A szokásos Jane Austen-recept szerint megírt könyv. Ez a írónő negyedik regénye, amit elolvastam, és úgy érzem, mostanra eléggé kiismertem a stílusát. Panaszkodhatnék, hogy egysíkú meg kiszámítható, de igazából nem zavar, mert biztos kézzel nyúlhatok a köteteiért, amikor szarkasztikus kisasszony-hangulatba kerülök. És mostanában sokszor abban vagyok.
Nekem kicsit fura és egyenetlen volt a történetvezetés, mintha az írónő nem találta volna a megfelelő ritmust. Sokszor nagyon hosszan elidőzünk egy-egy eseménynél, pl. a házi színház szervezése szerintem indokolatlanul túl van részletezve – még akkor is, ha vannak következményei, vagy ott van a családi látogatás a vége felé, ami kicsit időhúzásként hatott. (Bár arra jó volt, hogy Fanny rájöjjön, hogy Mansfield az otthona, a rokonság meg arra, hogy szeretik és nem csak azért van rá szükségük, hogy legyen kit ugráltatni.) Ezzel szemben a befejezés hihetetlenül elsietett, mintha valaki ott kopogtatott volna Austen ajtaján, hogy igyekezzen már, mert gyorsan le kell adni a kéziratot. Pedig milyen jól beindult a történet, csodálkoztam is, hogy fog minden megoldódni és beteljesülni a nagy szerelem, amikor alig ötven oldal volt vissza. Hát úgy, hogy az utolsó tizenötön az írónő az addigiaktól elütő külső nézőpontból elmeséli, hogy kivel mi történt. Nagyon szokatlan volt ez a kapkodás, főleg tőle, amikor mindig olyan jól elvarrja a szálakat. Szóval ezt kicsit nehezményeztem.
Viszont az ironikus stílusát rendületlenül imádom, tökéletesen kifigurázza a korabeli társadalmat. Szeretem az ilyen szellemes kritikát.