Az elején nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog, kicsit nehezen indult számomra a történet. Nem igazán hozott lázba a nemzetiségi kérdés, a malmok meg a sok kártyázás. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy egészen magával ragadtak a lassú hétköznapok, és egy kellemes csalódással gazdagodtam.
Érdekes, hogy sokáig nem is igazán lehet elhelyezni a regényt az időben, nem tudjuk, milyen évet írunk, csak elejtett megjegyzések alapján tájolhatjuk be. Ettől az időtlenségtől valahogy nagyobbat ütött, amikor az elszigetelt kis falu életébe és mindennapi küzdelmeibe is betolakodott a történelem az első világháború kitörésével. Onnantól kezdve teljesen új fordulatot vett az egész könyv hangulata, ami tökéletesen rímelt arra a sokkra és változásra, amit a szereplők éltek át.
Természetesen engem sem hagyott nyugodni a Virágos katona mosolya. nagyon tetszett, hogy mindig vissza-visszatértek hozzá és Gilike Kopasz Halászához. Jó, hogy nem kapunk rá direkt magyarázatot,bár szerintem elég egyértelmű, mit jelképez(nek), de szeretem, ha az író szabad teret enged az olvasói értelmezéseknek.
Az utolsó fejezetek nagy hatással voltak rám, és a befejezés után határozott késztetést érzek rá, hogy folytassam a trilógiát.