Már épp kezdtem kicsit belefáradni a fantasy-műfajba (mostanság egymás után csak fantasy-kat olvastam, ráadásul a féltégla méretűeket), de olyan jó, hogy nem hagytam későbbre a Hét halálos tövist, mert ez a könyv teljesen kihozott engem a fantasy-fásultságból <3
Eleve felüdülés manapság nem sorozatrészt olvasni, hanem egy önálló történetet, arról nem is beszélve, hogy mekkora kincs valami "kicsit más" fantasy-regényre lelni. Valami újra, ami nem a (nyilván okkal bevált) recept szerint működik és nem a megszokott cselekményt hozza.
Mert ez nem egy szokványos fantasy, hanem tényleg inkább egy tündérmese, ami közben nagyon is mai és modern. Ez egy olyan regény, ami nem tökéletes, de mégsem fáradsz azzal, hogy keresed benne a logikátlanságokat, mert... ez tényleg egy mese. Az erőssége nem a karakterekben van, hanem a történetben (miközben egyébként teljesen szerethetőek benne a szereplők): egyszerre enemies-to-lovers, dark academy, néhol horror elemekkel, icipici spice-al, és sorra befigyelnek a klasszikus mesékből vett szálak, miközben mégis képes arra, hogy teljesen eredeti maradjon.

A Nytefall-sorozat második kötete, a Perzselő sötétség pont annyira féltégla, mint az első rész, a Haldokló csillagok volt, és pont ugyan annyira gyönyörű is (tedd egymás mellé a két könyvet és tessék, csak ámulj el az élfestésen...).
Viszont számomra a trilógia második része sokkal kedvesebb lett, mint az első, mert ez az a kötet, amiben - véleményem szerint - Astraea karaktere végre beérik, és végre igazán meg tudjuk ismerni (és kedvelni!) őt. Astraea már egyáltalán nem az a gyámoltalan lány, akit a sztori elején láthattunk: mostanra fokozatosan kinyílik, lassan magára talál, megleli a hangját, és kezdi megtapasztalni a saját erejét. Egy erős, belevaló FMC-t kaptunk a Perzselő sötétségre, és az egyik legszebb elem a történetben pedig az, ahogyan Nyte végig Astraea mellett áll, és támogatja.
Astraea és Nyte kapcsolata nem a megszokott enemies-to-lovers felállás, mert ők bár ellenségeknek születtek, szeretik egymást, és nem is akarják nem szeretni egymást.
Az is változás az első részhez képest, hogy a regény hat részre van felosztva, és minden rész egy múltbéli (nagyon fontos) jelenettel, egyfajta visszatekintéssel indul. Imádtam ezeket a fejezeteket, és nagyon fontos szerepük volt abban, hogy Astraeát ennyire megkedveltem.
Olvastam kritikákat, és sokan írták, hogy a cselekményt lassúnak találták... na, én ezt egyáltalán nem éreztem így. Szerintem mindig történik valami (maximum épp a háttérben, vagy "csak" érzelmi síkon szövődnek a szálak), vannak brutál erős, zseniális jelenetek és olyan fordulatok, hogy csak kapkodtam a fejem.

Deyney Perry high fantasy sorozatának első kötete decemberben jelent meg, én viszont már valamikor ősz elején tudtam, hogy nekem bizony ez a könyv nagyon kell.
Nem elég, hogy fantasy, majdnem 800 oldalas (imádom a terjedelmes fantasy-kat), és gyönyörűszép, de még madárka is van a borítón! Imádom a madarakat.
Egyébként ez a könyv szerintem tényleg a legszebb kötet a gyűjteményemben; a magyar kiadó még szebb külsőt varázsolt neki, mint amilyen az eredeti.
A cselekményről nem könnyű beszélni, mert nagyon sokoldalú a sztori és rengeteg minden történik benne annak ellenére, hogy sokszor azt érezni, hogy csak lassan csordogál előre Odessa története. Van egy, a testvére árnyékában élő, egész életében kicsit jelentéktelen és szürke (szó szerint szürke) hercegnőnk, Odessa, akit elrendezett házasságba kényszerítenek egy szomszédos birodalom hercegével (mármint, annyira nem is kényszerítik, mert Odessa az országa biztonsága és a béke érdekében természetesen belemegy a frigybe). Mielőtt még az ifjú pár hajóra szállna és elutazna a férj távoli, ismeretlen országába, hogy ott éljenek, Odessát az uralkodó apja gyorsan azzal a feladattal bízza meg, hogy kémkedjen az újdonsült férje és az apósa után...
Az egész életében mellőzött lány pedig nyilván nagyon bizonyítani szeretne.
Ez eddig egy tökéletes elrendezett házasság + "lassan lángra kapó" enemies-to-lovers sztori, ám higgyétek el, ennél jóval összetettebb a történet, van itt minden: érdekes helyszínek, fura, nagyonegyedi állatok, aranyos mellékszereplők, eltitkolt családi kapcsolatok, egy rejtélyes betegség, rengeteg bonyodalom a férjjel, egy szörnyen ellenszenves idegen, sok-sok titok... Közben pedig amúgy szorít az idő is, ugyanis 30 évente keresztülvonul a kontinensen egy szárnyas szörnyetegekből álló hatalmas, gyilkos raj, és hát a következő ilyen alkalom pár hónap múlva eljön, ja hogy ezt nem említettem? Most említem.
Töredelmesen bevallom, hogy a Pacsirták oltalma előtt én soha nem olvastam Devney Perry-től - mert a kisvárosi románc egyszerűen nem igazán az én műfajom -, de az írónő engem ezzel a könyvével teljesen megvett.
Nem, a kisvárosi románc továbbra sem lesz műfajom, viszont innentől jöhet bármi tőle, ami fantasy, és tűkön ülve várom, hogy megérkezzen a Pacsirták oltalma második része.

Így a Blackwater-sorozat harmadik kötetében végül kicsúcsosodik az Elinor és anyósa, Mary-Love közti, évek óta tartó háborúskodás.
Bár, ha jobban belegondolunk, Mary-Love sosem volt igazi ellenfele a menyének.
Megint éveket ugrunk előre az időben, megismerjük, hogy Elinor és Oscar lányai, Miriam és Francis milyen személyiségek, vannak sokkoló történések, és végül, a könyv végére örökre megváltozik a Caskey család élete. Alapjaiban megváltoznak a hatalmi viszonyok.
Elinorról - mint természetfeletti lényről -, igazából még mostanra sem tudunk sokat, de épp ettől válik hátborzongatóvá a történet. Soha nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, mik Elinor céljai, és egyáltalán mi vezette ahhoz, hogy csatlakozzon a Caskey családhoz.
Nagyon szerettem ezt a részt is, és A gáthoz hasonlóan A házat is 3-4 óra alatt kiolvastam. Egyébként engem kifejezetten jó életszakaszban talált meg ez a sorozat (tekintve, hogy szombaton lesz az esküvőm), és néha a sztorit kicsit az anyós-meny kapcsolat karikatúrájának éreztem: ami egyáltalán nem baj (sőt, engem személy szerint nagyon szórakoztatott és tudtam azonosulni a démoni mennyel, hehe), mert nekem ez a regénysorozat továbbra is a benne megjelenített emberi kapcsolatok miatt annyira értékes.

A regény külseje - a borító, az élfestés - egyszerűen csodaszép, tényleg egy dísz a polcon.
A szépsége pedig kiterjed a tartalomra is.
Láttam olyat, hogy valaki a Vészlényhez hasonlítja: de szerintem teljesen más a két könyv. Mindkettő szép, de egymástól merően különbözik, más a két írónő stílusa is.
A June Farrow két élete bár több időben játszódik, mégis egy szálon fut, és olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha egy filmet néznék. Láttad az Adaline varázslatos életét Blake Lively-val? Nekem olyan vibe-ot hozott, pedig más a sztori.
Inkább mágikus realizmus jellemzi a regényt, minthogy vérbeli fantasy lenne (ebben viszont hasonlít a Vészlényre!), van benne egy nyomozós szál, és családregényként is megállja a helyét. Nagyon szerettem, hogy kaptunk egy főhősnőt, aki nem 20 éves (hanem 34). A cselekményről nem szeretnék sokat mondani, mert úgy az igazi, ha meglepődsz, de gyönyörűen vezeti a szálakat az írónő, és a történet végén nagyon szépen fut össze minden és tisztul ki a kép. Én sajnos - vagy nem sajnos - elég gyakran előre rájövök a nagy fordulatokra, de ennél a könyvnél nem ez volt, itt tényleg nem láttam jönni a legtöbb fordulatot. Van szerelmi szál, de igazából sokáig fogalmad sincs, hogy ki mellett fog kikötni June, mert egyáltalán nem egyértelmű.

A könyvsorozat második részéhez - A gáthoz - hasonlóan A házat is egyetlen délelőtt olvastam ki; szó szerint nem bírtam letenni. Ez elég beszédes már önmagában is, mert egyébként nem vagyok kifejezetten az a gyorsan olvasó típus.
Imádom ezt a sorozatot.
És amúgy, ha már itt tartunk, mennyire lehetek romlott, ha Elinorral én szimpatizálok?
Míg a gát cselekménye - mint ahogy a címéből is kikövetkeztethető - a Perdido köré épülő gát körül forgott, addig A házban a gát már megépült, mindenki szépen túltette magát a létezésén, a Caskey család pedig már merőben máshogy néz ki, mint amikor indult a történetünk és Elinor felbukkant az életükben. Megismerjük Elinor és Oscar két kislányának a jellemét (Francis milyen aranyos már...), anyós és meny csatározása egészen új szintre lép, Perdidot is eléri a gazdasági világválság, történnek sajnos családi tragédiák, tanúi lehetünk rengeteg emberi kicsinyességnek és családon belüli kegyetlenségnek, és a hatalmi viszonyok teljesen megváltoznak a regény végére.
Ha visszaemlékeztek, A gátban megtudjuk, hogy Elinor és Oscar kislánya retteg a vendégszobától, illetve az ott található szekrénytől. Na, itt kiderül, hogy nagyon is van alapja a kis Francis félelmeinek.
A regénnyel nagyon gyorsan lehet haladni, teljesen beszippant, továbbra is olvastatja magát. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy továbbra se egy véres (bár A gátban és A házban is van már véres rész), kegyetlen horrorra számíts. Ez a műfajban inkább egy lassan építkezős, finoman borzongós történet, de ahogy haladunk a részekkel, egyre több a hátborzongató jelenet.

Itt a Zodiákus akadémia negyedik része, ami számomra végre visszahozta a második könyv hangulatát (ami miatt én a sorozatot megszerettem). A harmadik kötet tele volt kötelező körökkel, túl kellett élni a Számvetést, a lányok rendjének is végre ki "kellett" derülnie, a negyedik könyv viszont már... újra szabad. Kiszámíthatatlan. Olyan, hogy miközben olvasod, tudod, hogy itt aztán tényleg bármi megtörténhet.
Új kedvenc szereplőm van, Geraldine személyében (aki kicsit egyenlő egy felnőtt Luna Lovegood-dal, saját könyvet neki!!), és minden hiba ellenére (illetve azokkal együtt) is nagyon szerettem ezt a könyvet. Örülök, hogy az írónők beleírták a karácsonyi időszakot, mert ezek az ünnepekben játszódó fejezetek voltak az abszolút kedvenceim; főleg azok a részek, amikor az Örökösök is jelen voltak és mindenki elengedte egy kicsit egymás szekálását.
Megismerjük Noxot, az Örökösök újra sokat genyóznak a lányokkal, a lányok közti feltétlen bizalom próbára tétetik, Darcy és Orion kapcsolata fejlődik, de még ennél is sokkal érdekesebb a Darius-Tory se veled, se nélküled szál, ami miatt alig várom már, hogy kijöjjön az ötödik kötet, MERT HÁT ÍGY MOST VELÜK MI LESZ???
Az Árnyhercegnő újra hozza azt, amiért a Zodiákus akadémia sorozatot tavaly megszerettem: egyszerűen nagyon szórakoztató, és teljesen kiszámíthatatlan. A sorozat varázsát egyértelműen az adja, hogy írónők olyan világot alkottak, amibe gyakorlatilag bármit behozhatnak - és én imádom ezt a "sosem tudni, mi fog még jönni, mi lesz a következő oldalon"-érzést olvasás közben.

Az első részt (Az árvíz) is imádtam, teljesen beszippantott a történet még februárban, így nagyon boldog voltam, mikor a mármajdnemférjem meglepett nőnapra A gáttal.
Aztán ki is olvastam egyetlen szombat délelőtt alatt.
A történet ott folytatódik, ahol a Blackwater-saga első része - Az árvíz - véget ért, és míg Az árvíz leginkább Elinor körül forog, úgy A gátban egyértelműen Mary-Love volt a központi karakter. Elinor sem lett kevésbé fontos, főleg, hogy a regény lényege pont az anyós-meny csatározás a két igencsak erős személyiségű nő között, de Mary-Love a sorozat második részében vitte a pálmát. Mary-Love csak nem tudja elengedni Elinor gyötrését, még úgy sem, hogy amúgy Elinor őt békén hagyná: hisz' megkapta, amit szeretett volna, végre külön költözhetett az anyósától. De Mary-Love nem tágít, míg... míg... Hát, igazából szerintem ő maga sem tudja, hogy mi a célja.
A könyvsorozat különlegességét a baljós hangulata adja; illetve az, hogy véleményem szerint mindenki talál benne olyan bonyolult emberi kapcsolatot, amivel ő maga is tud azonosulni. Most komolyan, tízből hány nőnek vannak időnként finomabb-durvább csatái az anyósával, hm? Szerintem legalább hatnak. Arról nem is beszélve, hogy górcső kerül Mary-Love és Sister anya-lánya kapcsolata is, jobban beleláthatunk kettejük dinamikájába (ami az első részben egy szoros anya-lánya viszonynak tűnhet, arról kiderül, hogy távolról sem olyan meghitt és problémamentes...).
Felbukkannak új szereplők, megismerünk új kis családokat, átélünk velük tragédiákat, nehézségeket... Közbe pedig szép lassan a gát is megépül, ami az árvíztől védi Perdido városát a jövőben.

Harper - a fiatal óvónő - nyakába szakad két árván maradt gyerek, és ezzel teljesen megváltozik az élete. És persze ki más lenne a társa ebben a helyzetben és segítene neki a gyerekek körül, mint az a férfi, akibe konkrétan gyerekkora óta szerelmes, és aki történetesen a bátyja legjobb barátja is...
Lényegében ennyi a történet.
Februárban olvastam, még hó is volt, de végig olyan hangulatban voltam a könyv miatt, mintha küszöbön lenne már a nyár, és én egy romcomot néznék egy szombat délután.
Vannak benne nehéz témák, de ettől függetlenül nem egy lelkileg megterhelő, nehéz olvasmány (talán ezt is tudnám felhozni hibának, hogy az írónő bedobált pár traumát a főszereplőinek, de igazán súlyt és érzelmi töltetett már nem adott nekik), tökéletes könyv utazásokhoz és nyaralásokra, egyébként.
Amit kifejezetten szerettem az az, hogy nem voltak benne gonosz emberek. Csak emberek voltak, élethű emberek, jó és rossz pillanatokkal.
Ez egy kedves - számomra egyszerolvasós - történet, amit olvasva tudod, hogy nyilván nem lehet rossz vége, de pont ezért jó: tökéletes egy hétvégi kikapcsolódáshoz. Gyorsan lehet vele haladni (én is kiolvastam 3 nap alatt), és akkor is bátran belevághatsz, ha nem olvastad a Gyulladáspontot.

Az alabamai kisvárost, Perdidót, 1919 tavaszán elönti a medréből kilépő folyó. A teljes lakosság arra kényszerül, hogy napokra elhagyja az otthonát - a város mellett, egy magasabban fekvő ponton húzzák meg magukat a családok, míg vissza nem vonul az ár.
Ilyen körülmények között, igazából csak a szerencsének köszönhetően találnak rá egy ismeretlen, messziről érkezett tanítónőre, Elinorra, a vízzel elöntött hotel egyik szobájában. Senki sem tudja, hogy vajon ez a törékeny nő hogyan élhetett túl teljesen egyedül abban a szobában, de rögtön megkedveli őt (majdnem) mindenki, és az sem tűnik fel senkinek, hogy hiába válik Elinor szép lassan Perdido közösségének fontos tagjává, valahogy az eltelt idővel sem tud meg róla senki semmit...
A Blackwater-sorozat első része, Az árvíz, eredeti nyelven a '80-as években jelent meg, és műfaja szerint... hát... Horror. Szép lassan épülő feszültséggel. És társadalmi regény, ugyanis tökéletesen lefesti nekünk az alabamai kisváros hangulatát. Családregény is; olvashatunk itt összetett, kicsit sem egyszerű anya-fia, anyós-meny, anya-lánya kapcsolatokról. Misztikus: már az első oldalaktól egyértelmű, hogy itt valami nagyon nem stimmel...
Én nagyon szerettem ezt a könyvet. Talán egyik kedvenc dolgom benne, hogy a karakterek kegyetlenül emberiek, nincs benne a világon semmi cukormáz, Michael McDowell nem szépít, nem romantizál.
A regény gyorsan haladós, nincs túlírva, nincsenek benne "felesleges" leírások, és érezhetően a sorozat első része: már az első oldalaktól jelen van egyfajta baljós, sötét hangulat, és ahogy haladunk a történettel, a misztikus, természetfeletti, horror-szál szép lassan, egyre inkább kibontakozik. Nagyon gyorsan kiolvastam, és amióta csak befejeztem, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez csak tényleg csak egy bevezető volt...
Azt hiszem az igazán ijesztő részek majd csak most következnek.

Évek óta nem olvastam krimit, és nagyon boldog vagyok, hogy az Elhagyott lányokkal törtem meg ezt az időszakot.
(Zárójeles megjegyzés, hogy nekem az élfestett kiadás van meg, és mennyire gyönyörű már!!)
A könyv baljós, tengervíz-illatú hangulata engem nagyon emlékeztetett a Vészlény-re és a Szirénekre Emilia Harttól (amiket szintén az Alexandra kiadó hozott el, és a Vészlény egyébként az egyik örök kedvenc könyvem), és nem csak az idősíkok váltakozása miatt, hanem mert ebben a történetben is különböző női sorsokat ismerhetünk meg - a nyomozós szál mellett.
Azoknak is szívből ajánlom a könyvet, akik a krimit szeretik, de azoknak még inkább, akik tökéletlen nőkről szeretnek olvasni: nőkről, akik szembe mennek a társadalom elvárásaival, akik küzdenek nem csak a világgal, de férfiakkal, családtagjaikkal, és saját magukkal is; akik álmodnak, reménykednek, küzdenek, néha szenvednek, sokszor hibáznak (időnként nagyokat), megalkudnak, továbblépnek, megbocsátanak… Nők, akik akár ki is léphetnek a lapokból, annyira ÉLŐNEK alkotta meg az írónő őket.
Már az első oldalakkal beszippantott, és két nap alatt olvastam ki (nálam ez tényleg ritka).
Pedig az olvasó végig tudja, hogy mi fog történni.
Arra is rájöttem – viszonylag korán –, hogy ki a gyilkos.
De Emily Gunnis olyan csodálatosan szövi a történetet és teremt hangulatot, hogy még akkor is drukkolsz és reménykedsz, szurkolsz a lányoknak, amikor tudod, hogy amúgy mi lesz a vége… És azt is, hogy ez bizony nem egy fantasy, hogy időnyerővel vissza lehessen menni az időben, és nem is egy Marvel vagy DC képregény, hogy különféle dimenziók legyenek; megváltoztatni a múltat vagy feltámasztani a holtakat itt nem lehet.