Ha az életről szeretnél olvasni regényes formában, akkor a távol-keleti irodalom felé érdemes fordulni. Mesteri érzékletességgel tudják átadni a fájdalom és veszteség témáját a mágikus realizmus szálaival átfűzve. I Szujon Az utolsó hívás című regénye is ebbe a kategóriába tartozik. Ezen kötetben azon emberek gondolatai jelennek meg, akik önként döntöttek az életük végét illetően - s ezt a tudattal a hátrahagyottaknak kell megbirkózniuk.
Képzeld el, hogy létezik egy telefonfülke, ahol, ha jó időben tárcsázol, hallhatod az elvesztett szeretted utolsó gondolatait. Ezek lehet, hogy a miértről szólnak és magyarázatot adnak a tetteire, de lehet, hogy épp egy új perspektívává állnak össze csupán, ami segít abban, hogy újra levegőt tudj venni. Hallj bármit is, legyen annak a tartalma bármennyire is hanyagolható, mégiscsak a szeretett személy hangján szól, hozzá tartozik. Egy utolsó bepillantást enged a végletességet követően.
Ha valóban létezne ez a telefonfülke, egy percig nem gondolkodnék, bármibe is kerülne, de azon mód ott teremnék, hogy magam is próbára tegyem. Szinte bármit feláldoznék, hogy még egyszer, utoljára hallhassam az elvesztett szerettem mára már megfakult hangját. Bármit, csak még egyszer utoljára. S pontosan ezen gyomorszorító érzés miatt haladtam lassan ezzel a könyvvel. Pedig a szerző mérhetetlen empátiával fordul mind az olvasó, mind a karakterek felé. Könnyed és kifinomult módon meséli el egy lány történetét, miközben a pácienseken keresztül még több forgatókönyvvel megismerkedünk. De hiába minden, ha az ember képtelen elvonatkoztatni a saját vágyaitól.
Tehát ez a könyv nem a rohanásról, nem a gyors olvasásról kell, hogy szóljon. El kell benne mélyedni és ízekre szedni az általa kiváltott érzéseket. Mert lesz, akivel együtt érzel, de akad majd olyan is, akivel nem. Lehet, hogy nem érted meg a motivációt, vagy nem fogadod el a konklúziót vagy éppen hidegen hagy, de hiszem, hogy legalább egy történeti egység lesz, ami közel kerül hozzád és ami miatt úgy érzed, érdemes volt forgatnod a könyvet. Ha empatikusabb alkat vagy, lehet, hogy minden fejezetben megtalálod.
A könyv részegységei ismétlődő alapokra épülnek - ahogy azt már ebben a témában megszokhattuk. Rituális szokásokat idézően jelennek meg bizonyos történeti részek, amelyek állandó bástyáját képezik az egységnek. Ezek jelzőfényként szolgálnak a történetben. Ismétlődnek, de mégsem válnak unalmassá, átlapozhatóvá, hiszen mindig más perspektíva elősegítését és lezárását szolgálják.
Az utolsó hívás jól megállja a helyét az életigenlő és sebeket begyógyító történetek között. Olvasmányosabb a megszokottnál, jobban érződik benne a mágikus realizmus irányvonala, de ez nem von le az értékéből. A közvetlen hangnemnek köszönhetően hamarabb megtalálja vele az olvasó az összhangot - ám pont emiatt lehet, hogy nem tudja mindvégig fenntartani azt a nyitott lelkiállapotot, ami az ilyen jellegű történeteknél szükséges.