A francia irodalmi élet új csillagának érzelemgazdag könyve

Mélissa Da Costa arra biztatja az olvasóját ebben a bátor és érzelemgazdag könyvben, hogy tárja szélesre az elméjét, a szívét és a lelkét a világ előtt, és hagyja szétáradni magában ennek a természethez szóló himnusznak a csodálatos dallamát, amely a legnehezebb pillanatokban is vigaszt nyújthat és képes megbékíteni az élettel.

Két óra! Amande egész addigi élete mindössze két óra leforgása alatt romba dől. Vidékre menekül, egy magányos auvergne-i házba, hogy háborítatlanul gyászolhassa a férjét és a kislányát. Bezárkózik, senkit és semmit nem enged magához, ám ahogy telik az idő, előbb egy pillangó, majd egy girhes, szürke macska jut be a házba, és végül rábukkan az előző tulajdonos falinaptáraira, és az azokon szereplő feljegyzések, tanácsok segítségével nekilát, hogy életre keltse az elgazosodott kertet és veteményest. Az évszakok váltakozásával egyre több erőt merít a földdel, a természettel való közvetlen kapcsolatból, fokozatosan válik egyre nyitottabbá az új élményekre, az új találkozásokra. Minden egyes nap egy-egy újabb lépés a jövő, a teljesebb és boldogabb élet felé.

Amande a harmincas évei elején jár, és kibérel egy kissé elhanyagolt, öreg házat, sőt inkább tanyát Auvergne-ben. Auvergne Franciaország közepén van, nem igazán gazdag és nem is igazán szép vidék. Amande nincs jó formában, nincs semmi romantikus az érkezésében, beveszi magát a házba és ki sem mozdul onnan. Lassan kiderül, hogy elmenekült a világ elől, a munkája elől, a férje (Benjamin) családja elől. Amande a legszívesebben meghalna. Szomorú, gyászol. A férjét gyászolja és a halva született kislányát. A férje motorbalesetben halt meg, a kislányát pedig még ugyanaznap éjszaka veszítette el, mert a megrázkódtatástól megindult a szülés és még túl korán volt, a kicsinek esélye sem volt. Napok, hetek telnek el, megyünk bele a télbe, elég nyomasztó és nem is látszik a vége. Időnként a halott férj szülei, öccse, ilyen-olyan környékbeliek próbálnak közeledni Amande-hoz, de ő mindig bezárkózik, nem képes még kommunikálni. Az előző lakó egy idős hölgy volt (madame Hugues), néhány éve halt meg, a házban azóta nem lakott senki, megállt az idő. Amande ott él a régi bútorok, régi holmik, papírok között. Előkerül egy girhes szürke macska, de ő retteg a macskáktól, és előkerülnek az idős hölgy régi falinaptárai. Azokba (azokra) írta fel madame Hugues a kerti teendőit, a receptjeit stb. Amande egyre gyakrabban olvasgatja ezeket a feljegyzéseket, szép lassan megkedveli az öregasszonyt. Közben lepereg az ő múltja is Benjivel, a férjével, aki egy művelődési házban volt népművelő és fiatalokkal foglalkozott. Jó ember volt, szépen éltek, nagyon várták a kislányukat, Manont… Meglátogatja Amande-ot madame Hugues lánya (ő válófélben van) és beszél neki a szüleiről, valahogy megelevenedik a ház, a gazos kert és a két fiatal nő is szimpatizál egymással… Amande-ban megszületik az ötlet, hogy újjávarázsolja a veteményest, a kertet… Újra megtanul másra figyelni, örülni és a maga által kitalált ünnepek révén visszatalál az élet apró örömeihez. A macskával is megbarátkozik. És a kerti munkáknak köszönhetően lassan visszatér a kedv, az erő, és nem csupán a természethez sikerül visszatalálnia, de az emberekhez is. Beszél, találkozik Benjamin szüleivel, tanítványaival, így-úgy rendezi a mindig is nehéz kapcsolatát a saját anyjával, és madame Hugues lányának a személyében (Julie) igazi barátra lel, és végül együtt találják meg az új foglalkozását is. Virágokból készít szép és mulandó ékszereket. Nagy a siker, kikerekedik ismét az élet, és a veszteségek, amelyek korábban lehúzták, a mélybe lökték, a könyv végén már inkább erőt adnak neki az újrakezdéshez.