Ez a könyv egy lassan kibomló érzelmi utazás. Veszteség, az emlékezés és az újrakezdés legbelsőbb rétegein mehetünk végig, fájdalmas és érzékeny témán keresztül. Gyász, gyermek elvesztése, érzelmi bántalmazás, újrakezdés.
.
Perrin nagyon érzékenyen mutatja meg, hogy a múlt nem tűnik el nyomtalanul, hanem velünk marad, alakít, néha megsebzi a jelent, máskor pedig segít megérteni önmagunkat. Olvasás közben több ponton is azt éreztem, hogy ez a történet nemcsak a szereplőkről szól, hanem rólunk is: mindazokról, akik próbáltak már továbblépni, miközben valami még mindig visszahúzta őket.
.
Különösen erősnek éreztem a könyv atmoszféráját. Melankolikus, ami egyszerre fájdalmas és vigasztaló. Nem a fordulatok miatt marad emlékezetes, hanem azért, mert érzelmileg nagyon erős témákat bontogat, amiben minden ember megtalálja saját magát.
.
Violette Toussaint a főszereplőnk, akinek a külömleges jellemét egyszerűen imádtam. Az ő alakja elsősorban a csendes erő, a mélyen elrejtett fájdalom és a gondoskodó szeretet köré épül. Nem látványosan szenvedő alkat, hanem olyan nő, aki a fájdalmát magában hordozza, és inkább elviseli, mintsem kitörjön. Jó párszor éreztem azt, hogy kívántam, végre szakadjon fel benne hangosan mindaz ami benne lakik. A magány egy választott életforma, betévedő emberekkel. Saját kis szokások és rend. Olyan karakter, akit a veszteségei megtanítottak értékelni a jelent és azt, amit kaptunk az életben.
.
Az író stílusát ebben a regényben alapvetően lírai realizmusként írnám le. A szöveg egyszerre hétköznapi és költői. Több egymásba futó történetszálból épül fel. Információadagolás, a visszautalások és a késleltetés fontos szerepet kapnak benne.
.
Aki szereti a lassabb építkezésű, érzelmileg telített, karakterközpontú regényeket, szívből ajánlom. Jó választás lehet azoknak, akik a cselekmény mellett a hangulatot, a lélektani mélységet is fontosnak tartják. Aki nyitott a gyász, emlékezés, veszteség és újrakezdés témáira, de nem nyomasztó, hanem reményt is hordozó formában szeretne ezekkel találkozni.

Amikor belekezdtem ebbe az aprócska és rövidnek tűnő könyvecskébe, azt gondoltam, hogy egy érdekes történetet fogok olvasni valakiről, aki megélte a halálközeli élményt.
.
De mit kaptam valójában?
.
Azt hiszem ez a könyv egy üzenet. Összetett és elkéspesztően mély gondolatok összessége, amit nem lehet ledarálni. Apró részenként tudtam olvasni, sokszor vissza-vissza lapozva, hogy igazán értsem mi is az, amit olvasok és mit is akar nekem üzenni. Nem volt könnyű az író dolga, de amennyire lehet közérthetővé tette nekünk a sorokat.
.
A könyv nagyrésze valóban azokról a percekről szól, amikor Dobronay László halott volt, de amikor elmesélte mi i történt, az egy egész élet, világ és végtelen univerzum története. Végtelen szerettettel mesél az emberi létezésről, hogy milyenek is vagyunk valójában, rengeteg "nagy pofon" szerepel a könyvben, amiben mindenki magára ismer.
Amikor azt mondjuk szeretetből cselekszünk, mondunk, vagy éppen mulasztunk valamit mennyire nagyon a közelében sincs a SZERETETNEK.
Sok filozófia, vallás foglakozik azzal, hogy minden EGY. Azt hiszem itt tényleg megértheted, hogy ez valójában mit is jelent.
A könyv végén látjuk, hogyan tért vissza, hogyan élte meg az "utazását" és mekkora belső konfliktust okozott, hogy a világ elé tárja-e azt, hogy járt valahol...
.
Azt gondolom, a mi társadalmunkban a halálról beszélni nem egy szokványos dolog és ha éppen nem vagyunk érintettek benne inkább tudomást sem veszünk róla. Talán éppen emiatt az emberek nagyrésze fél a haláltól. Pedig a dolog humora, hogy egyetlen biztos dolog van az életben az pedig nem más mint az, hogy aki megszületik, az egyszer egészen biztosan meg is hal. Számomra a könyv egyik "mellékhatása" hogy szinte azt éreztem, nem egy félelmetes kiszámíthatatlan dolog az elmúlás, hanem valami, aminek a létezése szinte izgalommal tölt el.
.
Nagy szívvel ajánlom és egy olyan könyvnek gondolom, ami a "mindenkinek olvasnia kellene" kategóriába sorolható.

Ha csak egy könyvet ajánlhatok, hogy olvass el, ez legyen.
...
Ha van könyv, aamit soha, de soha nem akarok elfelejteni, ez az.
...
Ha egy könyvet kell mondanom, ami megváltoztatta 40 év gondolatát és álláspontját, ez az.
.
A történet a családon belüli erőszakról szól, egy izgalmas, sokkoló, és hatalmas fordulattal a végén. Két idősíkon fut, amely úgy épít feszültséget, hogy közben végig lélektani hitelességre törekszik.
Ha anya vagy. Ha feleség vagy. Ha férj vagy. Ha testvér vagy. Ha barát vagy. Ha szomszéd vagy. Ha egyszerűen csak ... ember vagy. Neked szól ez a könyv.
Zseniálisan megírt könyv, ami zseniálisan mutatja be azt a láthatatlan világot, ahol temérdek emberi élet megy tönkre. Egy olyan életet, ami úgy bújik meg a hétköznapokban, hogy az igazán szemfüles emberek is képesek elsétálni mellette.
.
Számomra a legnagyobb tanulság benne, hogy az az ember, aki ebben él, miért hagyja és tűri. Hiszen az "átlag ember" milyen könnyen mondja, hogy "ugyan, akkor miért nem lép ki... én bezzeg a helyében..." Igaz? Én is ilyen voltam. Nem értettem. Már értem.
A fizikális bántalmazás csupán a jéghegy csúcsa. Módszeresen torzítja el az embert a mentális hadviselés, a megfelelés, a társadalmi elvárás a családi szerepekről.
Közel 40 év volt felismernem, hogy valójában én egy bántalmazott gyerek voltam. Nem láttam, nem hittem, megmagyaráztam.
.
A könyv hatalmas erőssége, hogy nagyon sok szereplő szemszögét bemutatja. Bántalmazó, bántalmazott, rokon, barát, gyerek, testvér és a segítő emberek helyzetét, gondolatait, egy ilyen helyzetben és foglalkozk azzal is, hogy mekkora erőfeszítés, valakinek a saját sorsát megváltoztatni, ha a bántalmazás volt a minta, amiben felnőtt.
Bárkinek, bármikor ajánlom!

Julie Johnson: The Wind Weaver – A szélfonó
.
Julie Johnson sorozat indító romantasy könyve, ami egy igen erősen indít egy olyan világban, ahol javában tart a „gyomlálás”, vagyis a tünde vérűek kiírtása. A történet világát éppen az a kettősség jellemzi, mint a mai világ társadalmát. Ami valahol elítélendő és gyűlölt, máshol szeretett és ünnepelt.
.
Így van ez a főhősünkkel is Rhya esetében is, aki éppen a kivégzésére vár a nyitójelenetben. Félvérként, akinek érintettsége van a mágiában, a társadalom nem kedvesebbik részére született.
.
A karakter fejlődése tipikus. Első lépcső a túlélés, majd megjelenik a „ki vagyok én?” és „Miért?” Szerettem, hogy kap hangsúlyt a belső fejlődés és világ is.
.
Ami nekem hiányzott és kevésnek éreztem Penn a férfi főhősünk megismerését, bár hozzá teszem a titokzatosság, az egyik legfőbb vonása jellemének és mivel egy sorozat nyitó kötetéről beszélünk, így ezt sem pozitívum sem negatívum halmazba nem szeretném sorolni.
.
A történetben megvannak a tipikus romantasy trope-ok. Üldözött mágikus kiválasztott, morálisan, szürke veszélyes férfi főszereplő, slow burn románc (tényleg slow burn) és eleve elrendeltség.
Társadalmi és természetfeletti rendszer egymás mellett fut a történetben. Üldözöttség, kirekesztettség, politika vagy éppen a világot folyamatosan pusztító métely, szó szerint rothadás.
.
A maga közel 590 oldalában az elején megvan a drámai indulás, amit a lassú építkezés követ és a vége egy epikus zárást rejt. A még hűvös és sötét délutános estéin én imádtam olvasni. Jó volt ebbe a mágikus világba cseppenni és a mellékszereplőket egyenesen imádtam. Már-már jobban mint a főszereplőket. Egy szépen felépített, de nem túl bonyolult világ és összességében elérte nálam azt, hogy a befejezés után azonnal aktív kutatásba kezdtem a folytatást illetően.
.
Egy egyszerűbb, könnyen olvasható romatasy, amire inkább a lassabb építkezés jellemző, de könnyedén bele lehet szeretni ebbe a világba.

Nemrégiben találkoztam a „healing fiction” kifejezéssel, ami kifejezetten illik a koreai és japán trendek világába, amit leginkább úgy definiálnak, hogy „gyógyító fikciós történet. Olyan történetek, amik a lelki sebek gyógyulására fókuszál. Gyakori témák a gyász, szakítás, magány, traumák, újrakezdés, megbocsájtás, elengedés. Szong Judzsong: Az emlékek könyvesboltja című regénye, tökéletesen passzol ebbe, a számomra újonnan megismert műfaji meghatározásba.

A történetünk Dzsivon, egykor sikeres írónő történetét dolgozza fel. Elveszítette édesanyját és sok-sok éve nem tudott kiszabadulni a gyász mélyre húzó sötét céltalan és üres tengeréből. Motiválatlan, alávás problémákkal, és pánikbetegséggel küzdő nővé vált, aki minden élni akarását elvesztette, azonban véget vetni az életének nem volt képes. Egy esős napon „véletlenül” botlott bele egy különleges könyvesboltba, Az emlékek könyvesboltjába. Lehetőséget kap visszautazni a múltba, úgy, hogy ha akar és tud, akár változtathat is a történéseken. Ennek árát azonban a hátralévő életének idejéből kell fizetnie. Dzsivon elfogadja a mágikus könyvesboltban kapott lehetőségét. Hogy mi történik, sikerül-e változtatni a múlt kerekén, változik-e ő maga és nem lesz-e túl nagy ár, amit fizetnie kell… erről szól ez a rövidke történet.

Akinek kellett már veszteséget megélnie, biztosan érti, mikor azt írom, hogy a gyász néha identitássá válik és a gyógyulás lehetősége ijesztő, hiszen azt érezhetjük, hogy akkor valóban vége… A gyász nem csak hiány. Néha egy ígéret, amit magunknak teszünk: hogy nem engedjük el… pedig a továbblépés nem jelent felejtést.
Szong Judzsong koreai író azt írja, nem akar vígaszt nyújtani vagy gyógyítani, csak mély együttérzését szeretné kifejezni azoknak az embereknek, akik kénytelenek szembenézni saját veszteségeikkel. Ha őszinte akarok lenni, sokaknak mégis lehet vígasz, akár egy apró lépés a gyógyulás felé, de tér arra, hogy megéljük a fájdalmunkat csendesen biztosan tökéletes történet.
Szeretem az ilyen történeteket, mert aki nem feltétlen szeret önsegítő könyveket olvasni, hanem egy „terápiás beszélgetés” jellegű mágikus mesét szeretne, ezt választva mégis segítségre, gyógyulásra lelhet.
A könyv pont annyit ír és ad, amennyit kell. Nem éreztem, hogy túl lenne írva, megvoltak a lírai lelassuló pillanatok a kevesebb akció és sokkal több belső folyamatok és a lezárás nem valami katartikus happy end, hanem egy mágikus realizmus féle vég, ami megkönnyebbülést és reményt hoz.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a nyugodt, nem pörgős cselekményt, nem a „mi történik éppen?” a fontos, hanem „mi zajlik belül” kapja a fókuszt. Fontos, hogy erős, érzelmileg megterhelő is lehet, hiszen a legfőbb téma fonala a gyász.

Egy könyv, ami azokhoz az emberekhez szól, akik valaha érezték már úgy, hogy a sors túl sokat vett el és túl keveset hagyott. Amikor a veszteség a fájdalom folyamatosan némán lélegzik velünk. A könyv türelmet, lassúságot, figyelmet kér és egy mély intim olvasói élményt nyújt, ami nem egyszeri érzelem kisülés, hanem hosszú ideig, az olvasóval marad. Segít oldani, megérteni, gyógyulni. Veszteségek, generációs traumák és gyógyulás, újrakezdés Zohara, a boszorkány lányának felnőtté cseperedését követve.
Ez a történet egy sebzett női lélek meséje. Kirekesztettségről, elhalgatott néma fájdalomról ugyanakkor ősi belső erőről szól, ami olyankor is dolgozik bennünk, amikor már mi magunk sem hiszünk benne. Azokhoz a nőkhöz, emberekhez szól, akik megtapasztalták milyen, amikor a sors nem kérdez, csak elvesz. A természet a múlt és a női sorsok finoman fonódnak össze benne. Zohara a boszorkány lányának története egy teljes életutat bejáró, mágiával átszőtt világ, ami nem csak az ő, hanem megannyi nő életét fogja össze egyszerre.
A természet motívumai,a múlt súlya és traumái, finoman és fájdalmasan fonódnak össze. Imádtam, hogy a természet itt nem díszlet, hanem menedék és a megértés nyelve. A természetleírások nem csak hangulati elemek, hanem a lélek kivetülései voltak számomra. Réczey Kata írói stílusának egyik legnagyobb ereje a csendek használata. Kimondatlan, kimondhatatlan fájdalom, elfolytott düh, belső vívódások nem megmagyarázva, vagy leírva vannak, hanem képekben, apró mozdulatokban, rövid párbeszédekben, sokszor néma csendben mutatkoznak.
Ugyanakkor bár a leírás lírai és gyönyörű, azonban sosem modoros. Az írásmód életközeli, valóságos. A karakterek nem szuperhősszerűek, hanem emberiek. Nem ad könnyű válaszokat és nem ígér feloldozást sem, de segít megérteni és, ami a legfontosabb gyógyulni. Megtanítja a mély, csendes együttérzést. Nem a cselekmény sodor magával, hanem a mondatok súlya, a képek ereje, a különös, tapintható hangulat. Fantasztikus példa ez a könyv arra, amikor a külső, a borító tökéletesen tükrözi és fogja meg a tartalmat.
Ez a könyv nem szórakoztat, sodor vagy éppen gyorsan pörög. Lassan épül, megszólít, mellédül. Nem könnyű olvasmány, hanem szelíd, mégis mélyen felkavaró találkozás egy cseppnyi mágiával és varázslattal, telis tele szimbólumokkal. Azoknak ajánlom, akik szeretik látni azt az ősi erőt, amellyel egy nő - minden veszteség után - mégis tovább él. Rövidebb és hosszabb leírások váltakoznak, mintha együtt lélegeznénk a főhőssel. Az érzelmek inkább éreztetve vannak, mintsem kimondva, és leírva.

Még nagyon az elején járok, de az írásmód, a szóhasználat és a történet is zseniális. Az eddigi kedvenc szavam is megvan a könyvből: Pitymallat

Melissa Da Costa: Az ég minden kékje
Nekem ez az a könyv, ami után kicsit másképp nézel a saját életedre.
Vannak könyvek, amik egyszerűen csak jól esnek. És vannak azok, amik után becsukod a borítót, és hosszú még biztosan veled maradnak. Nálam egyértelműen ez a második.
Miről szól? (spoiler nélkül)
A főszereplő Emile olyan diagnózist kap, ami gyakorlatilag mindent átír, amit addig a jövőről gondolt. Fiatalkori Alzheimer-kórban szenved és az orvosok mindössze 2 évet jósolnak neki. Ahelyett viszont, hogy beleragadna a „mi lesz most?” érzésbe, dönt egy nagyot: inkább elindul. Nem menekülésből, hanem azért, mert szeretné még megélni azt, amit lehet.
Felad egy hirdetést, útitársat keres az utazáshoz – olyat, aki nem sajnálja, nem okoskodik, nem akarja megjavítani az életét, csak megy vele. Így kerül mellé egy különös, zárkózott lány/nő, Joanne és onnantól kezdve a könyv nemcsak az útról szól, hanem arról is, hogy két idegen hogyan tud egymáshoz kapcsolódni úgy, hogy közben mindkettőjükben van bőven teher.
Road trip történet, nem csak fizikai, hanem lelki sznten is és nagyon gyorsan kiderül: itt nem a célállomás a lényeg, hanem az, ami útközben történik.
Ez a regény egyszerre megható, emberi, néha kifejezetten vicces, közben viszont nagyon komoly dolgokról beszél. Olyan kérdéseket feszeget, amiket szerintem mindenki ismer, csak nem mindig van időnk ránézni.
A könyv egyik legjobb része, hogy nem akar mindent kimondani helyetted, inkább szépen, lassan vezet, ggondolkodásra, elmélkedésre késztet. Nem lehet ezt a könyvet "pörgetni". Lelassít. Őszintén szolva én az elején nehezebben is haladtam vele. Nem azért, mert nehéz például a nyelvezete, hanem pattogós, feszültséggel teli sprint, hanem egy lassú séta. Az az életérzés kapott el, ha ez lenne az utolsó könyv, amit elolvashatok, akkor is rohanni akarnék-e?
Szerintem Da Costa stílusa az amit könnyű olvasni, de közben néha meg kell állnod egy-egy mondatnál, mert betalál.
Nem érződik rajta az, hogy „most akkor szépet írunk”, mégis vannak benne nagyon erős képek és hangulatok. Pont annyi leírás van, hogy lásd magad előtt a tájat és érezd a hangulatot, lásd a fényeket és érezd az illatokat. de nem húzza az időt feleslegesen. Olyan, mintha te is velük utaznál.
A szereplők közti dinamika nagyon jól van megírva. A párbeszédek természetesek, nem mesterkélt „regénybeszélgetések”. Sokszor a csöndek és a félmondatok mondják ki a legtöbbet.
A háttértörténetek, a miértek, a traumák nem ömlenek rád az elején. Szépen adagolja, így olvasóként tényleg az az érzésed, hogy te is rakod össze a képet.
Nagyon fontos: ez nem az a könyv, ami direkt „megsirat” jelenetről jelenetre. Nem érzem hatásvadász, vagy sablonos. Inkább sokszor csendesen fáj, mert annyira valóságos. Közben viszont tele van reménnyel is, de nem a giccses fajtával.
Nekem az utolsó kb. 100 oldal volt az, aminél néha legszívesebben megálltam volna. Nem azért, mert unalmas vagy rossz — hanem mert nehéz. Olyan dolgokat feszeget, amik kényelmetlenek, és néha tényleg fájnak, tabu kérdéseket vet fel, hiszen ma nem beszélünk csak úgy az elmúlásról, az élet végéről. A legszebb benne, hogy a végén megkapjuk a reményt és feloldozást, a tovább lépés lehetőségét.
Kinek ajánlom?
Ha szereted azokat a könyveket, amik:
- emberiek és érzelmesek, de nem cukormázasak
- road trip hangulatúak, közben mégis mélyek
- lassan építkeznek, de a végére nagyon összeállnak.
- részletes hangulat képek, mély emberi élmények, traumák, sorsok.
akkor Az ég minden kékje nagyon jó eséllyel tetszeni fog.
Érzékenyebb témák:
A könyv betegségről, veszteségről, gyászról is szól, szóval lelkileg tud erős lenni.
Nálam ez a könyv abszolút olyan lett, amit nem csak elolvasol, hanem viszel magaddal. És közben emlékeztet arra, hogy a kapcsolataink, a pillanataink, az „itt és most” sokkal fontosabb, mint amit a hétköznapokban hajlamosak vagyunk észrevenni.
Ha idén egy igazán nagy hatású regényt keresel, ami egyszerre fáj, tanít és mégis ad valami szépet — akkor ez nagyon jó választás. 2025-ös évem egyik nagy kedvence.