Harper - a fiatal óvónő - nyakába szakad két árván maradt gyerek, és ezzel teljesen megváltozik az élete. És persze ki más lenne a társa ebben a helyzetben és segítene neki a gyerekek körül, mint az a férfi, akibe konkrétan gyerekkora óta szerelmes, és aki történetesen a bátyja legjobb barátja is...
Lényegében ennyi a történet.
Februárban olvastam, még hó is volt, de végig olyan hangulatban voltam a könyv miatt, mintha küszöbön lenne már a nyár, és én egy romcomot néznék egy szombat délután.
Vannak benne nehéz témák, de ettől függetlenül nem egy lelkileg megterhelő, nehéz olvasmány (talán ezt is tudnám felhozni hibának, hogy az írónő bedobált pár traumát a főszereplőinek, de igazán súlyt és érzelmi töltetett már nem adott nekik), tökéletes könyv utazásokhoz és nyaralásokra, egyébként.
Amit kifejezetten szerettem az az, hogy nem voltak benne gonosz emberek. Csak emberek voltak, élethű emberek, jó és rossz pillanatokkal.
Ez egy kedves - számomra egyszerolvasós - történet, amit olvasva tudod, hogy nyilván nem lehet rossz vége, de pont ezért jó: tökéletes egy hétvégi kikapcsolódáshoz. Gyorsan lehet vele haladni (én is kiolvastam 3 nap alatt), és akkor is bátran belevághatsz, ha nem olvastad a Gyulladáspontot.

Az alabamai kisvárost, Perdidót, 1919 tavaszán elönti a medréből kilépő folyó. A teljes lakosság arra kényszerül, hogy napokra elhagyja az otthonát - a város mellett, egy magasabban fekvő ponton húzzák meg magukat a családok, míg vissza nem vonul az ár.
Ilyen körülmények között, igazából csak a szerencsének köszönhetően találnak rá egy ismeretlen, messziről érkezett tanítónőre, Elinorra, a vízzel elöntött hotel egyik szobájában. Senki sem tudja, hogy vajon ez a törékeny nő hogyan élhetett túl teljesen egyedül abban a szobában, de rögtön megkedveli őt (majdnem) mindenki, és az sem tűnik fel senkinek, hogy hiába válik Elinor szép lassan Perdido közösségének fontos tagjává, valahogy az eltelt idővel sem tud meg róla senki semmit...
A Blackwater-sorozat első része, Az árvíz, eredeti nyelven a '80-as években jelent meg, és műfaja szerint... hát... Horror. Szép lassan épülő feszültséggel. És társadalmi regény, ugyanis tökéletesen lefesti nekünk az alabamai kisváros hangulatát. Családregény is; olvashatunk itt összetett, kicsit sem egyszerű anya-fia, anyós-meny, anya-lánya kapcsolatokról. Misztikus: már az első oldalaktól egyértelmű, hogy itt valami nagyon nem stimmel...
Én nagyon szerettem ezt a könyvet. Talán egyik kedvenc dolgom benne, hogy a karakterek kegyetlenül emberiek, nincs benne a világon semmi cukormáz, Michael McDowell nem szépít, nem romantizál.
A regény gyorsan haladós, nincs túlírva, nincsenek benne "felesleges" leírások, és érezhetően a sorozat első része: már az első oldalaktól jelen van egyfajta baljós, sötét hangulat, és ahogy haladunk a történettel, a misztikus, természetfeletti, horror-szál szép lassan, egyre inkább kibontakozik. Nagyon gyorsan kiolvastam, és amióta csak befejeztem, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez csak tényleg csak egy bevezető volt...
Azt hiszem az igazán ijesztő részek majd csak most következnek.

Évek óta nem olvastam krimit, és nagyon boldog vagyok, hogy az Elhagyott lányokkal törtem meg ezt az időszakot.
(Zárójeles megjegyzés, hogy nekem az élfestett kiadás van meg, és mennyire gyönyörű már!!)
A könyv baljós, tengervíz-illatú hangulata engem nagyon emlékeztetett a Vészlény-re és a Szirénekre Emilia Harttól (amiket szintén az Alexandra kiadó hozott el, és a Vészlény egyébként az egyik örök kedvenc könyvem), és nem csak az idősíkok váltakozása miatt, hanem mert ebben a történetben is különböző női sorsokat ismerhetünk meg - a nyomozós szál mellett.
Azoknak is szívből ajánlom a könyvet, akik a krimit szeretik, de azoknak még inkább, akik tökéletlen nőkről szeretnek olvasni: nőkről, akik szembe mennek a társadalom elvárásaival, akik küzdenek nem csak a világgal, de férfiakkal, családtagjaikkal, és saját magukkal is; akik álmodnak, reménykednek, küzdenek, néha szenvednek, sokszor hibáznak (időnként nagyokat), megalkudnak, továbblépnek, megbocsátanak… Nők, akik akár ki is léphetnek a lapokból, annyira ÉLŐNEK alkotta meg az írónő őket.
Már az első oldalakkal beszippantott, és két nap alatt olvastam ki (nálam ez tényleg ritka).
Pedig az olvasó végig tudja, hogy mi fog történni.
Arra is rájöttem – viszonylag korán –, hogy ki a gyilkos.
De Emily Gunnis olyan csodálatosan szövi a történetet és teremt hangulatot, hogy még akkor is drukkolsz és reménykedsz, szurkolsz a lányoknak, amikor tudod, hogy amúgy mi lesz a vége… És azt is, hogy ez bizony nem egy fantasy, hogy időnyerővel vissza lehessen menni az időben, és nem is egy Marvel vagy DC képregény, hogy különféle dimenziók legyenek; megváltoztatni a múltat vagy feltámasztani a holtakat itt nem lehet.