Megemlékezés Lator Lászlóról
Lator Lászlónak (1927–2023) sokan sok mindent köszönhetünk. Költőként, tanárként, kollégaként legalább két generációt készített fel a pályára. A környezetében mindannyian úgy érezhettük, hogy különleges helyet foglalunk el a „horizontján”, szóval hogy kivételes figyelemben van részünk, holott valójában ezerfelé oszlott az a figyelem. Valahogy mégis megvolt kinek-kinek a maga illúziója.
Sokáig rettegve gondoltam rá, hogy mi lesz velünk, ha egyszer magunkra hagy bennünket. Ha majd vége lesz a világnak. És annak a világnak tavaly tényleg vége lett. De Lator arra is felkészített bennünket. Kedves olvasmánya volt Giuseppe Tomasi di Lampedusa regénye, A Párduc. Annak a kulcsmondata saját verziómban úgy szól, hogy „Ahhoz, hogy minden maradjon a régiben, mindennek meg kell változnia.” Fordítsuk le a mi helyzetünkre! És Latornak ne a halála, hanem a születése napjáról emlékezzünk meg, az a fontosabb.
Lászlót a születésnapján, november 19-én meg szoktuk köszönteni. A kerek évfordulókat a PIM-ben, nagy társaságban, a többit szűkebb körben ünnepeltük.
A szűk körű köszöntésnél illett tőle megkérdezni, hogy kit hívjunk meg az asztalhoz. Lator egy darabig kérette magát, udvariaskodott, hogy neki mindegy, hívjunk, akit akarunk, aztán mikor elege lett a noszogatásból, megadta a választ:
"A római pápát!"
Magyarósi Gizella műfordító
