„Sok kis szikra van az országunkban, úgy éreztem, tennünk kell közösen valamit…”

„Először akkor olvastam a könyvet, amikor kisfiam 2 és fél éves volt, és kedvenc elfoglaltságai az olvasás, írás, számolás és a bolygók tanulmányozása voltak. Kerestük a „helyét”. Átütő fejlődésű tehetségként diagnosztizálták, de egyéb segítséget nem kaptunk. Kétségbe voltunk esve. Egyik anyatársamtól kaptam kölcsön Kristine Barnett A szikra – Egy anya története a zseninevelésről című könyvét. Elolvastam, és végigzokogtam – nagyon nagy hatással volt rám. A könyvben szereplő fiú története magával ragadott, az édesanyja kitartására és erejére pedig irigykedtem.

„Bár én is ilyen hittel és kitartással lennék felvértezve!” – gondoltam.

Majd sodort az élet minket. Költözések, három óvodaváltás... a fiunk még mindig szárnyalt, de egyre többen akarták letörni a szárnyát. A rendszer folyamatosan falakat épített elénk, és köpte ki magából őt.

Másodszor, mikor kezembe került a könyv, pont abban az időben alapítottam meg a tehetséges gyerekek és szüleik csoportját, amely mára 700 főt számlál. Teljesen mást váltott ki belőlem, mint első olvasásra: az anyatigrist, aki bármire képes a gyerekéért. Elindultunk egy úton, és rájöttünk, hogy sok kis szikra van az országunkban, úgy éreztem, tennünk kell közösen valamit, de még nem láttam, hogy mit. Olyan erőt adott a könyv, hogy tudtam, ha ezt a könyvben szereplő édesanya meg tudta tenni, akkor én is képes vagyok rá. Fiunkat kiemeltük a közoktatás karmaiból – de ő eddigre már nagyon sokat sérült. Egyre több problémánk adódott, és ez elhomályosította a látásunkat, sokszor csak görgettük magunk előtt a problémákat, nem is láttunk mást, csak a szakadékot, többször felmerült az országváltás gondolata.

Az óvodai évek rettenetesen teltek, csak egyre gondoltunk, hogy az iskola már biztosan jobb lesz. Harmadszor is elolvastam a könyvet, amikor a fiam megkapta az Asperger-szindróma (autizmus) diagnózist, és ismét mélyponton voltunk. Kilátástalannak tűnő feladatok halmazát láttam magam előtt. Terveztünk, de nem éreztem magam erősnek, hogy végigcsináljam. A könyvet egy újabb megvilágításban ekkor olvastam, erőt merítettem belőle. A könyvben egy anya írja le az útját, ami sokszor a mi párhuzamos világunkat mutatta be.

Autizmus és tehetség? Igen, létezik! Megfogalmazódott bennünk, hogy úgy tudunk a fiunknak segítséget adni, ha köré építjük a biztonságot, elfogadó környezetet teremtünk neki. Ekkor született meg az Egyesület ötlete, és a neve nem is volt kérdés. Szikra Tehetséggondozó Egyesület. Az egyesület azóta több száz gyermeknek és családnak nyújt segítséget, otthont ad az autizmussal élő gyerekeknek. Egyik fő célunk a tehetséggondozás lett – mert egy szülő bármire képes, de néha kell egy példakép, aki utat mutat, aki már végigcsinálta, aki bátor volt, és megtette, amire te is készülsz. Erőt, bátorságot és a „mindenre képes vagyok” érzést nyújtotta nekem a könyv, és én is ezt akarom nyújtani másoknak. A cél, hogy hasonlóan sikeres és boldog gyermekeket gondozzunk, akik boldog felnőtté válhatnak.

Már nem kételkedek, tudom a dolgom, tudom, mit és hogyan kell tenni. Már nem csak az én fiamért vagyok felelős: felelős lettem az autizmussal élő gyermekekért, szüleikért, családjaikért. Hiszek bennük. Hiszem, hogy a fiam és a társai nagyot fognak alkotni a világnak. Hiszem, hogy ha hagyjuk kibontakozni és szabaddá tesszük őket, akkor alkotókká, feltalálókká, matematikusokká válhatnak.”

„Ha fölgyújtjuk a gyermekben a veleszületett szikrát, azzal mindig olyan magaslatok felé nyitunk utat, amilyenekről álmodni sem mertünk volna.” (Kristine Barnett)