Elég rövid kisregény, de olyan tartalmas és sokrétű, hogy visszagondolva sokkal hosszabbnak érződik a valóságnál. Két cselekményszál van, amik végül nagyon szépen összeérnek a végén; az egyik egy sarki rókára vadászó pap küzdelme az elemekkel, a másik pedig egy kis település mindennapjaiba enged bepillantást, ahol éppen egy különös nő temetésére készülnek.
Nem csupán a történet két fele különül el élesen, az elbeszélői stílusra is jellemző. Egyszer lírai, gyönyörű, de mégis nyers, szinte már mitikus atmoszférája van.
Máskor viszont naturalista módon ábrázolja az izlandi életet, beleértve néhány szörnyű és kegyetlen hagyományt, aminek a nevében a tudatlan emberek rosszabb dolgokat tesznek, mint amivel a természet valaha sújthatja őket. De végül egyensúlyba kerülnek a dolgok, akár emberi tettek, akár a kíméletlen természeti erők révén.
Rendkívül nagy szerepet kap a költészet és a versek, amiről tudtam, hogy nagyon fontos része az izlandi kultúrának és néphagyománynak, de olyan, mintha az egész könyv ennek a tökéletes példája lenne. Látunk egy rideg és sötét világot, de úgy van elmesélve, mintha a szavak meleg takarókba burkolnák a fázó lelkünket az északi fény táncoló sugarai alatt.
Az utószót is érdemes volt elolvasni, nagyon informatív, sok pluszt és megértést ad a történethez és olyan szimbólumokhoz, amik magamtól valószínűleg fel sem tűntek volna. A szépséges fordítás mellett ezért is köszönet Egyed Veronikának, nagy megvilágosodásokat köszönhetek neki.
Nem lett a kedvencem, volt egy rész, amit nagyon nem szerettem, de ez egy olyan könyv, amire szerintem sokáig fogok emlékezni.