Az íráshoz vezető út jó könyvekkel van kikövezve

Azt gondolom, a legtöbben a saját olvasmányélményeik miatt vágnak bele az írásba, és az inspirációt kedvenc szerzőikből merítik. A kezdő író ilyenkor könnyen beleesik a másolás vagy az utánzás csapdájába, és ez alól én sem voltam kivétel.

Gyerekként szinte mindig olvastam. Képregényeket, ifjúsági regényeket, szinte bármit. A kilencvenes évek elején indult el a magyar fejlesztésű M.A.G.U.S. szerepjáték (RPG), ami rögtön magába szippantott, és a barátaimmal éjszakákat töltöttünk kockák és papírok társaságban. Ha esetleg valaki nem tudná, miről van szó, a játékosok egy elképzelt világ karakterei, amelyben egy mesélőnek nevezett játékvezető által kitalált cselekményben vesznek részt. Ez a játék adott először lehetőséget arra, hogy történeteket találjak ki. A szerepjáték világa pedig a fantasy felé terelte az érdeklődésemet. Elolvastam Tolkientől A Gyűrűk Urát, de ennél sokkal meghatározóbb volt Edgar Allan Poe, és H. P. Lovecraft munkássága. A novelláik a mai napig is a kedvenc olvasmányaim közé tartoznak, és részben miattuk indultam el az írás útján, még ha nem is túl sikeresen. A gimnáziumi évek vége felé írtam meg első novelláimat, és bár a magyartanárom elismerően nyilatkozott róla, éreztem, ezek csak silány utánzatai az említett szerzők írásainak, így egy ideig felhagytam az írással.

A krimi iránti szerelem nagyjából ezzel egy időben érkezett meg. Nagymamám polcain többek között ott sorakoztak Agatha Christie regényei is. A nagyszülők könyvtára persze mindig olyan régimódinak tűnik, tele olyan kötetekkel, amiket egy tizenéves gyerek a legritkább esetben akar elolvasni. Anyukám azonban egyik nap beállított a Tíz kicsi néger egy szakadt példányával, és itt végleg eldőlt minden. A regényt még az éjszaka elolvastam, és pár nap múlva már a nagymamámtól hoztam el a könyveket. Agatha Christie munkássága, azt hiszem, sokat segített az írásban. Persze az angol vidéki kúriákban történt gyilkosságok világa messze van az ÁVH-regényektől, egyvalamit mégis megtanultam tőle: olyan történetet írj, hogy az olvasó végig a befejezésen gondolkodjon, és lehetőleg úgy csavarj egyet a cselekményen, hogy az váratlan, ámde logikus legyen. A Csengőfrász esetében ez kétségkívül sikerült, a Szibériai csapda esetében pedig nos, majd meglátjuk.

Ennek ellenére nem a krimiirodalom határozta meg az elmúlt két évtizedet, legalábbis ami az olvasmányaimat illeti. Agatha Christie-n kívül ebben a műfajban keveseknek sikerült felkapaszkodnia a képzeletbeli ranglistámra. Ha mégis említenem kéne néhány kortárs szerzőt, akkor a nemzetközi vonalon Michel Bussi Fekete vízililiomok című regénye volt talán az egyik legjobb, amit mostanában olvastam. A hazai szerzők közül pedig N. Nagy Zoltán, tavaly megjelent, Keselyű című krimije volt, amivel hosszú éjszakákat töltöttem. A krimiktől eltávolodva, az egyetem alatt került a kezembe Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regénye, ami sokak szerint kaotikus zagyvaság, de nekem ennek ellenére is tetszett, és hamar belevetettem magam az életműbe. Azóta elolvastam tőle szinte mindent, beleértve az esszéit és a beszédeit is. Vonnegut egyszerre szórakoztató és bölcs. Azt nem tudom, én mennyire tudok majd okos dolgokat mondani a világról, de a vonneguti filozófiának azt a gondolatát mindenesetre magamévá tettem, hogy próbáljuk meg vidáman szemlélni a világot. Ahogy ezt megfogalmazta egy kései regényében: „Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!” Én pedig igyekszem ehhez tartani magam.

Az ÁVH-regények kapcsán mindenképp meg kell említeni Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvét. Ez volt az első forrás, amiből megismertem a Rákosi-rendszer politikai rendőrségét, az Andrássy út 60-at, valamint a kistarcsai és a recski tábor életét. Tőle indult minden ebben a témában, és utána sorra olvastam az egykori rabok beszámolóit, majd különféle tanulmányokat, immár történészek tollából.

Ugyanakkor, ha végignézek a könyvespolcaimon, amiken egyre inkább fogy a hely, van még néhány szerző, akik munkássága meghatározó az életemben. Ahogy öregszem, egyre kevésbé köt le a klasszikus fantasy, azonban Terry Pratchett olyan módon formálta át a műfajt, mint szerintem senki más, ezért Korongvilág regényei külön polcon sorakoznak, akárcsak Neil Gaiman regényei és képregényei. Olvasok sci-fit is, főként Philip K. Dicket.

Az utóbbi években pedig végérvényesen eldőlt, hogy szeretem Stephen King könyveit. Kapcsolatunk nem indult könnyen, ugyanis évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt végigküzdöttem magam néhány regényén, de sehogy sem voltam velük elégedett, és végül úgy döntöttem, nem King lesz a kedvenc szerzőm. Néhány éve belevágtam a Setét torony-ciklusba, és ezután minden megváltozott. Azóta „Állandó Olvasóvá” váltam, és bár továbbra sem vagyok teljesen elégedett minden könyvével, regényei azonban megtanítanak mesélni. Mert King kétségkívül jó ebben, és nem kell ahhoz horrorszerzőnek lenni, hogy eltanuljuk tőle az írás mesterségét.

Végezetül, az elmúlt 10 évben meglehetősen sok mesekönyvet olvastam a gyerekeimnek lefekvés előtt. Azt gondolom, így van esély arra, hogy olvasóvá neveljük őket, és szeressék a könyveket. A nagyobbik fiam esetében úgy tűnik, a módszer sikeres volt, hiszen a fenti szerzők közül is van, akinek már több kötetét is elolvasta, és folyamatos könyvéhségben szenved.

Remélem, az én könyveim is segítenek majd abban, hogy általuk nemcsak ő, de más is jó olvasmányélményeket szerezzen. Legújabb regényem, a Szibériai csapda november közepén kerül a könyvesboltok polcaira.