paranormális romantikus könyv jelent meg, így az ember egy idő után könnyen úgy érezheti, hogy már minden létező ötletet feldolgoztak ebben a műfajban. Éppen ezért lepett meg kellemesen, hogy JR Wardnak mégis sikerült egy olyan világot felépítenie, ami ugyan ismerős elemekből dolgozik, mégis képes egyedi hangulatot teremteni. A vámpírok világa egyszerre volt klasszikus és különleges, és olvasás közben végig azt éreztem, hogy van benne valami sajátos atmoszféra, ami megkülönbözteti más hasonló történetektől.
Ráadásul az egész könyvnek volt egy furcsa, nehezen megfogható retro hangulata is. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, miből fakadt ez az érzés, talán a karakterek stílusából, a párbeszédekből vagy egyszerűen abból, ahogyan a történet felépült, de valamiért nagyon működött nálam. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy régebbi korszak paranormális romantikus történeteit idézné meg, de közben mégsem hatott elavultnak. Inkább nosztalgikus hangulata volt, ami kifejezetten jól állt a könyvnek.
A történet középpontjában Wrath, az egyetlen tiszta vérű vámpír, valamint Beth, a félig vámpír nő áll. Beth élete gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra változik meg, amikor belecsöppen ebbe a számára addig teljesen ismeretlen világba. A könyv nagy része az ő kapcsolatuk alakulására koncentrál, miközben Beth próbálja feldolgozni az új valóságot és megérteni, hogy ki is ő valójában. A romantikus szál nagyon hangsúlyos, és összességében szerettem is a két karakter közötti dinamikát, bár számomra néhol talán túl gyorsan haladtak az események. Az érzelmek időnként hirtelen érkeztek, és Beth reakciói is meglepően könnyednek tűntek ahhoz képest, milyen hatalmas változások történtek körülötte. Én valószínűleg jobban örültem volna egy lassabb építkezésnek ezen a téren.
A könyv egyik legnagyobb erőssége számomra egyértelműen a dinamika volt. Annak ellenére, hogy nem egy rövid kötetről beszélünk, elképesztően gyorsan lehet vele haladni. A több nézőpont sokat hozzáad a történet lendületéhez, hiszen folyamatosan történik valami, mindig kapunk új információkat vagy más szemszögből láthatjuk az eseményeket. Emiatt egyszer sem éreztem vontatottnak az olvasást, sőt, kifejezetten könnyen csúsztak a fejezetek.
Ami külön pozitívum volt számomra, hogy már az első részben sikerült felkelteni az érdeklődésemet több mellékszereplő iránt is. Az ilyen típusú sorozatoknál szerintem nagyon fontos, hogy az olvasó kíváncsi legyen a későbbi részek főszereplőire, és itt ezt abszolút sikerült elérni. Több karakter is volt, akinek a története már most érdekel, így emiatt mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot.
Összességében nagyon jól szórakoztam olvasás közben. Volt, amikor mosolyogtam, volt, amikor megforgattam a szemem bizonyos jeleneteken vagy párbeszédeken, és akadtak részek, amelyek jobban működtek nálam, míg mások kevésbé fogtak meg. Nem lett instant kedvenc az első rész, és maradt bennem némi hiányérzet is, de ettől függetlenül egy kifejezetten erős és biztató kezdésnek érzem. Az biztos, hogy meghozta a kedvemet a folytatáshoz, és most már végre értem, miért lett ennyire népszerű ez a sorozat az évek során.

Amióta teljesen beszippantott a dark romance műfaja, egyre inkább azt érzem, hogy szeretném minél jobban felfedezni ennek a világnak a különböző árnyalatait. Mostanában kifejezetten azokat a történeteket keresem, amelyek intenzívebbek, sötétebbek, merészebbek, és nem félnek kilépni a hagyományos romantikus történetek megszokott keretei közül. Szeretem, amikor egy könyv képes feszegetni a határokat, akár érzelmileg, akár morálisan, és közben valami nyomasztó, mégis vonzó atmoszférát teremt. Pont emiatt esett a választásom erre a kötetre is, mert a fülszöveg alapján pontosan azt ígérte, amit ebben a műfajban keresni szoktam… megszállottságot, sötét vágyakat és egy olyan történetet, amely nem feltétlenül akar mindenáron kényelmes vagy könnyen befogadható lenni.
A könyv alapvetően valóban egy sötétebb hangulatú történetet hoz, ahol a szereplők kapcsolata már a kezdetektől fogva tele van feszültséggel és kimondatlan játszmákkal. Ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre inkább érezhetővé válik az a fajta érzelmi és pszichológiai mélység, amely a dark romance egyik meghatározó eleme. A történet központi témái között hangsúlyosan megjelenik a kontroll, a vágy, a hatalom és a határok kérdése, miközben a szereplők fokozatosan egyre mélyebbre sodródnak egymás világában. Többször is azt éreztem olvasás közben, hogy a könyv tudatosan próbálja kényelmetlen helyzetek elé állítani az olvasót, ami egyébként önmagában nem probléma, sőt, ebben a műfajban sokszor pont ez adja az erejét.
Viszont összességében nekem sajnos nem tudta azt az élményt nyújtani, amit előzetesen vártam tőle. Az egyik legnagyobb problémám az volt, hogy a szereplőkkel egyszerűen nem tudtam igazán kapcsolódni. Nem alakult ki bennem az a fajta érzelmi kötődés, amit szeretek érezni olvasás közben, amikor érdekel a karakterek sorsa, izgulok értük, vagy legalább valamilyen szinten megérintenek. Itt inkább csak sodródtam az eseményekkel, de ritkán éreztem azt, hogy valóban beszippantott volna a történet vagy teljesen elvesztem volna benne. Emiatt sok jelenet hatása sem tudott igazán mélyen működni nálam, mert hiányzott az érzelmi kapcsolódás alapja.
A cselekmény szempontjából sem éreztem különösebben erősnek a könyvet. Nem mondanám unalmasnak, mert történtek események, viszont számomra hiányzott az a fajta folyamatos feszültség vagy izgalom, ami miatt nehéz letenni egy könyvet. Nem nagyon voltak olyan részek, ahol azt éreztem volna, hogy még egy fejezetet muszáj elolvasnom, mert annyira kíváncsi vagyok, mi fog történni. Egy idő után inkább az volt az érzésem, hogy a történeti szál háttérbe szorul, és az erotikus jelenetek kerülnek előtérbe. Ezzel alapvetően nem lenne gond, hiszen a dark romance műfajában ez teljesen megszokott elem, viszont számomra itt az arányok egy idő után eltolódtak, és emiatt a cselekmény kevésbé tudott érvényesülni.
Voltak olyan részek is, amelyek dark romance viszonylatban már nekem is soknak bizonyultak. Akadt néhány jelenet amit őszintén szólva nem igazán vett be a gyomrom. Ugyanakkor ezt nem szeretném negatívumként felróni a könyvnek, mert teljesen tisztában voltam vele, milyen műfajba kezdek bele. Inkább érdekes tapasztalatként éltem meg az egészet, mert rájöttem, hogy olvasóként nekem hol húzódnak azok a bizonyos határok. Ebből a szempontból mindenképpen tanulságos élmény volt.
Az írói stílussal kapcsolatban is vegyes érzéseim maradtak. A könyv elején nehezen tudtam ráhangolódni a szövegre, nem ment olyan könnyedén az olvasás, mint szerettem volna. Kellett egy kis idő, mire felvettem a történet ritmusát, és igazán bele tudtam merülni a világába. A második felére valamivel gördülékenyebbé vált számomra az élmény, ott már jobban működött a dinamika is, de az elején kifejezetten lassan haladtam vele.
Összességében ez most számomra inkább egy vegyes olvasmányélmény volt. Többször éreztem magam kényelmetlenül olvasás közben, mint igazán bevonódva vagy szórakoztatva, és sajnos nem tudott olyan mély benyomást tenni rám, mint reméltem. Ennek ellenére mégsem érzem teljes csalódásnak, mert volt benne néhány érdekes gondolat és olyan elem, ami miatt valamennyire kíváncsi maradtam a folytatásra is. Egyelőre biztosan tartok egy kis szünetet a sorozattal, de nem zárom ki, hogy később még adok egy esélyt a következő résznek, hátha az jobban meg tud majd fogni.

Tinédzserkorom egyik legnagyobb kedvence egyértelműen Britney Spears volt. Rengeteg emlékem kapcsolódik hozzá, a szobámban órákig ment a tánc és az éneklés a dalaira… szerintem a szomszédok örültek, amikor ez a korszak véget ért :D Akkoriban számomra Britney és a zenéje teljesen összeforrt, amit a dalaiban hallottam, azt magával Britney-vel azonosítottam.
Amikor megláttam, hogy megjelent a memoárja, A bennem lévő nő, rögtön tudtam, hogy szeretném elolvasni, mégsem kapkodtam utána. Talán azért, mert úgy éreztem, az évek során már annyi mindent hallottam róla a médiában, hogy nem sok újat tudna mutatni.
Most végre eljutottam hozzá, és nem is igazán könnyű beszélni erről a könyvről. Egy önéletrajzot egészen más szemmel olvas az ember, főleg amikor ennyire személyes és fájdalmas történeteket tár fel. Nem érzem úgy, hogy ezt egyszerűen csillagokkal lehetne értékelni.
Olvasás közben többször is meglepett, mennyire más képet kapunk az eseményekről az ő szemszögéből. Sok történetet ismertem már korábbról, de többnyire csak a média által bemutatott verziót láttuk, ami sokszor nem volt túl kegyes hozzá. Most viszont emberközelibbé vált minden... érthetőbbé, sebezhetőbbé és sokszor szívszorítóvá.
A könyv után biztosan nem ugyanúgy tekintek rá, mint korábban. Talán éppen ez benne a legerőseb, hogy segít meglátni nemcsak a világsztárt, hanem azt az embert is, aki mindezt átélte.

Ez a könyv nálam tudatos választás volt, hiszen a sorozat korábbi részei már megalapozták az érdeklődésemet Sloane története iránt. Mindig külön élmény, amikor egy már ismert karakter kerül a középpontba, főleg akkor, ha korábban is volt benne valami, ami megfogott. Az pedig csak tovább növelte a lelkesedésemet, hogy a történet az enemies to lovers dinamikára épül, ami nálam szinte mindig működik.
Sloane és Lucian kapcsolata már az előző kötetekben is tele volt feszültséggel, így különösen érdekelt, mi áll ennek a hátterében. A történet egyik legerősebb pontja számomra éppen ez volt, ahogy fokozatosan kirajzolódik a múltjuk, és az ellenséges viszony lassan átalakul valami sokkal összetettebbé. Lucian karakterében külön tetszett a belső vívódás, valamint az, ahogyan a múltja hatással van a jelenbeli döntéseire.
Ugyanakkor nem volt minden eleme egyformán erős. Időnként úgy éreztem, hogy a cselekmény kissé lelassul, és mintha túl sok irányba próbálna elindulni egyszerre. Ezek a részek kicsit megtörték a lendületet, de szerencsére nem annyira, hogy elveszítsem az érdeklődésemet. Inkább csak apróbb megbillenések voltak egy alapvetően jól működő történetben.
A konfliktus alapgondolata szerintem működőképes, különösen egy fiatalabb nézőpontból nézve, ugyanakkor az, hogy ennyi ideig húzódik a feloldás, számomra kevésbé volt meggyőző. Ezzel együtt pozitívumként éltem meg a karakterek fejlődését, azt, hogy képesek voltak reflektálni a múltjukra és változni.
A könyv érint komolyabb témákat is, bár inkább csak felvillantja ezeket, mintsem mélyen kibontaná. Mégis ad egy plusz réteget az összképhez, ami miatt valamivel többnek érződik egy egyszerű romantikus történetnél.
Stílusát tekintve könnyen olvasható, gördülékeny könyvről van szó, amely gyorsan halad, és folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Tipikusan az a fajta olvasmány, amit nehéz félretenni.
Lucy Score írásmódja továbbra is szórakoztató és lendületes, de számomra még mindig hiányzik az a bizonyos plusz, ami igazán kiemelné a könyveit a műfajon belül. Összességében azonban egy élvezetes, érzelmekkel teli történetet kaptam, amely kisebb hibái ellenére is képes lekötni és kikapcsolni.

Az Az emlékek könyvesboltja számomra igazi meglepetés volt, hiszen a Moobius csomag részeként került hozzám. Bár már a megjelenésekor felfigyeltem rá, és a cím, illetve az alapkoncepció is felkeltette az érdeklődésemet, mégis azt éreztem, hogy nem egy könnyed, délutáni olvasmány lesz. Végül azonban a várakozásaimat is felülmúlta.
A történet egy írónő életét követi, aki édesanyja halála után képtelen továbblépni. Elveszettnek érzi magát, és nem találja a helyét a világban. Egy esős napon azonban egy különös könyvesboltba téved, amely gyökeresen megváltoztatja az életét, lehetőséget kap arra, hogy visszatérjen a múltba, és újraéljen bizonyos pillanatokat. A történet egyik központi kérdése, hogy vajon érdemes-e belenyúlni a múltba, vagy inkább el kell fogadnunk azt úgy, ahogy történt.
Bevallom, a könyv eleje számomra kissé nehézkesen indult. Nem igazán kötött le, inkább csak sodródtam a történettel, és hiányzott az a bizonyos kapcsolódás. Az első időutazás azonban fordulópontot jelentett, innentől kezdve teljesen beszippantott a történet, és alig tudtam letenni.
A regény legnagyobb erőssége az érzelmi mélysége. A gyász feldolgozását rendkívül érzékenyen és hitelesen mutatja be, miközben olyan gondolatokat ültet el az olvasóban, amelyek saját életére is könnyen vonatkoztathatók. Többször is azon kaptam magam, hogy könnyes szemmel olvasok. ez a történet nem szórakoztat, hanem mélyen megérint.
Az elején talán lassúnak tűnhet, a történet egészét nézve ez a tempó indokolt, és végül szépen összeáll minden.
A könyv végére számomra világossá vált, hogy ez a történet sokkal inkább szól az elfogadásról, mint az időutazásról. Arra emlékeztet, hogy a múlt megváltoztatása helyett gyakran a jelenhez való viszonyunkon kellene alakítanunk. Csendesen, szinte észrevétlenül kúszik az ember bőre alá, és még sokáig velünk marad.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a lassabb tempójú, elgondolkodtató történeteket, és nem riadnak vissza a mélyebb érzelmi témáktól sem. Ha az időutazás motívumában nemcsak a kalandot, hanem a lelki tartalmat is keresed, ez a könyv jó választás lehet.