Teljesen vakon vágtam bele Hegedűs Noémi: Ház a kelta keresztnél című regényébe. Nem ismertem a szerzőt, nem hallottam korábban a könyv várható megjelenéséről, de a magyar csengésű név és a fülszövegben felbukkanó Cornwall elég volt ahhoz, hogy bizalmat szavazzak neki. Ez a vidék régóta bakancslistás nálam, így külön örültem, hogy egy magyar író tollából olvashatok olyan történetet, ami ott játszódik. A kíváncsiságom akkora volt, hogy a könyv megérkezése után másnap már neki is estem.
A regény főszereplője Flóra, aki egyfajta menekülésként elvállal egy munkát, amely Cornwallba szólítja. A tengerparti kisvárosban beköltözik egy apró házikóba, és hamar megismerkedik a helyiekkel, ám hamarosan furcsa dolgok kezdenek történni körülötte. A ház múltja, a kelta kereszt és a környék titkai fokozatosan fonódnak össze, miközben az olvasó sem tudja eldönteni, hogy valóban természetfeletti eseményekről van szó, vagy csak véletlen egybeesésekről.
Ez az állandó bizonytalanság nekem kifejezetten tetszett. Mivel semmit nem tudtam a kötetről, olvasás közben végig azon gondolkodtam, vajon egy „mumusos” történetbe csöppentem-e, vagy mindenre lesz reális magyarázat. (Ezt mindenkinek magának kell kiderítenie! 😉)
Ami igazán kiemelkedő volt számomra, az a környezet megjelenítése. A szerző nagyszerűen teremti meg a cornwalli hangulatot… érezni a sós tengeri levegőt, látni a sziklás partokat, hallani a hullámok moraját. Ezek a leírások annyira élők voltak, hogy szinte kedvem támadt csomagolni és odautazni.
A karakterek és a cselekmény azonban számomra kicsit távolságtartóak maradtak. Érzelmileg nem tudtam teljesen kapcsolódni Flórához, mintha a szerző kissé hidegebb stílusban írta volna meg a személyes részeket. Ettől függetlenül a történet gördülékeny, hangulatos és szépen felépített.
Kisvárosi románc, titkok, kutatás, egy csipet borzongás és néhány finom étel… ez mind benne van ebben a könyvben. Akik szeretik a misztikus, de nem ijesztő történeteket, azoknak ideális választás lehet, különösen az őszi időszakban, egy meleg takaró és bögre tea mellé.
Összességében: 4/5 csillag, egy kellemes, hangulatos, de kissé távolságtartó olvasmány, mégis örülök, hogy bizalmat szavaztam neki. Cornwall hangulata, a sejtelmes történet és a finom borzongás miatt biztosan emlékezetes marad.

Vannak könyvek, amelyekről nehéz azt mondani, hogy „tetszettek” vagy „nem tetszettek” mert sokkal többről szólnak, mint puszta irodalmi élményről. A Vigyél fánkot Gyurikának! című regény pontosan ilyen mű. Nem csupán egy kitalált történet, hanem valós emlékekből és családi múltból építkező, megrázó visszaemlékezés a holokauszt éveire és annak hosszú távú következményeire.
A könyv középpontjában a Perlmann család áll, akik túlélték a vészkorszakot, ám a túlélés nem jelentett feloldozást. A történet nemcsak a történelmi eseményeket, hanem az azokból fakadó lelki sebeket is megmutatja. Az olvasó nem csupán tanúja, hanem részese is lesz annak a fájdalomnak, amely generációkon átívelően tovább él a család tagjaiban.
A könyv iránti érdeklődésemet elsősorban a holokauszt témája keltette fel, hiszen mindig is igyekeztem minél több szemszögből megismerni a történelemnek ezt a sötét időszakát. Nem mondhatom, hogy „jó volt” olvasni mert hogyan is lehetne jónak nevezni valamit, ami ilyen szenvedésekről szól, de megbánni sem tudom, hogy elolvastam. Rengeteg új információval, személyes történettel és eddig ismeretlen részlettel gazdagodtam, amelyek segítenek mélyebben megérteni azt, hogy a holokauszt nem csupán történelmi esemény, hanem generációkon átívelő seb. A regény épp amellett tesz hitet, hogy ezek a sebek ha lassan és nagy erőfeszítés árán is, de begyógyíthatók.
Az író stílusa végig magával ragadó, gördülékeny, tiszta, mégis mély érzelmeket közvetít. Nem egy „együltő helyben elolvasós” kötet, hiszen a témája megköveteli a megállást, az elcsendesedést. Sokszor kellett megpihennem két fejezet között, hogy feldolgozzam mindazt, amit olvastam.
A kötetben különösen tetszett, hogy középtájékon képek is megjelentek, ezek nemcsak díszítik, hanem “hangulatosabbá”, élőbbé teszik az olvasás élményét. Egyetlen apró hiányérzetem talán annyi, hogy szívesen láttam volna benne egy családfát… vizuális típus vagyok, és a regény elején ez sokat segített volna eligazodni a szereplők között.
És a cím… Sokáig kerestem, vajon mit takar ez a különös, kissé játékosnak tűnő mondat, Vigyél fánkot Gyurikának!, de végül, szinte az utolsó oldalakon, minden értelmet nyer. És amikor megérti az ember, hirtelen még nehezebben tudja letenni a könyvet.
Nem egy miden évben újra olvasós kötet, de remélem minél több olvasni vágyó személy veszi majd a kezébe…
A téma iránt érdeklődőknek mondhatni kötelező darab :)

Bevallom, nem tartozom azok közé, akik évszak szerint választanak olvasnivalót, de az Ágról a levél már első pillantásra elvarázsolt. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul hívogató, a borító színei, a hangulata, a puha, őszi árnyalatok mind azt sugallták, hogy ez a könyv pontosan az a fajta történet lesz, amit egy esőszagú, szürke délutánon, meleg takaró alatt, gőzölgő teával a kézben jó olvasni. És nem csalódtam.
A történet középpontjában egy középiskolás lány áll, aki szülei döntése nyomán kénytelen elköltözni egy kisvárosba. Az új környezet, az ismeretlen emberek és a szokatlan helyzet eleinte idegenül hat rá, de ahogy lassan megismerkedik az új helyzettel, fokozatosan felkavarodik az addig állóvíz. A múltja és jelene időnként ütközik egymással “régi” szerelmek, új barátságok, családi feszültségek és apró, mindennapi döntések alakítják azt az utat, amin halad. Bár a cselekmény nem bonyolult, éppen ez adja meg a regény báját…
A történet minden ízében nagyon ifjúsági, a szereplők, a problémák, a dilemmák és maga a hangulat is. Nem mélylélektani regény, de a maga könnyedségében őszinte. A karakterek nem váltak a szívem csücskeivé, néhol kissé egysíkúak maradtak, mégis akadt néhány érdekes vonásuk, ami életet vitt a történetbe és feledtette velem a hiányzó mélységeket. Néha idegesítőek, néha szívmelengetőek, néha kissé ellentmondásosak de hihetően valóságosak.
A könyv stílusa gördülékeny, a fejezetek nem túl hosszúak, így kifejezetten gyorsan lehet haladni vele. Nem az a történet, ami napokig a gondolataidban marad, de az olvasás közben kellemesen kikapcsol, és néha pont erre van szükség. Olyan, mint egy habos, fahéjas kávé egy hűvös délutánon… nem mély filozófiai élményt nyújt, de megmelengeti az embert.
Összességében a kötet egy igazi bekuckózós őszi olvasmány. Nem tökéletes, és nem is akar több lenni annál, ami egy könnyed, első szerelemről szóló történet az újrakezdésről, a változásról és az elengedésről. Ha valaki nem mély, összetett cselekményt keres, hanem csak szeretne pár órára kiszakadni a hétköznapokból, akkor ez a könyv tökéletes választás lehet. Én 4 csillagot adtam rá, mert bár nem hagyott mély nyomot, a hangulata, a stílusa és az ősz varázsa miatt biztosan emlékezni fogok rá egy ideig.

Van az a pillanat, amikor még semmit sem tudsz egy könyvről, de valami azt súgja, hogy ezt el kell olvasnod. Így voltam én is Marie Vareille Az utolsó gyufaszál című regényével. Először a borítója keltette fel a figyelmem, hiszen van benne valami megfoghatatlan, ami egyszerre figyelemfelkeltő és szívbe markoló. Aztán jöttek a címkék, amiket a könyv mellé társítottak a moly.hu felületén: emberi sorsok, szülői szerep, családon belüli erőszak...
A történet három szálon keresztül bontakozik ki, és már az első oldalaktól fogva beszippant. Egyrészt a jelenben kísérhetjük végig Abigaëlle-t, aki a testvére történetét meséli el, és ezzel párhuzamosan egyre jobban megismerjük őket és az életükhöz kapcsolódó legfontosabb szereplőket is. A második szál a gyermek Abigaëlle naplója, amely eleinte egészen gyermeki módon, naivan próbál megfogalmazni olyan dolgokat, amiket egy gyerek egyszerűen még nem érthet, de az olvasó már sejti, hogy ezek a mondatok, ezek a kis elszólások sokkal súlyosabb dolgokat takarnak. Pofonok ezek, egyik a másik után, még ha burkoltan is érkeznek. A naplórészletek azonban vele együtt fejlődnek, ahogy a lány nő, úgy válnak egyre érettebbé a gondolatai, és egyre jobban összeáll a kép, amit eleinte csak részleteiben látunk és gondolunk. A történet harmadik szála egy pszichiáter terápiás ülésein keresztül bontakozik ki, és ez az a rész, ami különösen izgalmas játékra hívja az olvasót.
Összességében nagyon örülök, hogy elolvastam Az utolsó gyufaszálat. Nem egy könnyű olvasmány, de pont ettől lett igazán különleges számomra. Érzelmileg rendkívül erős, mélyen megérintett, és még napokkal később is ott motoszkáltak bennem a sorai. A fájdalom, a kimondatlan traumák olyan valóságosan vannak jelen, hogy az ember szinte testileg is érzi, amit a szereplők átélnek.
Bár a történet végére sok minden a helyére kerül, van 1-2 apróság, amire úgy érzem, még nem kaptam választ vagy legalábbis nem egyértelműen. De éppen ez az, ami miatt tudom, vissza fogok térni hozzá. Másodszor, talán harmadszor is elolvasom majd, mert biztos vagyok benne, hogy minden újraolvasás újabb rétegeket tár fel, újabb összefüggéseket és rejtett jelentéseket mutat meg.
Azt kívánnám, bárcsak mindenkinek a kezébe nyomhatnám ezt a könyvet. Mert fontos témát fejteget. Mert beszél arról, amiről sokan nem mernek. Ugyanakkor tudom, hogy nem mindenkinek való, lelkileg megterhelő lehet azok számára, akik hasonló traumát éltek át vagy akik esetleg nem szeretnek ilyen mélységekbe merülni egy-egy nehezebb témában. Ennek ellenére ajánlom mindazoknak, akik keresik azokat a történeteket, amelyek túlmutatnak az egyszerű szórakoztatáson. Akik szeretnek belelátni mások belső világába, és nem félnek szembenézni az élet nehezebb oldalaival sem.
Bővebben: https://amyairsbook.blogspot.com/2025/10/marie-vareille-az-utolso-gyufaszal.html

Az első rész, a Fable után nem volt kérdés, hogy elolvasom a folytatást. A szerző által megteremtett világ annyira magába szippantott, hogy kíváncsi voltam, merre halad tovább Fable története és hogyan zárul le az a kaland, amit az első könyv elindított.
A történet pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött… Fable egy másik hajón tér magához, ezzel kezdődik a második részre szóló kalandok sokasága. Már az első oldalak visszarántanak a tenger illatú, veszéllyel teli világba. Az elején picit nehezebben sikerült felvennem a történet fonalát, egy hangyányit úgy éreztem, jelentősebb események nélkül halad a történet előre, ahol a pontos irányt nem tudtam meghatározni. Ez a lassabb kezdés először zavart, de ahogy haladtam előre, szinte észrevétlenül váltott a tempó, és hirtelen azon kaptam magam, hogy alig akarom letenni a könyvet.
Az Ékkő sok szempontból különlegesebb, összetettebb történet. Itt Fable története kerek egésszé válik. Az első részben tapasztalt hangulat, egyfajta izgalom, a folytatásból teljesen kimaradt, viszont helyette teljesen más hangulatú események, szituációk kaptak helyet. Ezt a váltást egy picit bántam főleg, mert az első rész kalandos, sodró lendületét annyira szerettem, de voltak olyan aspektusok, aminél egyáltalán nem bántam, sőt, mélyebb és komolyabb élményt adott.
Fable karaktere továbbra is szerethetően erős. Törékeny, de nem gyenge. És habár a történetben nem a romantikus szálon van a fő hangsúly, ennek ellenére nagyon kedveltem Fable és West párosát. Kettejük kapcsolata hű maradt önmagához… azt hiszem nem tökéletes, de őszinte és kitartó.
Kinek ajánlom?
Az Ékkő leginkább azoknak szól, akik nemcsak a kalandot, hanem a karakterek belső fejlődését is értékelik. Mindenképp azoknak ajánlom, akik szerették a Fable-t, mert ez a rész valóban lezárja Fable útját, más hangnemben, de méltó módon. Akik kedvelik az érzelmi mélységet, a tengeri történetek hangulatát, és nem bánják, ha a cselekmény olykor lassabban bontakozik ki, biztosan élvezni fogják ezt a könyvet.

Nagyon ígéretesnek tűnt, de sajnos a lassú tempó és a távolságtartó elbeszélés miatt végig nehezen tudott bevonni. Többet vártam tőle, és végül inkább fárasztónak, mint izgalmasnak éreztem az olvasást.
Be kell vallanom, ez volt az évem legnagyobb mellényúlása. Már hónapokkal ezelőtt kinéztem magamnak ezt a kötetet, a témaválasztás, a hangulata és a valós események beleszövése mind felkeltették az érdeklődésemet. Amikor végre lehetőségem nyílt elolvasni, hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam… és sajnos pont ez a lelkesedés zuhant egy hatalmasat.
Már a történet felütése is ígéretesnek tűnt. Vera, az egyik kulcsfigura, a könyv elején öngyilkosságot követ el, majd rejtélyes módon eltűnik a végrendelete. Unokája, Szása, elkezd nyomozni, és ezzel szép lassan elkezd repedezni a család tökéletesnek tűnő képe. A múlttal való szembenézés, a családi titkok felfejtése nagyon is működhetne, ha a könyv tempója nem lenne ennyire vontatott.
Én nem zárkózom el a lassabb történetvezetéstől, de amit itt kaptam, az meglepően, már-már idegőrlően lassú volt. Egyszerűen nem tudtam belelendülni. Ha nem egy program keretein belül kellett volna elolvasnom, valószínűleg félbehagyom. Többször is úgy éreztem, hogy csak vánszorognak az oldalak, és alig történik valami igazán lényeges.
Az eleje különösen zavaros volt, rengeteg szál indult be egyszerre, és egy ideig azt sem tudtam, ki kicsoda és hogyan kapcsolódnak össze. Persze egy idő után kezdett összeállni a kép, de addigra már elég sok energiámat elvette a kibogozás.
Ami szintén nem segített, a politikai szálak. Tudom, a történet részben megkövetelte őket, de nekem egyszerűen sok volt.
A karakterek? Sajnos felejthetőek. Egyikük sem tudott igazán közel kerülni hozzám, és ez tovább nehezítette az olvasás élményét. Nem volt kiért izgulni, nem volt kivel együtt lélegezni.
Nem tudom, hogy ez most a szerző írói stílusa, vagy az északi irodalom egyik „jellegzetes” vonása, de biztosan nem az én világom.
Összegzésként, ha valaki mégis nekiállna ennek a könyvnek, azt javaslom, hatalmas türelemmel tegye. Ez a történet csordogál, nem hömpölyög, nem sodor, nem ránt magával. És bár volt benne potenciál, sajnos nagyon nem tudta beteljesíteni az ígéreteit. Egy feszesebb szerkesztés sokat segített volna rajta.
https://www.instagram.com/p/DNvXzrwMwGV/?igsh=bTA0OHl2NWpidjhk

• Egy kötet, mely megmutatja, hogy még a legsötétebb időkben is létezhet emberség.
• Egy kötet, mely nemcsak borzalmakról szól, hanem bátorságról, emberségről és reményről is.
• Egy kötet, mely emlékeztet arra, hogy a történelem legnagyobb rémtettei mögött mindig ott vannak az egyéni sorsok.
• Egy kötet, mely után nehéz ugyanazként visszatérni a hétköznapokhoz.
• Egy kötet, mely nem engedi, hogy felejtsünk.
Nehéz bármit is mondani egy ilyen könyv után. Az ember automatikusan véleményt akar alkotni, hogy tetszett-e, vagy hogy mi volt benne “sok” vagy épp “kevés”. De amikor az ember tudja, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek, valahogy nem illik ilyesmit mondani. Mert ez nem csak egy történet volt, amit valaki kitalált. Ezek valódi emberek valódi szenvedései. Ilyenkor inkább csak csendben marad az ember, és próbálja felfogni, hogy amit olvasott, az a valóság volt.
Furcsa szokás, tudom, de mindig is különös érdeklődéssel fordultam a Holokauszthoz köthető regények felé. Talán azért, mert úgy érzem, ezek a történetek nem engedik, hogy felejtsünk. Így került a látóterembe Az auschwitzi tanár, és bár sejtettem, hogy nem lesz könnyű olvasmány, mégis azt kaptam tőle, amit vártam: megrázó őszinteséget, történelmi mélységet, emberi sorsokat.
A könyv egy valós személy, Fredy Hirsch életét dolgozza fel, aki tanárként (még Auschwitzban is) próbált reményt és tudást adni a gyerekeknek. Egy olyan személy története ez, aki a legsötétebb időszakban is hitt abban, hogy az oktatásnak ereje van. És ebben a hitben volt valami rendíthetetlen.
Mivel korábban nem ismertem Fredyt és az ő szerepét ebben a történelmi kontextusban, örülök, hogy bővíthettem a tudásomat. Nemrég olvastam egy másik, auschwitzi témájú könyvet, amelyben utalások voltak egyes eseményekre, helyszínekre, érdekes élmény volt most ezekkel a mozzanatokkal részletesen is találkozni, mintegy „kitöltve a hézagokat”.
Nem tagadom, a téma mindig megterhelő. De szerintem, aki ebben a témában olvas, annak ezt tudnia és vállalnia kell. Nem lehet „könnyű” egy ilyen könyv, de nem is kell, hogy az legyen.
És bár Az auschwitzi tanár sem vette el a kedvemet a hasonló témájú könyvektől, azt hiszem, most tartok egy kis szünetet. Egy-két könyv erejéig biztosan.
Egyetlen dolog volt, amit kevésbé értettem, az pedig az időben való ugrálás. Számomra ez néha megtörte az olvasás ritmusát, úgy éreztem, lineárisan is tökéletesen működött volna a történet, talán még erőteljesebben is.
Mindezek ellenére ez egy fontos kötet. Azoknak, akiket érdekel a korszak, az emberi sorsok, az igaz történetek, mondhatni kötelező.
Egy férfi, aki nem hagyta, hogy a sötétség elnyelje a benne lévő fényt.
Egy tanár, aki akkor is tanított, amikor minden más elveszett.
https://www.instagram.com/p/DNnwXVnsMJd/?igsh=dm1ybWgyMnJtbHZ2

Hosszú ideje szemeztem már ezzel a kötettel, de valamiért mindig elmaradt az olvasása, talán még nem volt itt az ideje. Most viszont kapva kaptam a lehetőségem, belevágtam, és milyen jól tettem!
A kalózos tematika mindig is csiklandozta a fantáziámat, de eddig meglepően kevés ilyen típusú regény került a látóterembe. Talán épp ezért kezdtem el a Fable-t különösen izgatottan… kíváncsi voltam, mit tud nyújtani egy ifjúsági, kalózos, fantasy elemekkel tűzdelt történet.
És az első benyomás kifejezetten pozitív. Ez a kötet különleges, élvezetes, gyorsan pörgethető sorozatkezdés, ami rengeteg kérdést vet fel, és csak finoman enged betekintést a világába. Látszik, hogy sok szál csak most indul el, és bőven lesz még mit kibontani a folytatásban, én pedig kíváncsian várom, hogy ezek a szálak merre haladnak tovább.
Ami kiemelkedően tetszett, az az, ahogyan a szerző leírja a környezetet és megteremti a hangulatot. Szinte éreztem a sós tengeri levegőt, hallottam a fedélzet nyikorogását, és láttam magam előtt a sziklás partokat. Ebben a szerző tényleg zseniális.
Pont emiatt zavart egy kicsit jobban, hogy a romantikus szál nem volt igazán megalapozva. Túl gyorsan, túl intenzíven csapott le, és nekem nem volt elég időm ráhangolódni az érzelmi vonalra. Sajnos nem tudtam vele teljesen azonosulni, pedig egyébként szívesen tettem volna, hiszem alig vártam, hogy egy kis romantikus fűszert is kapjunk.
Kellemes meglepetés volt viszont, nincsenek benne erotikus jelenetek (tudom, hogy ifjúsági kötet) legalábbis konkrét leírás szintjén nem. Ez most kifejezetten üdítően hatott, és úgy érzem, semmit nem vett el a történet erejéből.
A fantasy szál is pont annyira van jelen, amennyire kell. Egyértelműen fantasy a világ, mégis távol áll a tipikus „ezeregy lény és szupererő” stílustól. Fable-nek van egy különleges képessége, de eddig nem ez volt a történet fókuszában és ez számomra nagyon is működött.
A világépítés érdekes, a hierarchiák és szabályrendszerek különösek, de ebből még keveset kaptunk. Remélem, a következő rész mélyebbre ás ebben is, mert ez a háttér rengeteg lehetőséget tartogat.
És a jó hír, hogy a folytatás már elérhető, szóval nem is kell sokáig várni… hamarosan újra alámerülök Fable világába.