Adrienne Youngtól már olvastam és már akkor megkedveltem a stílusát.
Alapjáraton imádom a mágikus realizmust, ha időutazás van benne, akkor meg főleg.
De ez a könyv…Egy csoda volt, nem tudom máshogy megfogalmazni. Egyedi, meglepő és meghökkentő.I-MÁD-TAM!!!
Az elején nehezen rázódtam bele, de ahogy June-nal együtt rájöttem a titok nyitjára, nem tudtam letenni a könyvet. Az utolsó 300-350 oldalt egy helyben elolvastam, kisebb túlzással levegőt sem vettem közben annyira magával ragadott. Amellett, hogy érzelmileg megérintett a történet az agyamat is rendesen használni kellett az idővonalak megértéséhez.
Az 50-es évek hangulatát, a szereplőket imádtam.
A főszereplő karaktere mély és komplex, könnyen tudtam hozzá kapcsolódni.
Összességében egy szinte tökéletes, csodaszép történet volt önmagunk megtalálásáról, a családról és szerelemről.

Korábban olvastam már Adrienne Youngtól a Fable duológiát, ami tetszett, így biztos voltam benne, hogy az első felnőtteknek szóló regényét is el kell olvasnom.
És milyen jól tettem. Egyszerűen zseniális volt. Mindig tartok kicsit az időutazásos történetektől, mert nagyon jól kell megírni, hogy hihető és érthető legyen. Ha nagyon akarnék, szerintem itt is bele tudnék kötni pár logikai hibába, de őszintén szólva nem akarok, mert nagyon élveztem June történetét az elejétől a végéig. Az egyetlen hibája az volt, hogy túl gyorsan vége lett. Még szívesen olvastam volna a történetet Esther, vagy Margaret szemszögéből, illetve kíváncsi lettem volna az ő saját történetükre részletesebben.
Mindent összevetve ez egy remekül megírt, izgalmas és érzelmes történet. Az idei évem egyik nagy kedvence lett. 🩵

A regény külseje - a borító, az élfestés - egyszerűen csodaszép, tényleg egy dísz a polcon.
A szépsége pedig kiterjed a tartalomra is.
Láttam olyat, hogy valaki a Vészlényhez hasonlítja: de szerintem teljesen más a két könyv. Mindkettő szép, de egymástól merően különbözik, más a két írónő stílusa is.
A June Farrow két élete bár több időben játszódik, mégis egy szálon fut, és olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha egy filmet néznék. Láttad az Adaline varázslatos életét Blake Lively-val? Nekem olyan vibe-ot hozott, pedig más a sztori.
Inkább mágikus realizmus jellemzi a regényt, minthogy vérbeli fantasy lenne (ebben viszont hasonlít a Vészlényre!), van benne egy nyomozós szál, és családregényként is megállja a helyét. Nagyon szerettem, hogy kaptunk egy főhősnőt, aki nem 20 éves (hanem 34). A cselekményről nem szeretnék sokat mondani, mert úgy az igazi, ha meglepődsz, de gyönyörűen vezeti a szálakat az írónő, és a történet végén nagyon szépen fut össze minden és tisztul ki a kép. Én sajnos - vagy nem sajnos - elég gyakran előre rájövök a nagy fordulatokra, de ennél a könyvnél nem ez volt, itt tényleg nem láttam jönni a legtöbb fordulatot. Van szerelmi szál, de igazából sokáig fogalmad sincs, hogy ki mellett fog kikötni June, mert egyáltalán nem egyértelmű.

A könyvsorozat második részéhez - A gáthoz - hasonlóan A házat is egyetlen délelőtt olvastam ki; szó szerint nem bírtam letenni. Ez elég beszédes már önmagában is, mert egyébként nem vagyok kifejezetten az a gyorsan olvasó típus.
Imádom ezt a sorozatot.
És amúgy, ha már itt tartunk, mennyire lehetek romlott, ha Elinorral én szimpatizálok?
Míg a gát cselekménye - mint ahogy a címéből is kikövetkeztethető - a Perdido köré épülő gát körül forgott, addig A házban a gát már megépült, mindenki szépen túltette magát a létezésén, a Caskey család pedig már merőben máshogy néz ki, mint amikor indult a történetünk és Elinor felbukkant az életükben. Megismerjük Elinor és Oscar két kislányának a jellemét (Francis milyen aranyos már...), anyós és meny csatározása egészen új szintre lép, Perdidot is eléri a gazdasági világválság, történnek sajnos családi tragédiák, tanúi lehetünk rengeteg emberi kicsinyességnek és családon belüli kegyetlenségnek, és a hatalmi viszonyok teljesen megváltoznak a regény végére.
Ha visszaemlékeztek, A gátban megtudjuk, hogy Elinor és Oscar kislánya retteg a vendégszobától, illetve az ott található szekrénytől. Na, itt kiderül, hogy nagyon is van alapja a kis Francis félelmeinek.
A regénnyel nagyon gyorsan lehet haladni, teljesen beszippant, továbbra is olvastatja magát. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy továbbra se egy véres (bár A gátban és A házban is van már véres rész), kegyetlen horrorra számíts. Ez a műfajban inkább egy lassan építkezős, finoman borzongós történet, de ahogy haladunk a részekkel, egyre több a hátborzongató jelenet.

Van egy pont, ahol a múlt és a jövő összeér… és ott kezdődik June Farrow története.
Vannak könyvek, amik csak jók, és vannak azok, amik megérintenek.
Ez pont az a fajta. Egy piros ajtó, egy családi átok, két élet és egy nő, aki végre szembenéz azzal, amit generációk óta mindenki kerülget.
Imádom, amikor egy történet nemcsak sodor, hanem kicsit kiszakít a valóságból, aztán finoman visszarak, csak már kicsit másként nézek körül.
June útja ilyen: időn átívelő, titokzatos, fájdalmas és gyönyörű egyszerre.
Az az élmény, amikor lapozol, és valahol érzed, hogy itt most valami nagyon összeáll.
Nemcsak fantasy. Nemcsak időutazás.
Hanem egy emlékeztető arra, hogy a saját történetünkért végül mindig mi lépünk át azon a bizonyos ajtón.

Ahogy az első résznél is írtam, nekem 'A hazug koronája' már nagyon bejött, úgyhogy a második részhez viszonylag nagy elvárásokkal ültem le… és szerencsére nem kellett csalódnom! 🤭
Már az első oldalaktól kezdve beszippantott a történet, és végig olyan érzésem volt, mintha Meren karakterét tényleg új dimenzióban látnám kibontakozni. Az előző részhez képest még szilárdabb, még akaratosabb és sokkal tudatosabb személyiség bontakozik ki belőle, és imádom, hogy ez a fejlődés nem csak belső, hanem cselekedetekben is teljesen megjelenik. Most már valódi királynőként kell helytállnia, és Meren ehhez hihetetlenül hitelesen áll hozzá. 😇
Ami a szerelmi szálat illeti… hát, alapvetően rühellem, amikor a romantika túl sokáig vergődik egy könyvben 😅, de itt egészen jól működött. Az elején az „nem lehetünk egymásé” vonal kicsit fájdalmas, de valahogy mégis élvezetes volt, mert a feszültséget és a karakterek belső vívódását nagyon jól adta vissza 😂. Aztán kb. 300 oldal után újra felpezsdült a romantika, és bár fájdalmas volt látni, hogy Reven szenvedése és háttérbe szorulása kicsit elhalványul 🥺, mégis adta azt a pluszt, ami miatt az olvasás közben folyamatosan izgultam, hogy „na mi lesz most?!” 😍
Imádtam, hogy folyamatosan utaztunk a világban 🌍. A különböző városok, sivatagi tájak, erdők és titokzatos helyszínek böngészése szinte kötelező melléktevékenységgé vált, mert Abigail Owen igazán képes a képzeletre bízni a részleteket, miközben te magad rajzolod le a tájat a fejedben 🫶🏻. Pont ezért imádom a fantasyt: minden helyszín élővé válik a saját képzeleteddel együtt 🥰.
És persze, ismét kaptunk egy olyan lezárást, ami után nem tudtam békésen aludni 🫠. A könyv utolsó fejezetei teljesen nyitva hagynak minden szálat, és egyszerűen úgy érzed, hogy azonnal szükséged van a következő részre – mintha a folytatás lenne az életmentő falat kenyér 🤯.
Ja, és a borító! Egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni mellette 😍.
Ez az élfestés, a színek, a részletek… könyvespolcom egyik legszebb éke lett, és tényleg MESÉS! 🤩
Összességében számomra 'Az ellopott trón' nem csak izgalmas és pörgős fantasy, hanem karakterközpontú, érzelmes és sötét is, ami egyszerre tartja feszültségben az olvasót és adja a belső drámát, romantikát, politikai cselszövést és mágikus világot. Ha szereted, amikor a karakterek valóban fejlődnek, a világ részletes és élettel teli, és a könyv befejezése után már alig bírsz várni a folytatást, akkor ez a könyv neked való! 👑💫

Hatalmas Leiner Laura-rajongó vagyok, a Szent Johanna Gimi örök kedvenc, amiből egyszerűen nem tudok kinőni, és a Késtél, illetve az IOV sorozatokat is imádtam. Alapvetően mindig a magyar szerzők pártján állok, és pozitív előítéletekkel vettem a kezembe a 40 nyári napot is, de sajnos nem ez lett a kedvenc könyvem.
Nekem sok volt az ismétlődés. Megértem azt, hogy ez a ritmus sokaknak komfortos, de nekem nem volt az. A cselekmény 40 napon keresztül szinte ugyanazt a kört futja, és bár vártam a fordulatot, az egyetlen kimozdulás csak a legvégén érkezett el, de az is elég súlytalan maradt. Ami pedig érdekes lehetett volna (például a görögországi utazás), azt két mondattal elintézte a szerző, cserébe viszont a perecfogyasztás minden apró részletét megismertük.
Most karakterekkel sem sikerült kapcsolódnom. Zoé sajnos számomra teljesen eléggé jellegtelen. Sokat hangoztatja, hogy introvertált, egy valódi introvertált szerintem negyedennyit sem beszél a saját személyiségtípusáról, és nem dobálózik lépten-nyomon életbölcsességekkel. Szakó egy kicsit izgalmasabb karakter a Loch Ness-i szörny iránti rajongásával.
A szöveg a szokásos módon könnyen olvasható, de a rengeteg felesleges ismétlés és a "világelemzések" miatt most többször éreztem késztetést az átugrásra.
Nagyon szeretem Laura stílusát, de ez a könyv most sajnos nem érte el azt a szintet, amit a korábbi kedvenceimnél megszoktam.

Keserédes lett a lezárás. Nagyon nagyon jó volt ez a rész, és elég fájdalmas elengedni a társaságot. A végére valahogy minden a helyére került. Az Egyszer a sorozat legizgalmasabb kötete. Amilyen nehezen indult, és ahogy leült a közepe annyira mozgalmas lett az az utolsó kötet. Teli van persze szívfájdalommal és drámával, de végre a nagy csavar után elindulnak a dolgok a helyes irányba. Erre a részre megérkeztem én is a "márker" állapotba, bár még mindig vannak olyan kiszólásai a fiúnak amit nehezen kezelek. Beka döntései bírálhatóak ugyan de teljesen érthetőek. Szegény Körtét sokszor sajnáltam a zűrök miatt, mondjuk meg is lett az eredmény, de örültem annak, hogy végül jól jött ki a dolgokból. Szép volt Bexitől a lezárás és elengedés, és örülök annak, hogy kivételesen jó döntéseket hozott. A végén pedig mindenki szép lezárást kapott. Kicsit fáj, hogy vége van, de örülök, hogy megtörtént.

A Valahol szerintem az eddigi legjobb kötet a sorozatban. Végre megértük, hogy Nagy Márk és Bexi közös hullámhosszra kerültek. Az egész társaság nagyon egységes ebben a részben, a rengeteg humornak köszönhetően pedig sokszor hangosan nevettem olvasás közben. A helyszínválasztás telitalálat: a nyári turné és Balatoni környezet igazi nosztalgikus hangulatot áraszt, ami azonnal beszippantja az embert.
Bár a humor végig jelen van, Aszádék ivászatát néha egy kicsit túlzásnak éreztem; a srácok enélkül is épp elég viccesek lettek volna. A karakterek közül Lili most is nagyon aranyos és szemfüles, Balogh figurája pedig, bár borzasztó, egész pontosan mutatja be azt a kizsákmányoló üzleti világot, ami ma Magyarországon sokszor jelen van. Nagyon örültem Körtének és Bettynek, bár tény, hogy Körte ebben a részben kevesebb szerephez jutott, Geri pedig továbbra is hozza a tőle megszokott "gáz" formáját. Mindent összevetve egy remek ritmusú, szórakoztató rész.

Néha az volt az érzésem, hogy a főszereplők csak körbe-körbe járnak egyfajta húzd meg-ereszd meg játék mentén. Szegény Tomit nagyon sajnáltam, unalmas ugyan, de azért nem ezt érdemli.
Viszont meglepő módon Nagy Márk karaktere ebben a részben végre tényleg a szívemhez nőtt, bár elismerem, nem könnyű ez a szerelem, mert Márk időnként határozottan túl sok. A történetet most is a mellékszereplők "kerekítették ki". Körte és Madzag elképesztően cukik, a srácok pedig hozzák a szokásos formájukat, pont olyan lököttek, mint mindig. Összességében egy nagyon kényelmes, komfortos olvasmány volt, könnyen olvasható, gördülékeny szövegű, de igazán mégsem történik benne semmi. Jó lenne ha Bexi elkezdene végre határozottabban viselkedni.

Mostanában egyre több helyen találkozhatunk extrém takarítással vagy éppen elhagyott helyeket megörökítő videókkal, de így leírva sokkal több érzelem és gondolat dobódik fel. Vajon mi történik a halál után egy-egy korábban élettel, érzésekkel teli lakótérrel? Mi marad utánunk, amikor már nem vagyunk jelen?
A könyv ezekről a tárgyakról, szagokról, a levegőben lógó gondolatfoszlányokról és a hátramradt csendről szól, meg a munkáról, amit valakinek el kell végeznie, eltűntetni a tárgyakat és a felesleges dolgokat, de méltósággal, az emlékek megőrzésével.
Nehéz téma és ez a könyv egy olyan világba nyújt betekintés, amelyről a legtöbben inkább nem veszünk tudomást.
Az író, Kim Wan megmutatja, hogyan válik a takarítás az emlékezés, a gyász és az emberi méltóság kulcsfontosságúvá. A történet a halált egy teljesen új nézőpontból közelíti meg, amiről eddig nagyon kevés szó esett az irodalomban, pedig minden egyes nap előfordul, hogy házak, lakások, árva élőlények maadnak hátra, várva a megoldást.
A könyv erejét az együttérzés és a cselekvés együtthatói adják, de közel sem az undor, amit sokan elsőre várnánk egy ilyen kötettől, magától a témától.
A könyv legmélyebb mondanivalója pedig az, hogy hogyan lehet embernek maradni a legnehezebb helyzetekben is, amikből sokan inkább kihátrálnak.
Érdemes elolvasni!