A nagyanyám szájából hallottam először, hogy „a boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös” - így, ebben a zárt és felbonthatatlan formában, ami valami réges-régi, könnyfakasztó ponyva címe lehetett… Nagyanyám akkortájt született egy Bécstől távoli magyar kisvárosban, amikor Rudolf és (hogy őt idézzem) „a Vecsera” meghalt Mayerlingben. A gyerekkorából hozott történet ereje azonban mit sem csökkent két világháború után sem, a negyvenes évek végén is érdemes volt még tovább mesélni, mert még nem szikkadt ki a benne lappangó titok.

Egyáltalában nem történelmi regényt akartam írni, csak elmesélni egy - úgy gondoltam - lassacskán feledésbe merülő régi történetet, amit azért neveztem „szerelmi regénynek”, hogy ennek avíttságával utaljak azokra a ma már százéves, rongyosra olvasott füzetekre, melyekből az anyagát jórészt összeszedegettem…
Természetesen az „igazságot” ígérték Rudolf és Mária életéről, de még inkább a haláláról - szemben azzal, ami az újságokban állt -, valójában azonban regények voltak… melyekben a szerelem mindent elsöprő szenvedély, és tőszomszédja egyfelől mindig a halál, másfelől pedig a földöntúli, időtlen boldogság. A délceg királyfi és titkos arája, a világszép bárókisasszony szomorú története szinte magától értetődőn illeszkedett bele a „szerelmi regények” kész mesei-irodalmi formáiba, melyek egyszersmind magyarázatul is kínálták magukat az eset „valódi” lényegét illetőleg. Miközben Rudolf és Mária történetében persze éppenséggel csakugyan az a legmegkapóbb, hogy valóban szétválaszthatatlanul keveredik benne a kétségkívül homályos valóság és a cáfolhatatlan „városi legenda”. Valószínűleg ezért is lett olyan felejthetetlen.
Bart István



Olvasson bele: Részlet a könyvből