Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Én nem tudom, miért, de az volt bennem, hogy ez horror. Viszont ahogy elkezdtem olvasni, gyanús lett, hogy mégsem. Nem mintha különösebben szíven ütött volna, és szerencsére időben rá is jöttem a tévedésemre ahhoz, hogy másképp álljak hozzá. Tulajdonképpen nem is tudom megállapítani, hogy milyen műfajba tartozik, de oda se neki.
Merthogy ebben minden IS van. A családon belüli erőszaktól kezdve a poszt-traumás stresszen keresztül a mérgező szülőkig minden, meg a fordítottja is. A történet a főszereplő tíz éves korában kezdődik, amikor is hatéves öccsével együtt szemtanúja lesz felkavaró balesetnek, amely megváltoztatja az addig sem éppen fényes életüket. Adott egy család egy zsarnok, elnyomó apával, egy elnyomott, gyakorlatilag jellem nélküli anyával, és két sérülékeny lelkű kisgyerekkel. Kettőjük közül az említett balesetet a kisfiú sínyli meg jobban; ebben az életkorban és ebben a környezetben képtelen az őt ért traumát kibeszélni, feldolgozni, tipikus poszt-traumás tüneteket produkál.
Nővére, az elbeszélő próbál rajta segíteni, és igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy visszautazhasson az időben, hogy meg nem történtté tehesse a balesetet. Ezt a segíteni akarást követhetjük nyomon a történetben, miközben megelevenedik előttünk egy olyan család élete, amilyenről tudjuk, hogy létezik, és amilyenben nem akarunk élni. Nyersen, hitelesen és húsba vágóan részletesen írja le, hogy mi történik, amikor az apa dührohamot kap, és ennek valaki más látja kárát. Élesen láttam magam előtt minden jelenetet, egyúttal nőtt bennem a tehetetlen düh, hogy nem tesznek semmit a helyzet javulása érdekében. Gyűlöltem azt a hímnemű egyedet, aki ezt tette a családjával, és bár sajnáltam, egyúttal haragudtam az anyára is, amiért tűrte. Aztán amikor a lány elkezdett nővé érni, kezdett megérni benne a gondolat, hogy kiszakadjon ebből a helyzetből, már szurkoltam, hogy sikerüljön neki.
A sztori nekem két ponton kicsit sántít: egyrészt, rendben van, hogy csodagyerekünk van, de nehezen tudom elképzelni, hogy {{egy tízéves lány megépíti a Vissza a jövőbe autóját, tekintve, hogy a komolyabb tanulmányait csak később kezdi el}}. De persze lehet, hogy ez csak azért van, mert abból indulok ki, hogy engem mi érdekelt tíz éves koromban.
Másrészt, ahogy haladunk előre az időben, és egyre inkább kezd kitűnni, milyen okos is a főszereplő, nem értem, miért nem jött rá, hogy nem kvantumfizikát kellene tanulnia, hogy az öccsén segítsen.
A cselekményt ettől eltekintve jónak mondom, már csak azért is, mert sajnos sok pontja nagyon is valóságos. A vége… Mondjuk úgy, hogy a valóságban nem így szokott történni.
Amellett, hogy a folytonos izgalmak is pörgették alapokat, még tovább könnyítette az olvasást az írói stílus is, amelyen a főszereplő éppen aktuális életkora is érezhető. Az első oldalakon egyszerűbb mondatokat használ az írónő, tényleg olyan, mintha egy, az átlagnál valamivel műveltebb tízéves írta volna, először fogtam is a fejem, hogy mi lesz, ha ez így marad. Később aztán, ahogy a főszereplő is érik, úgy válnak egyre felnőttesebbé a mondatai is, és én is rájöttem, hogy ez szándékos. És jó. Hasonlóval sem találkoztam még.
Az az ötlet is nagyon tetszik, hogy a vadász-áldozat kapcsolatra építi fel a lélektant és a mondanivalót is. Az elbeszélő jellemén pedig érezhető a feminizmus hatása; a szerző egy olyan erős női karaktert alkotott meg, aki korunk hasonló helyzetben levő lányai és női számára példa lehet. Néhány tudományos utalással volt csak bajom; egyet-egyet a helyzethez nem illőnek éreztem, az volt a benyomásom, hogy csak azért került oda, hogy ezzel is jelezze a szerző, hogy milyen okos a mi főhősünk. Ez szükségtelen, egyébként is elhittem volna.
Mindent összevetve egy szuper élmény volt, nagyon köszönöm a lehetőséget a kiadónak; nem biztos, hogy magamtól rátaláltam volna.