Nem a sorozat első részével kezdtem az ismerkedést Dream Harbour lakóival, de nem bánom, hogy így történt. De ha te teheted, mindenképp kezd az elején. Hogy miért?
Bár a történetek olvashatók egymástól függetlenül, a szereplők átjárnak a könyvekben, hiszen ugyanabban a kisvárosban játszódik minden történet. Másrészt a hangulatot Laurie Gilmore szerintem A Pumpkin Spice kávézóban teremti meg a legjobban az eddig elolvasott könyvek alapján, nagyon jó bevezetést nyújt a kisváros életébe, dinamikájába, és nagyrészt minden szereplővel többé-kevésbé megismerkedünk. Legalábbis a legrelevánsabbakkal. :D
Ez a rész tényleg kicsit Szívek szállodájás, csak fordított a felállás: itt Jeanie a kávézótulajdonos (mivel nagynénje megkérte, ő vezesse helyette), és Logan a beszállító, a farmjáról el nem mozduló farmer.
Gilmore stílusa könnyed, aranyos, nagyon-nagyon jó humorú, olyan módon tud írni, hogy tényleg látod, érzed, hallod a szereplőket, mintha hirtelen odacsöppentés volna. Mondhatjuk, hogy filmszerű, peregnek az események, nincs feleslegesen elnyújtva.
Ami nekem kicsit zavaró, hogy nem tudom, mióta jelenti azt az irodalomban, hogy romantikus=erotikus? Ebben a kötetben is azért elég egyértelmű jelenetek szerepelnek, nekem már az erotikus könyveket idézi. A fülszöveg pedig azért mégiscsak arról beszél, hogy ezek lélekmelengető, cozy olvasmányok. Hát nem csak kicsit fűszeresen :D

Háy János az egyik kedvenc kortárs magyar íróm, mint embert is nagyon kedvelem, így nyilván nagyon elfogult vagyok vele, de ezzel a könyvvel szemben is.
Ritka, hogy aktualitás ennyire belevegye magát az irodalomba, hogy referenciapontkét szolgáljon. Viszont a covid egy olyan jellegű és mértékű változás volt az életünkben, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni. És Háy vette a bátorságot, hogy e köré építsen fel egy történetet. Egy naplót. Egy mesét.
Hogy miért fogalmazok ennyire ködösen? Mert Háy sem akar egyértelműsíteni. Szükségnaplója lebeg a valóság, a referenciális olvasás és a fantázia, a kitalált történetek határmezsgyéjén. Ezzel egyszerre el is távolítja, de közel is hozza hozzánk a történetet. De tudjuk, az irodalom nem arról szól, igazat mod-e, hanem arról, mit ad át általa.
Háy megmutatja, hogy a legszomorúbb és legnehezebb pillanatokban is megy tovább az élet, a szépség akkor sem fog kiveszni a világból, ha minden a feje tetejére áll.
Nagyon izgalmas úgy (újra)olvasni a könyvet, hogy már évekkel a covid után járunk, nézzük meg, hogy éltük meg, vajon valóságnak érzékeltük-e? És mindig ott lesz mementókét, hogy a gyerekeknek megmutassuk, látjátok? Ilyen volt akkor, amikor megállt hónapokra az élet...

Nagyon megszerettem A kárhozottak órája sorozatot, az első rész is belopta magát a szívembe, de talán A Bűnbánat Hegye még közelebb került hozzám, még inkább beleugrottam a történetbe.
Az első rész Dante Pokol című írását gondolja tovább, és ezen az elképzelésen továbbhaladva kerülünk most a Purgatóriumhoz. Mivel a kárhozottaknak sikerül (Vergilius kivételével) kiszökniük a Pokolból, ezért a Bűnbánat Hegye előtt találják magukat. Ahhoz, hogy elérhessék a Földi Paradicsomot, valahogy át kell verekedniük magukat a hegy nyújtotta kihívásokon. Nagyon "egyszerű": fel kell mászni a hegy tetejére. Igen ám, de a hegyre hét állomás vezet, mind a hét a hét főbűn egyike. Amely bűn a legjellemzőbb ránk, ott a legnehezebb számunkra a feladatt, évszázadokig is szenvedhetünk általa.
A kárhozottak a Pokolból kijutva itt aztán végképp nem maradnak együtt, szétválnak két csoportba. Nem gondoltam volna, de az első kötetben végtelenül ellenszenves Filippo került ebben a részben számomra a középpontba, még szurkolni is elkezdtem neki, hogy sikerüljön felérnie a Hegyre. Nagyon izgalmas karakterfejlődésen megy át: ugye itt már azon is érdemes elgondolkozni, hogy csak amiatt változik meg, mert a Purgatóriumban minden és mindenki folyamatos változásban van, ilyen úgymond a légkör, vagy elgondolkozhatunk azon, hogy Filippo és persze a többiek is legbelül hordozzák a jóság csíráját, ezért a bűnök hátrahagyásával maguk is jóvá változnak? Erre mindenképp a harmadik és egyben befejező kötet tudna válaszolni, addig is nagyon izgalmas elgondolkozni a könyvben felmerülő problémákon, erkölcsi kérdéseken.
A második részben kicsit fordul a perspektíva, mindenki kicsit más színben tűnik fel, új oldalukat ismerhetjük meg a szereplőknek. A történetmesélés dinamikus, sokkal kevesebb az egy helyben toporgás, mint az első résznél. A stílus is könnyedebb és gördülékenyebb lett.

A könyvesbolttal picit nehezen barátkoztunk össze, valószínűleg nem a legjobb pillanatban kezdtem el olvasni, így én nem tudtam kellő módon befogadni, a könyv pedig nem nyílt meg előttem. De onnantól, hogy rá sikerült hangolódnom, már minden nagyon flottul ment, szerintem sokat fogom járatni a kezemben, bele-beleolvasva, kiragadva egy-egy fejezetet.
Mostanában igen felkapott téma a könyvesbolt és annak üzemeltetése. Természetesen a könyvmolyok nagy része már gondolkozott azon, mennyire jó lenne egy könyvesbolt és kávézó kombinációja, ezt vezetni, általa izgalmas emberekkel megismerkedni. Ez persze sokszor romanticizálódva jelenik meg a fejünkben, filmek, sorozatok etűdjei jelennek meg előttünk. De vajon tényleg ennyire egyszerű lenne?
A borítóba egyből beleszerettem, a cím pedig rögtön egy lépéssel hátrébb kényszerített: vajon ez is olyan egy kaptafára épülő, tucatkönyv a könyvmolyból lett könyvesbolti tulajról, aki felfedez egy kéziratot/sztorit/beleszeret a barristába? De amikor láttam, hogy az író koreai, kicsit megnyugodtam. Valószínűleg nem tucatkönyv lesz, hanem valami egészen különleges.
És igazam lett. Kellett egy kis idő, míg ráhangolódtam a keleti lassúságra, a kevés szignifikáns történésre. Viszont rengeteg lelki réteg mozdult meg, a szereplők indíttatásai, bizonytalanságai, örömei és bánatai nagyon szépen rajzolódtak ki. Egy igazi, mai, hús-vér világ nyílik meg a szemünk előtt, ahol kendőzetlenül láthatjuk, milyen lelki dinamikákat él meg valaki, aki egyik napról a másikra otthagyja addigi életét, és egyedül valami teljesen másba kezd, valami olyanba, amire mindig vágyott, de nem volt hozzá ereje. Mi kell ahhoz, hogy jó könyvesboltunk legyen? Hát nem elég a könyvek szeretete, rengeteg anyagi és szellemi erőbefektetés kell hozzá.

Ezt a krimit bátran merem ajánlani kezdő krimiolvasóknak, régi motoros krimiseknek, olyanoknak, akik azt hiszik, magyar szerző nem írhat jó krimit, és olyanoknak, akik azt gondolják, nem is szeretik a krimik. Garantált, hogy Szántó Dániel mindenféle olvasót képes megmozgatni és nagyszerű olvasmányélményt nyújt nekik.
Az Egy pap vallomása a Budai Viktor-sorozat első része, és fordítva építi fel a történetet, mint klasszikus esetben elvárnánk. Előbb van meg a gyanúsított/elkövető, mint hogy megtalálnánk az áldozatokat. Két ártatlan embert ástak el élve, a nyomozóknak pedig alig egy hét áll rendelkezésükre, hogy előkerítsék őket.
A regény tele van fordulatokkal, lassan derülnek ki a különböző szereplők magánéleti titkai, melyek nagyban befolyásolják a nyomozás előrébb jutását. Mindenkinek megvan a saját gyengesége, gyarlósága, és ez nem egyszer akár végzetes kihatással is lehet a nyomozásra.
Szántó nemcsak vallási dilemmákat tárgyal a könyvében (kinek kell életben maradnia, a látszólag ártatlan, szentéletű papnak, vagy a bűnösnek titulált fiatalnak?), hanem párkapcsolati problémák, szülő-gyerek viszony, valamint az egymásban való megbízás is központi kérdései a könyvnek.
Ez volt az első kötetem a szerzőtől, de biztos, nem az utolsó, mindegyik sorozatát végig szeretném venni.

Őszinte leszek, többet vártam ettől a könyvtől. Nagyon felcsigázott a téma, a fülszöveg, de az olvasás végére olyan érzésem volt, mintha csak egy vázlatot olvastam volna.
A könyv témája, hogy az 1800-as évek Franciaországában, Párizsban működő, nők számára fenntartott elmegyógyintézet mindennapjaiba, valamint az éves báljukba enged betekintést. Hogyan készülnek az őrültek egy bálra? Mennyire tudják, miről szól ez? Kik azok, akik eljönnek őket megnézni? Izgalmas kérdések, de csak elnagyolva kapunk rá válaszokat. Inkább biodíszletként működnek, a kórtermi lányokról, asszonyokról alig tudunk meg valamit, pár mondattal felvázolják az előtörténetüket és annyi. A fókusz Geneviéve ápolón és Eugénie-n van, de az ő kapcsolatuk is elnagyolt, az ápolónő jellemfejlődése didaktikus, Eugénie karaktere papírízű, sekélyes.
Se a jellemábrázolás nincs kibontva (néha nyomatékosításként egy-egy szereplő megjegyzi, hogy Geneviéve megváltozott, de ezeket a mondatokon kívül sehogy se nyílvánul meg), se a cselekmény nem izgalmas, nincs kibontva, nincs csúcspontja a regénynek, a vége kiszámítható és semmit se ad hozzá az olvasmányélményhez.
Nagyon érződik, hogy Mas forgatókönyvíró, ez a kötet nagyon jól megfilmesíthető, rengeteget lehetne a non-verbalitással játszani.
Azoknak tudom ajánlani a könyvet, akik kíváncsiak arra a jelenségre, hogy ha egy család meg akart szabadulni a nőtagjaitól, akkor az 1800-as években nemes egyszerűséggel hisztériásként bolondok házába csukatták. Egyestés olvasmány, az érdeklődést felcsigázza, de nagyon sok mindennek utána kell majd olvasni, ha érdeklődünk a téma iránt.

Nagyon meglepett a könyv, mert bár tudtam, hogy nem könnyű a téma (gyász és gyászfeldolgozás), mégis olyan elemi erővel rántott be magával, hogy csak a felénél érzékeltem, mi is történik velem. A hatására tulajdonképpen én is keresztülmentem a gyászfeldolgozás szakaszain, teljesen együtt mozogtam Esther alakjával, még akkor is, amikor nem tartottam a legszimpatikusabb szereplőnek. És pont ez volt benne a nagyon erős, hogy Holly Ringland be tudtam mutatni a főszereplőt úgy, ahogy épp létezett: amikor szánalmas volt, akkor annak láttuk, amikor idegesítő és felelőtlen, akkor meg úgy. Nagyon jól megteremtette a hangulatot, az érzéseket, teljesen bele lehetett feledkezni a nővére utáni kutatásba, de azt is teljesen meg lehetett érteni, amikor hagyott magának időt, hogy csak sodródjon a napokkal. A Feröer szigeteken tett magányos sétái voltak a kedvenceim, egyszerűen láttam magam előtt a tájat és éreztem a gyógyulást, ami Esther lelkében végbement.
Igaz, nem mindig értettem a többi szereplő belső késztetését, hogy mit miért tesznek, de elfogadtam, ez nem az ő történetük volt. Elsőre talán túl elnyújtottnak, hosszúnak éreztem a könyvet, de aztán bele tudtam engedni magam, repültek az oldalszámok.