Kicsit örültem, hogy kiléphetek a komfortzónámból ezzel a könyvvel, ugyanis mostanában nem igazán olvastam klasszikust. Valahol azonban mégis tartottam attól, hogy hogy fog majd tetszeni, és őszintén szólva Dumas stílusa egyből megvett, hiszen olyan mintha egy régi ismerős mesélne egy hosszú, izgalmas történetet.
Cornelius van Baerle a virágok szerelmese, akinek legnagyobb vágya hogy elsőként nemesítsen fekete színű tulipánt, amiért nem csak egy nagyobb pénzjutalom, hanem dicsőség is jár. Cornelius azonban nem pont ezek miatt dolgozik a virágon, ő egyszerűen szenvedélyesen szereti őket.
Viszont arra a legkevésbé sem számít, hogy a politikai zavargások közepette, miután a De Witt fivéreket kivégzik, ő maga is belekeveredik az összeesküvésbe, és börtönbe kerül. Ennek pedig van aki kifejezetten örül, ugyanis más vágyik a pénzre és dicsőségre, melyet a fekete tulipán hoz magával, mégpedig Cornelius szomszédja, aki úgy tűnik, a vágyott tulipán hagymáinak megszerzéséért bármire képes.
Ebből már látszik, hogy egy kalandos történetet kap az olvasó, melyben az érzelmi mélység a romantikus szál is megjelenik.
Bebörtönzése során ugyanis Cornelius megismerkedik a börtönőr lányával, Rosa-val. A lány segíti a férfit, és követi egy távolabbi börtönbe is, az ő kapcsolatuk az, ami az intrikák keserűségébe csepegteti a szerelem édességét.
Dumas mesterien keveri a szálakat, pontosan tudja, hogy miből mennyi kell ahhoz, hogy tökéleteset alkosson. Végig feszültségben tart, miközben a szerelem és hűség szépségét is megmutatja, és a karaktereket is így építi fel. Ott a rossz, és a jó, az irigy, és a tiszta, szinte már mesés, ahogyan megjelennek benne hétköznapi, fontos, és a nem épp pozitív tulajdonságok.
Olvasmányos, izgalmas, kalandos és érzelmes történet, mely hangsúlyozza az értékeket, és szembeállítja a szenvedélyből cselekvést a kapzsisággal és az irigységgel.