Ez volt az első találkozásom a maláj irodalommal, de ha ilyen írókat terem az a vidék, akkor sürgősen mélyebbre kell ásnom. Teljesen oda meg vissza vagyok Tan Twan Eng stílusától, már az első sorokkal lenyűgözött, és végig kész gyönyörűség volt elmerülni a soraiban. Le a kalappal a fordító előtt is, amiért ilyen szép szöveget olvashattunk. A Malajziáról való tudásom kimerült néhány természetfilmben, szóval szinte minden újdonságként hatott rám, és egészen elvarázsolt az, ahogy az író Penangot megjelenítette, szívesen éltem volna ott egy háborúmentes időben. Őszintén szólva leginkább a regény eleje fogott meg, amikor Endó szan tanítani kezdte Philipet, én is egészen zen hangulatba kerültem tőle. A buddhizmus és a keleti gondolkodás egyébként is mindig szimpatikus volt, ez a könyv is rengeteg értékes és szép gondolatot fogalmazott meg, jól esett elnyammogni egy-egy bölcs gondolaton. Meg úgy az egész regényt emésztgettem egy ideig. Soha nem érdekeltek különösebben a harcművészetek, de nagyon megragadott, ahogy az író ezekről beszélt, minden szavából látszott, hogy tényleg ért hozzá és elmélyedt benne, nem csak úgy bedobta a történetbe. És ott vannak azok a kis epizódszerű, egészen mesés jelenetek, amik befészkelték magukat a lelkembe, mint pl. a szentjánosbogaras, amik nem csak „vizuálisan” gyönyörűek, hanem az érzelmi töltetük is az. Szívfájdító volt olvasni, ahogy ezt a tökéletes idillt megtörte a háború, és a második fele már sokkal sötétebb hangulatú volt, sokszor egészen elborzasztó volt szembesülni a japánok kegyetlenségével. Néha mellesleg megfordult a fejemben, hogy egy kicsit mintha túlírt lenne, de igazából kit érdekel, bármennyit elbírtam volna egy ilyen írótól. De nem csak a történet összetett és sokszínű, hanem a karakterek is. A kerettörténet is tetszett, enélkül is tökéletesen működött volna a regény, de ez hozzáadott egy plusz nosztalgikus, keserédes ízt. A befejezés pedig mindkét szálon egyszerre mélységesen szomorú, de közben valahogy felszabadító is. Összességében léleksimogatóan gyönyörűséges olvasmánynak tartom
Esőcsináló
Tan Twan Eng
Te lehetsz a legelső, aki kedveli ezt a bejegyzést
Szabó Tünde
december 30.
Ajánló
Tan Twan Eng olyan káprázatosan és líraian ír, hogy két könyv után kijelenthetem, kérdés (és fülszöveg) nélkül elolvasnék tőle bármit, mert tudom, hogy egy csoda lesz. Az első könyve egy kicsit jobban tetszett, de Az Esti ködök kertje sincs sokkal lemaradva mögötte. Már a címe megfogott, olyan szép, de az író stílusát tényleg nem lehet eleget dicsérni. (És természetesen az elismerés a fordítónak is jár, Hegedűs Péter nagyszerű munkát végzett) Valahogy olyan légiesen gyönyörű, de a költőiség mellett megférnek a borzalmak is, hiszen megrázó őszinteséggel mutatja be a háborút és Malajzia japán megszállását. Talán pont emiatt a kettősség miatt olyan egyediek és magukkal ragadóak a könyvei, na meg az elképesztő részletgazdagság miatt. A történet három szálon, a főszereplő Jün-ling életének különböző szakaszaiban játszódik. Időskorában visszatér fiatalsága helyszínére, hogy felidézze a múlt emlékeit: a háborút, ami örökre nyomot hagyott rajta és elvette tőle a testvérét, és egy későbbi időszakot, amikor a japán kertész, Aritomo tanítványául szegődik,hogy egy japánkertet alakíthasson ki a nővére emlékére. A közös munka, a folyamatos tanulás a másiktól végül kívül-belül megváltoztatja a lányt, és sokkal meghatározóbb lesz az életében, mint amire számított. Az Esőcsinálóhoz hasonló ennek a könyvnek is imádtam a melankolikus hangulatát, az író tökéletesen át tudta adni a zen kertek szépségét és nyugalmát, a filozófiai mélységeket, de ugyanilyen élesen jött át a japán fogság szörnyűsége is, és a kettő végig tökéletes egyensúlyban volt.A táj ábrázolása iis csodás, szinte ott éreztem magam a teaültetvényen, az esőerdőben vagy Jugiri békés csendjében, minden annyira érzékletesen van leírva. Nagyon szerettem Jün-ling és Aritomo mester és tanítvány kapcsolatát, azt meg még inkább, amikor elmélyültek az érzéseik. Aritomo nagyon érdekes karakter, engem emlékeztetett az Esőcsináló Endo-szanjára, annyira sokrétű és titokzatos. Jün-ling sem fekete-fehér, de a hibái ellenére is könnyű szimpatizálni vele, és nagyon sajnáltam a betegsége miatt. Ó, és ki ne hagyjam, hogy mennyire bírtam azt a kis Esőcsináló utalást, amikor megemlítették a Hutton családot, mint olyan angolok, akik nem hagyták el az országot a japánok érkezése után. A kertépítés mellett a történet vége felé a tetoválás is egyre nagyobb szerepet kap, nekem ez a szál is nagyon bejött, és érdekes elmerengeni azon, hányféleképpen hagyhatunk nyomot a világban vagy más embereken, testi és lelki értelemben is. Minden perc megérte, amit ezzel a könyvvel töltöttem. Ennél jobban csak az dob fel, hogy hamarosan megjelenik Tan Twan Eng harmadik regénye,amiről már most biztosra veszem, hogy fantasztikus lesz, és remélem, hogy a magyar kiadásra sem kell sokat várni.
Az esti ködök kertje
Tan Twan Eng
Te lehetsz a legelső, aki kedveli ezt a bejegyzést