Nem tett rám túl mély benyomást sem a könyv, sem az író. A fülszöveg alapján felkészültem mindenféle nagy izgalomra, ármánykodásra és mélységre, sok-sok művészettel kapcsolatos elmélkedéssel körítve, de végül ennek csak a töredékét kaptam meg. Pedig minden adott lett volna egy emlékezetes regényhez.
Eleve zavart Strukul stílusa. Néha ugyan van egy-két szép gondolata, de engem borzasztóan idegesített a sok tőmondat. Van olyan, hogy kifejezetten szükségesnek és hatásosnak érzem, mert van valami narratív funkciója, de ez nem ilyen eset. Szóval már ez megakasztott, pedig egyébként gyorsan olvasható a rövid fejezetek miatt. Az már más kérdés, hogy szerintem a sok nézőpont nem feltétlenül szerencsés, főleg három-négy oldalanként váltakozva, de ezen még túl tudtam volna tenni magam. De egyszerűen semmilyen érzést nem váltott ki belőlem a történet, leszámítva némi undort és felháborodást az inkvizíció és feje, Carafa bíboros ténykedése miatt. Nem tudtam izgulni Michelangelo miatt, nem érdekelt Malasorte vagy Vittoria, se a szerelmi szálak, nem jöttek át az érzelmek. Egyszerűen semmi nem érintett meg, pedig igazán lelkesen kezdtem el olvasni. Egyedül azt szerettem, amikor Michelangelo dolgozott, és megmagyarázta, hogy bizonyos alakokat miért pont úgy alkotott meg; ez tényleg érdekes volt.
Ami a történelmi hitelességet és a korszak ábrázolását illeti, vegyesek az érzéseim. Látszik, hogy az író utánajárt a dolgoknak és tényleg végzett kutatómunkát, de néha kizökkentettek olyasmit, mint pl. a gyakori ruhaváltások és a sok mosakodás, amit tudtommal akkoriban nem űztek ennyire lelkesen. De bárcsak ez lenne a legnagyobb bajom.
Egyszer el lehetett olvasni, nem mondom, hogy utáltam, csak egyszerűen teljesen közönyös maradtam. Valószínűleg egy-két hónap múlva már nem is fogok emlékezni a történetre.