Ó te jó ég!!!
Szinte megbűvölten, ám egyben félve kezdtem neki ennek a könynvek. Gyakori, hogy az írók „kiégnek”, mire egy trilógiát megírnak – James Dashner viszont a kivételek csoportját erősíti. Immár 5 részes az Útvesztő-sorozat, és még mindig tud meglepetést okozni a csávó! Elképesztő. Éhező szemekkel faltam a sorokat, és i-m-á-d-t-a-m. Annyira átélhető volt, annyira letehetetlen... Ahh, egyszerűen ahww volt az egész, nem is tudok mit mondani; tudod, ilyen az, amikor valamire nagyon rá vagy kattanva; ezzel álmodsz, ezzel ébredsz…
„Mennyi új név, amit meg kell jegyezni, mennyi új stílus, amihez hozzá kell szokni!” Kb. így indultam neki, de el kell ismernem, kis felüdülés volt ez számomra. Mark. Milyen kis helyes, de annyira fiatal! Féltem, hogy főszereplőként mennyire fog hajazni Thomasra, azonban Dashner bácsi átment a vizsgán, és egészen egyedi karaktert hozott létre. Erős, van benne kurázsi, és ennek tetejébe: szerelmes. Hát nem imádnivaló? Trina. Jajjaj, kapott egy kis darabot Teresából, mégpedig a kisugárzását. De ő hétköznapibb, épp ezért szimpatikussabb volt nála. Néha picit magamra ismertem benne… Alec. Huha. Ez a név. Csak nevetni tudok rajta, bár csupán részleteket olvastam A végzet ereklyéiből. Viccet félretéve nagyon rokonszenves alak, elfogadnám nagyapának. Deedee. Őszintén szólva, róla majd később. Bammm.
A cselekmény. Mókás bevezető, túlságosan jó hangulat; az olvasók rögtön meg is érzik, hogy bizony percek kérdése, és fordul a kocka. Bergek az égen, mily váratlan! Úgy érzem, a könyv fülszövegében több információt talál az olvasó, mint szeretne… Nagyon tetszett, hogy Alec és Mark tettre kész egyéniségek, és ezzel rögtön megragadták a figyelmemet, s szerencsére a kurázsi mellett egy kis józan paraszti ész is szorult beléjük, így sosem éreztem azt, hogy belassulna a sztori pl. a vírus kitörése kapcsán adódó értetlenség miatt; reálisan, értelmesen kezelték a helyzetet. Ahogy haladtam előre, a könyv úgy vált egyre durvábbá. Az a sok halál, a barátok elvesztése… Azonban volt, ami nem tetszett: rövid. De az a befejezés, emberek! Én bőgtem. Hatalmas taps Dashnernek, igazi drámakirálynő. Így játszani az érzésekkel? Gonooosz… Akarom mondani: zseniális! Persze nem az epilógusra gondolok, bár az sem volt silány munka; Dashner lassan, de biztosan lerántotta a leplet.Összegezve mindent, kellett még ez a plusz a sorozathoz. Annyira hiteles, annyira átélhető; gyönyörű munka, minden elismerésem érte. Remek film készülhetne ilyen csodás alapból.

James Dashner ismét nem okozott csalódást, igaz, talán nem volt annyira izgalmas (kivéve a végét, mert az nagyon!) a többi részhez viszonyítva, de annál inkább érdekesebb. Nem kedveltem meg jobban Teresát, a többiek viszont kellemes benyomást tettek rám. Furcsa volt ebből a nézőpontból olvasni a szereplőkről, de pozitív értelemben; végül így is, úgy is Thomas és Minho maradtak a kedvenceim, tehát Dashner valamit jól csinált. Ami igazán idegesített, az az egész VESZETT és dolgozóinak viselkedése. Nem tudom, ez volt-e a cél, de teljesen kiidegeltek a köntörfalazó, semmitmondó szónolkataikkal és az érzelemmentes hozzáállásukkal… Egyébként tetszett. Nem elsőrangú, de szerintem ha újraolvasom a sorozatot, ezt sem hagyom ki közben; megéri elolvasni. Nem vagyok oda a sci-fikért, de ezek jó sci-fik. Bár igaz, hogy szerintem néhány halálosan fontos kérdésre nem kaptunk végül választ, ami egy kicsit kiábrándító, viszont ha ezzel az volt a célja az írónak, hogy a képzeletünkre bízza a dolgot, hát akkor telitalálat lett! A sorozatot továbbra is meleg szívvel ajánlom, mindig jó érzésekkel fogok gondolni rá.