A Pál utcai fiúk az a könyv, ami szinte minden magyar olvasó életében felbukkan valamikor. A Grund fogalma mára önálló jelképpé vált, bár talán minden generáció egy kicsit mást ért alatta. De hogy örök, az tény. Én ennek ellenére sem tudtam igazán megszeretni ezt a könyvet.
Nem elsősorban azért, mert iskolai kötelező olvasmány volt, bár kétségtelen, hogy ez sem segített a kapcsolatunkon. Sokkal inkább azért, mert már az elejétől ott lebeg fölötte valami elkerülhetetlen szomorúság. Olyan tragédia felé halad a történet, amit előre tudunk, és mégsem lehet rajta változtatni.
Ami igazán megvisel benne, az a gyermeki kegyetlenség ábrázolása. Molnár Ferenc nagyon őszintén mutatja meg, hogy a gyerekek világa korántsem olyan ártatlan és idilli, mint amilyennek sokszor szeretjük elképzelni. A rivalizálás, a kirekesztés, a megalázás és az erőfitogtatás ugyanúgy jelen van benne, mint a barátság, a hűség vagy az összetartozás. Én azonban ezt a sok agressziót nehezen viselem.
Ettől függetlenül pontosan értem, miért vált a regény klasszikussá. Nem idealizálja a gyermekkort, hanem megmutatja annak szépségét és árnyoldalait is. Nem feltétlenül szeretem, de tisztelem. Kevés könyv tudott olyan mélyen beépülni a magyar kultúrába, mint a Pál utcai fiúk, és talán éppen azért maradt velünk ennyi időn át, mert olyan igazságokat mond ki az emberi természetről, amelyek generációkon át változatlanok maradnak.

Miközben újra olvastam a könyvet, belehallgattam a hangoskönyvbe is Kern András hangján és a vége az lett, hogy újra hallgattam az egész könyvet olvasás után.
Kern András hangja zseniális visszaadja a történet keserédes szépségét, a szereplők jellemét, az események sodró és tragikusan alakuló folyamát.
Ha eddig nem olvastad el a könyvet, és nem akarod kézbe venni, akkor hallgasd meg, nem fogsz benne csalódni!