Horatius a római Aranykor költője: ekkor és nem utolsósorban épp benne, Horatiusban ér a tetőpontjára a latin kultúra, s ad azután mintát az egymásra következő koroknak. Sok költőt egyetlen erős vonása éltet, Horatius ellenben olyan sokszínű és változatos, hogy a legellentétesebb korok ízlése is megtalálta benne a magának valót: csiszolt udvaronc volt, de józan, mértékletes - és független - polgár is, vérbeli urbánus, de a vidéki elvonultság örömeinek hirdetője is, az ódák magasában szárnyaló vátesz, az isten megszállottja, de episztoláiban és szatíráiban az élőbeszéd közvetlenségével cseveg és pletykálkodik. Mindegyik hangnemében és műfajában egyformán tökéletes ura és művésze a nyelvnek és annak a gazdag formakincsnek, amelyet a görög költészetből plántált át a latinba. Tömérdek fordítása közül ebben a kötetben azokat igyekeztek összegyűjteni, amelyekben a legkevésbé érződik pusztán tananyagnak és a tisztelet távoli tárgyának, ellenkezőleg: elevenebb és szerethetőbb, mint nem egy kortársunk.