Évek óta nem olvastam krimit, és nagyon boldog vagyok, hogy az Elhagyott lányokkal törtem meg ezt az időszakot.
(Zárójeles megjegyzés, hogy nekem az élfestett kiadás van meg, és mennyire gyönyörű már!!)
A könyv baljós, tengervíz-illatú hangulata engem nagyon emlékeztetett a Vészlény-re és a Szirénekre Emilia Harttól (amiket szintén az Alexandra kiadó hozott el, és a Vészlény egyébként az egyik örök kedvenc könyvem), és nem csak az idősíkok váltakozása miatt, hanem mert ebben a történetben is különböző női sorsokat ismerhetünk meg - a nyomozós szál mellett.
Azoknak is szívből ajánlom a könyvet, akik a krimit szeretik, de azoknak még inkább, akik tökéletlen nőkről szeretnek olvasni: nőkről, akik szembe mennek a társadalom elvárásaival, akik küzdenek nem csak a világgal, de férfiakkal, családtagjaikkal, és saját magukkal is; akik álmodnak, reménykednek, küzdenek, néha szenvednek, sokszor hibáznak (időnként nagyokat), megalkudnak, továbblépnek, megbocsátanak… Nők, akik akár ki is léphetnek a lapokból, annyira ÉLŐNEK alkotta meg az írónő őket.
Már az első oldalakkal beszippantott, és két nap alatt olvastam ki (nálam ez tényleg ritka).
Pedig az olvasó végig tudja, hogy mi fog történni.
Arra is rájöttem – viszonylag korán –, hogy ki a gyilkos.
De Emily Gunnis olyan csodálatosan szövi a történetet és teremt hangulatot, hogy még akkor is drukkolsz és reménykedsz, szurkolsz a lányoknak, amikor tudod, hogy amúgy mi lesz a vége… És azt is, hogy ez bizony nem egy fantasy, hogy időnyerővel vissza lehessen menni az időben, és nem is egy Marvel vagy DC képregény, hogy különféle dimenziók legyenek; megváltoztatni a múltat vagy feltámasztani a holtakat itt nem lehet.