Hihetetlen, hogy a Brontë nővérek ilyen könyveket tudtak írni, miközben szinte az egész életüket egy lelkészlakban töltötték valahol a kies angol lápvidéken. A könyveik képesztően haladó szelleműek, éles és pontos kritikát fogalmaznak meg a társadalomról, szenvedélyesek és nem utolsósorban fantasztikus hősnőket köszönhetünk nekik.
A Wildfell asszonya egy korát jóval meghaladó, feminista szellemiségű regény, ami nagyon fontos és égető kérdéseket feszeget a nők helyzetéről, jogairól és a házasságról. Megmutatja, milyen veszélyes, hogy a burokban nevelt lányokat szinte ismerkedés nélkül az első ígéretes kérő karjaiba lökték, aki aztán teljes hatalommal rendelkezett felettük, miután kimondták a nem is annyira boldogító igent, és csak ilyenkor derült fény a férfi valódi természetére. Szerencsétlen nőknek meg még a saját vagyonukhoz sem volt joguk, a férjük gyakorlatilag azt tehetett velük, amit akart, és esélyük sem volt arra, hogy megmeneküljenek egy rossz, sok esetben bántalmazó kapcsolatból.
Helen egy nagyon erős hősnő, aki a mai korban is megállná a helyét. Imádtam benne az intelligenciáját, a kreativitását, az önállóságát, és hogy elég bátor volt ahhoz, hogy merjen lépni egy kilátástalan helyzetben. Ironikus, hogy a megjelenése idején pont amiatt gondolták botrányosnak, amit ma a leginkább értékelünk benne, de ez is csak azt bizonyítja, mennyire modern és merész mű.
Anne Brontë stílusa lenyűgöző, pont olyan gyönyörűen írt, mint a nővérei. Rabul ejtett a borongós, sötét hangulat, bár egy idő után kezdett kissé sok lenni a sok igazságtalanság, amivel Helennek meg kellett küzdenie. A történetvezetést illetően viszont némileg lemarad mögöttük, valahogy nem érződik olyan jól összerakottnak a végeredmény. Az elején annyira jól és hangulatosan indult, hogy könnyen elképzelhetőnek tartottam egy minimum Üvöltő szelek-szintű rajongást (nekem a Jane Eyre a csúcs), de aztán Helen naplójától kezdve picit szétesett az egész. Nagyon hosszú az a rész, és bár érdekes, egy idő után vontatottnak, túlírtnak éreztem és kicsit untam, A végén pedig fura volt visszazökkenni Gilbert szemszögébe, és elnagyoltnak tűnt az érzelmi oldal.
A romantika sokkal visszafogottabb és kevésbé szenvedélyes, mint a Jane Eyre-ben vagy az Üvöltő szelekben, de biztos azért, mert velük ellentétben itt teljesen normális és ép lelkületű a férfi főszereplő. Azért a végén a nagy jelenet váratlan humorát imádtam, Helen szépen kézbe vette a dolgokat.
Jó volt végre Anne-től is olvasni valamit, még ha icipicit le is maradt a testvérei fű műve mögött a szememben. Egy kicsit igazságtalannak tűnik, hogy akarva-akaratlanul is összehasonlítjuk a három nővért, és általában ő szorul az utolsó helyre, de ez semmit nem von le az értékéből, mert mindhárman zseniális írók voltak, akik messze megelőzték a korszakot, amiben éltek.