Már az első rész is teljesen magába rántott, bár ott még ismerkedtem az új világgal, kellett egy kis idő, hogy beleszokjak. Itt viszont visszakerülünk az Ostalára, ismerős környezetbe, úgyhogy zavartalanul tudtam még mélyebbre merülni az óramágusok világában.
Azt hiszem, ettől a résztől kezdve lettem igazán elkötelezett olvasója AZ Óramágusoknak. Még így is minden tele van rejtélyekkel, misztikummal, de sokkal tisztább az összkép: miért van két bolygó, hogy alakult a sorsuk, nagyjából azt is megtudjuk, ki kicsoda.
Nekem nagyon tetszett, hogy egy közönséges gyerektáborban játszódik ez a rész, az ostalai gyerekek között, de szerencsére az óramágiát így is tudták használni a szereplőink. Egyre jobban kiéleződött a helyzet, minden karakteren végbement valamilyen fejlődés, vagy megismerhettük olyan oldalukat, indíttatásukat, ami miatt még jobban megértjük őket. Mert hát a negatív szereplőket is meg lehet érteni valahol (és szerintem ez a következő részekben még jobban kitisztul majd).
Lehet, hogy ez a rész nem volt annyira akciódús, de őszintén szólva, pont ez volt benne a jó. Nem kellett állandóan kapkodnom a fejem, hogy hol, ki, mit csinál épp, hanem lassú várakozással jutottunk el a Skarlát Virágig, hogy megakadályozzák a kulcshordozók a két bolygó összeütközését. De természetesen itt is volt sok meglepetés, kisebb cliffhanger a végén. Mindenképp folytatásra vágyom, úgyhogy hamarosan arra is sort kerítek.

Nem egyszer fordult már elő velem, hogy egy szerzőnek megismerkedtem a legújabb könyvével, ami aztán olyan hatással volt rám, hogy az összes többit is el szeretném tőle olvasni. Így jártam Natalia Sherbával, először a Fenissát olvastam tőle, ami annyira elvarázsolt, hogy tudtam, az Óramágusok sorozatot is el akarom olvasni.
Be kell vallanom, Az Órakulcs már 4 éve várakozik a polcomon, hogy elolvassam. Még akkor rendeltem innen, a Moobiusról több másik könyvvel együtt, de aztán úgy alakult az élet, hogy sokáig hagytam a polcon porosodni. Viszont végre lekerült róla!
Engem ez a kötet is rögtön elvarázsolt és beszippantott. És most hadd beszéljek arról, miért tud Sherba ennyire könnyen magával ragadni (a cselekményről a fülszövegben olvashattok). Az Órakulcs középpontjában Vasilisa áll, aki teljesen hétköznapi életet él. Na jó, nem teljesen hétköznapit, mert egy idős hölgy neveli, aki nagyanyjaként fordul felé, szüleit nem ismeri. Egy nap eljön érte az apja, gorombán viselkedik vele és elviszi a házába, ahol testvérei között kell tovább élnie. Mindenki bántja, és folyton furcsa dolgokról beszélnek, órákról meg beavatásról.
És itt rejlik Sherba varázsa: bennünket is úgy vezet be ebbe a mágikus, különleges világba, ahol az óramágusok, óramívesek, tündérek, vérmek élnek, hogy mi sem tudunk többet, mint a főszereplő Vasilisa. Mi is együtt ismerjük meg vele apránként ezt a világot, előttünk is lassan válik tisztává és érthetőbbé ez a világ. Vasilisát mindenki úgy kezeli, mintha az ő világukból való lenne, ezért folyton olyan dolgokat mondanak neki, ezáltal nekünk is, amit nem érthetünk. De ahogy halad a történet, egyre érthetőbb és világosabb minden, és egy csodálatos, új világban találjuk magunkat, ami semmihez sem fogható.
Amint befejeztem, már kezdtem is a következő kötetet, nem lehet vele megállni!

Számomra nagyon érdekes volt ezzel a könyvvel megismerkedni, mivel még nem olvastam ehhez foghatót. A könyvtest mindkét fele tartalmaz egy-egy történetet, könyvet, így egymás után vannak kötve.
Ha az egyik felén nyitjuk ki, akkor egy 19. századi angliai történetet olvasunk, ha pedig megfordítjuk a kötetet, akkor egy 1939-ben Los Angelesben játszódó történettel kerülünk szembe. Bármerről is induljunk egy, mindkét rész teljes egészt képez (önmagában is megálló könyvet kapnuk), de igazából akkor nyeri el teljes értelmét, akkor értünk meg minden utalást és útvonalat, ha mindkét felét elolvassuk a könyvnek.
Nagyon izgalmas lenne a történeteket boncolgatni, legszívesebben írnék róla egy komplett elemzést, de ezt spoilermentesen nem tudnám megtenni, úgyhogy ezt (egyelőre) nem teszem :)
Kedvcsinálóként viszont elárulom, én hogyan olvastam, és hogyan ajánlom olvasni másoknak is a könyvet.
A Homokóra kék borítója jelzi, ahol az angliai történet kezdődik. Ezzel indítottam, mert úgy gondoltam, érdekesebb lenne előbb a régebbi idővel kezdeni, és utána áttérni a másik történetre. Ebben a részben egy Simeon nevű orvost követhetünk nyomon, aki Londonban keresi a kolera ellenszerét. Kutatásaihoz sajnos nem tud elég pénzt szerezni, ezért amikor az apja arra utasítja, hogy utazzon el egy mocsaras kisvárosba az egyik rokonát gyógyítani, elsőre el akarja hessegetni az ötletet, de amikor elmondják, mennyit fizetnének érte, mégis belemegy. Úgy gondolja, pár nap alatt meggyógyítja a rokont és vissza is tér Londonba. Ehelyett egy zavaros családi helyzetben találja magát, a gyógyítás sem sikerül, és szép lassan beleássa magát családja, azaz a rokona sötét titkaiba. A történet úgy nyel el bennünket, mint óvatlan vándort a hatalmas ház körüli mocsár.
A piros borító az 1939-ben játszódó Los Angelest mutatja be. Fontos a dátumot is kiemelni, ennek is lesz jelentősége a könyvben, ezzel nagy titkot nem árulok el. A történetünk főszereplője Ken, aki nagyon szeretne színész lenni, ezért minden alkalmat megragad, hogy olyan társaságba keveredjen, ahol találkozhat a szakma embereivel. Egy ilyen parti alkalmával barátkozik össze Oliverrel, akiről kiderül, hogy az állam kormányzójának fia. Nagyon egymásra hangolódik a két barát, Ken megismerkedik Oliver húgával is. Mámorító napok jönnek, hol az óceánparton pihennek, hol fényűző partikon vesznek részt. Oliver legtöbbször visszavonul, ilyenkor bús, mély beszélgetéseket folytatnak Kennel. Van ebben a kontrasztban valami baljós, és meg is történik a baj, Oliver meghal. Az első látásra öngyilkosságnak tűnő eset nem hagyja nyugodni Kent, és Oliver húgával nyomozásba fog, hogy megtudja mi történhetett. Hirtelen belemerülnek a család szörnyű titkaiba és a nyomok egészen Angliáig vezetnek...

Amire vágytam: egy pörgős krimi, ami tele van csavarokkal, meglepetésekkel, sejtetésekkel.
Amit kaptam: ez és még jóval több.
Bár éreztem, hogy egy nagyon jó könyvre esett a választásom, hisz többen is ajánlották, meg Reese könyvklubjába sem véletlenül került be, mégis volt egy aprónyi félelem bennem, hogy mi van akkor, ha "csak" egy jó krimi lesz, de nem jön velem tovább a történet. Szerencsére nem így lett.
Nem vagyok jártas az időutazásos történetekben, úgyhogy eleve új volt a koncepció, hogy Jen, az anyuka visszafelé halad az életében, minden nap egy korábbi napon ébred, hogy meg tudja akadályozni a gyilkosságot, amit alig nagykorú fia követett el. Nagyon lebilincselt, ahogy Jen egyrészt megpróbálta feltérképezni a kapcsolatát fiával, másrészt pedig mindig ott volt mögötte a félelem: mi van akkor, ha úgy avatkozik be a múltba, hogy az végzetes lehet a jelen számára? Tényleg pillangóhatásként szörnyű következményei is lehetnek a tetteinek? Vagy eleve el van rendelve az életük, és bármit is tesz, a családjuk nem fog széthullani? Nagyon izgalmas kérdések, közben folyton azon gondolkoztam, te jó ég, vajon én mit tennék?
De nagyon jó vészcsengő ez a könyv az egész életünkre nézve. Jen ugye visszafelé éli az életét, teljesen más szemmel tud évekkel korábbi énjére tekinteni. Látja a hibáit, és bizony nagy bátorság kell ahhoz, hogy szembe nézzen azokkal a tényekkel, hogy mit rontott el, és nem biztos, hogy a múltban ezt helyre tudja hozni. Mert minden egyes nappal, amivel visszafele halad, felülírja az aznapi cselekedeteit. A jókat is, a rosszakat is.
Emellett pedig egy nagyon cseles, fordulatos bűnügyi szál is meghúzódik, hol jobban előtérbe kerül, hogy kicsit hátrébb sorolódik, de mindenképp fenntartja a feszültséget, nyomozásokba tekinthetünk be, mi is nyomozunk. A legjobb, hogy itt sokáig nem tudjuk, melyik idősíkban vagyunk, ez ad még egy plusz csavart a történetnek.
Nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet azoknak, akik nemcsak nyomozni szeretnének, hanem egy elgondolkodtató, saját életünkre is reflektáló, komplexebb történetet keresnek.

Nagyon kíváncsi vagyok már rá <3

Egy kis krimire és családtörténetre vágytam/számítottam, de ennél sokkal többet kaptam. Egy olyan történetet, ahol ismét bebizonyosodik, hogy a hazugság, még a jóindulatú hazugság is hatalmas hullámokat vet maga után, alóla nem lehet kikecmeregni, és mindig van a végén sérültje. Ahogy Percy mondja a regényben, a tárgyak árnyékot vetnek, ahogy a múlt történései is.
Bár tényleg kicsit hosszú volt a bevezetés, mégis megalapozta, hogy pontosan megismerjük a szereplőinket, a tájakat. Szinte éreztem a tarkómon a forró ausztrál napsütést, a rózsák illatát, ahogy belépek Elysiumba. Kate Morton csodálatosan tudja megteremteni a helyszíneket, olyan pontosan írja le, hogy tényleg azt érezzük, ott vagyunk. Együtt lélegeztem a szereplőkkel, bár bevallom, hozzám sokkal közelebb álltak az 1959-ben élt, napjainkra jórészt halott emberek. Ismerősek voltak, mintha ugyanabból a világból származnánk.
A Turner család tragédiája nagyszerűen szőtt krimi olyan végkifejlettel, amire nem teljesen számítottam, bizonyos részleteire nem is voltam felkészülve. Az utolsó 200 oldal úgy elrepült, mintha egy pillanat töredéke lett volna. Csak faltam az oldalakat, hogy beigazolódjon vagy elbukjon a feltételezésem. Szívembe zártam Isabel Turnert, bár ő maga csak mások elbeszélése alapján jelent meg a könyv lapjain, mégis hozzá tudtam a legjobban kapcsolódni: csodálattal, félelemmel, szomorúsággal.
Elsöprő erejű könyv volt a számomra, engem kifejezetten nem zavart, hogy lassú folyású, nem pörgős könyv volt.

A Kis tüzek mindenütt egy olyan olvasmány, amit legszívesebben receptre írnám fel az anyáknak, lányaiknak, barátnőknek. De férfiaknak is, tulajdonképpen mindenkinek. Mert olyan dolgokról szól nagyon érzékletesen, melyekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, az emberi létünk apró nüanszairól. Hogy akarva-akaratlanul mekkora befolyással vagyunk mások életére, a saját legszűkebb környezetünktől kezdve egészen a legtávolabbi szomszédig, ismerősig. Hogy mindig csak azt az igazságot ismerjük, amit mi alakítottunk ki magunkban. Hogy az információk elferdítése, elhallgatása hatalmas lavinát képes indítani mások életében. Az őszinteség a legnehezebb, mégis a legelkerülhetetlenebb módja annak, hogy bizalmat alakítsunk ki. Nincs garancia arra, hogy jó hatással leszünk másokra, de minden igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy ne hassunk negatívan, ne ártsuk bele magunkat mások életébe, mert a végén mindig felfeslik valahol az igazság.
Két anya különböző perspektíváján keresztül mutatja be a szerző, mennyire törékeny a szülő-gyermek kapcsolat, milyen könnyű rosszul dönteni, miközben azt hisszük, a másik érdekében cselekszünk.