Teljesen feleslegesnek tartom ezt a részt. Olyan, mint amikor a mai végtelenített sorozatoknál egyre csak jönnek az újabb kötetek, de már nem adnak semmit a történethez, legfeljebb elrontják. Csak Ford szerencsére még időben leállt. Elképzelni sem tudtam, miről szólhat, mert nekem annyira szép és kerek volt a harmadik könyv lezárása, hogy boldogan ellettem volna vele. De ha már eddig elolvastam és ezt is kivettem a könvtárból, akkor nyilván nem hagytam olvasatlanul. Nem tudom, hogy tényleg gördülékenyebb a stílusa, vagy csak megszoktam, de meglepően könnyednek hatott. Azért a Ford-féle elmélkedésekből és csapongásból persze nincs hiány, ennek köszönhetően pedig jóval többet megtudunk a szereplők sorsáról, mint ami az alatt az egy délután alatt történik, amíg követjük őket. Viszont azért picit neheztelek az íróra, amiért belépett a szenilis alkotók közé, akik elfelejtik, hogy néznek ki a saját karaktereik. Tietjens három köteten keresztül szőke volt, erre most kiderül, hogy ja, amúgy sötét hajú… jaj, annyira bosszantanak az ilyen apróságok. Az elején nem gondoltam volna, de Marie Léonie szemszögét élveztem a leginkább, valahogy olyan üde színfoltnak hatott, pedig azt hittem, nem fog érdekelni. Mark merengését kicsit untam, Sylviából mostanra nagyon elegem lett, bár a végén megvillantotta az emberi oldalát is a sok szemétkedés után. Valentine és Christopher alig vannak jelen a történet során, előbbi ugyan kap egy fejezetet, de Tietjens szinte végig távol van, inkább csak beszélnek róluk. Azért jó tudni, hogy együtt vannak, de én teljesen beértem volna a képzeletemmel, és egy csomó újabb bonyodalmat is kihagytam volna. Nem bánom, hogy elolvastam, összességében egy remek négycsillagos könyvsorozatnak tartom, aminek a részeit nem is választom szét gondolatban, mert olyan erős egységet alkotnak (kivéve ezt). De számomra véget ért a harmadik kötettel, ez meg csak a ráadás.
Az utolsó angol úriember
Végső búcsú
Ford Madox Ford
Te lehetsz a legelső, aki kedveli ezt a bejegyzést
Szabó Tünde
2023. december 30.
Ajánló
Nehéz szétválasztani ennek a könyvsorozatnak a részeit, valahogy már olvasás közben annyira összeolvadtak a fejemben, és együtt adják ki a nagy egészet. Amikor elkezdtem, meglepődtem, hogy a háború végével indít, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy szó sincs önfeledt ünneplésről (miért is lenne?), és ismét nyakig merülünk majd a lelki gyötrődés mocsarába. Tietjens emlékein keresztül megtapasztalhatjuk a háború szörnyűségét egyenesen a frontvonalból, de a felszín alatt zajló küzdelem, a lelki vívódás és veszteség, a megmásíthatatlan változás az, ami igazán fontos ebben a történetben. Ahogy Valentine is megjegyzi a végén, a háború a lelki szenvedést jelenti, mert az örökre velük marad, még akkor is, ha újra járhatnak felegyenesedve a dombtetőkön. Már az előző kötetnél eszembe jutott Sebastian Faulks Madárdal című könyve, mert utoljára annál éreztem azt, hogy tökéletesen átadja az első világháború rettenetét, és Ford is ilyen. Így kell háborús regényt írni. Jó, kibírnám, ha néha kevesebb lenne a merengés, de már megszoktam a stílusát. Meg a Tietjenst körülvevő emberek hülyeségét is, akik mind bedőltek Sylviának, és minden pletykát elhisznek róla. Egyébként Sylviát egy picit hiányoltam, nem mintha nem idegesítene halálosan a sunnyogása, de fura volt, hogy így eltűnt. Gondolom, majd az utolsó részben viszontlátjuk. A befejezés nagyon szép, imádtam, szerintem az egész könyvsorozatnak tökéletes lezárás lenne. Oké, egy csókjelenetet még kibírtam volna, csak hogy legyen végre, de amúgy tényleg perfekt. Nem is értem, minek a negyedik rész, de azért nyitott vagyok.
Az utolsó angol úriember
Túl mindenen...
Ford Madox Ford
Te lehetsz a legelső, aki kedveli ezt a bejegyzést