Egyszer régen, majdnem 10 éve láttam egy filmet. Nagyon megérintett és teljesen beszippantott a történet. Ugyan nem sokkal később rájöttem, hogy ez egy könyvadaptáció, de idáig nem volt valahogy időm/lehetőségem elolvasni a kötetet. Most azonban végre a kezembe került, ráadásul csodaszép borítóval tudhatom a magaménak.
Vannak könyvek, amelyek nem csupán elmesélnek egy történetet, hanem lassan, finoman bekúsznak az ember lelkébe – a Fény az óceán felett pontosan ilyen. Olyan, mint a vihar az óceánon; morajlik, felkavar, megtépázza a szívünket lelkünket és tűkön ülve várjuk a szélcsendet, és a nyugalmat. De vajon megkaphatjuk a feloldozást?
A történet szerint a Janus-szikla egy sziget, messze kint az óceánon, ahová csak háromhavonta jön hajó. Összen két ember lakik ott, Tom és felesége Isabel. A férfi veterán, abban bízik, hogy a háború zaját ezen a helyen végre nyugalomra és békére cserélheti. Isabel pedig nem vágyik másra, mint boldogságra és arra, hogy végre gyarapodjon férjével a családja. Terveik azonban nem válnak valóra, az asszony újra és újra elvetél. A fájdalom szinte tapintható, Isabel teljesen szétesik. És ki hibáztatná ezért? Hiszen, ha mindennél jobban vágyunk valamira, borzasztóan nehéz újra és újra szembesülni azzal, hogy nem adathat meg számunkra. Nem könnyű ezt ép ésszel elviselni.
Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja… Vajon csupán a képzelete játszik vele, vagy tényleg egy kisbaba van abban a csónakban? Kié az a gyermek és mi a helyes döntés? Megkeresni a családját, vagy bízni abban, hogy senki sem keresi? Akárhogyan is döntenek, ez a döntés örökre életre szól.
Az olvasó az eszével talán tudja, hogy nem helyes ez a döntés, amit meghoznak, de valahogy nem érdekli az embert. Hiszen a szeretet túlmutat a vérségi kötelékeken. De mi van akkor, ha az örömöt csakis úgy tapasztalhatjuk meg, ha azzal egy másik szereplőnek fájdalmat okozunk? A történet morális kérdései – mi a helyes, mi a jó, és hogy vajon mindig ugyanaz-e a kettő – mélyen elgondolkodtatnak. A szeretet és azon belül az anyaság kulcsfontosságú témaként van jelen.
Nehéz könyv, a téma pedig még nehezebb. Talán nem is lehet igazságot tenni, hiszen valahol minden szereplő motivációja és viselkedése teljesen érthető. Minden oldalnak megvan a maga igaza, mégis nagyon nehéz elfogadni azt, ahogy zárul a történet.
Akárhonnan is nézzük, a baj már megtörtént akkor, mikor a csónakot a sziget közelébe sodorta az óceán. De vajon képesek együtt élni annak a döntéseik súlyával? Kinek van joga dönteni a kisbabáról? Annak, aki szülte, vagy aki szeretetben nevelte? Egyáltalán minek nevezhetjük Isabel és Tomi döntését? Megmentették a kislány, vagy elrabolták?
Mi a jó a gyermeknek? Ha kiszakítják korábbi életéből, vagy ha visszakerül a családjához? Egyáltalán ki számít családnak? Rengetet ehhez hasonló kérdés fel merül fel az emberben olvasás közben. És talán, csak az értékelést olvasván az ember könnyen rávágja a megfelelő válaszokat ezeket a morális kérdésekre. De ha végigkísérjük hőseinket ezen az úton, mennyire változik meg a véleményünk? Vajon elítélhetjük Isabelt, vagy Tomot? És a kislány biológiai családját? Akárhogyan is vélekedünk, az biztos, hogy rengeteget lehet beszélni a kötetről. Rengeteg pro és kontra érv van. És tegyük szívünkre a kezünket. Ha hasonló élethelyzetben lennénk, mi hogyan cselekednénk? Vajon nem kényelmesebb-e abba az álomképbe ringatni magunkat, hogy nem tettünk semmi rosszat? Hogy ezt a gyermeket Isten küldte nekünk és mi megmentettük őt?
Borzasztóan nehéz könyv és a feloldozást is csak részlegesen kapjuk meg. Mélyen megérintett, elgondolkodtatott. Biztosan örökre velem marad. Most talán, 10 év távlatából még jobban megértem Isabelt. 💔❤️ Nem könnyű élethelyzet. A fájdalom pedig garantált. Én csak ajánlani tudom.

Évekkel ezelőtt filmen láttam először ezt a történetet, és már akkor is nagy hatással volt rám. Azóta viszont sok részletet elfelejtettem, a befejezésre sem emlékeztem pontosan, így most kíváncsi voltam, milyen érzéseket vált ki belőlem könyv formájában.
Nagyon nehéz kérdéseket boncolgat, olyanokat, amikre nincsenek egyszerű válaszok. Néha magam sem tudtam, mit tartanék helyesnek, vagy én mit tettem volna a szereplők helyében. Mindegyiküket próbára tette az élet rendesen.
Ez a könyv nem kíméli az olvasót, megrázó, szívbe markoló és életszagú minden sora. Szerelemről, megbocsátásról, elengedésről, anyai szeretetről és nehéz döntésekről szól. Arról, hogy lehet-e úgy dönteni, hogy senki ne sérüljön meg, miközben a saját boldogságunkat sem adjuk fel.
Ahogy egyre jobban megismerjük a szereplőket, rájövünk, hogy semmi sem fekete-fehér. Gondolatban talán tudjuk, mi lenne a helyes lépés, de amikor az érzelmek átveszik az irányítást, ezt nagyon nehéz észben tartani.
Néhol kicsit lassúnak éreztem a történet folyását, főleg az elején, de közben minden apró részlet a helyére került, és így tényleg bele tudtam élni magam a szereplők helyébe. Talán ezért is érintett meg ennyire, mert nem csak olvastam, hanem átéltem minden pillanatát.
Összességében ez egy érzelmi hullámvasút, ami sokkal több figyelmet érdemelne. Elgondolkodtató, fájdalmas, de gyönyörű történet, ami megmutatja, milyen könnyen ítélkezünk, amíg nem ismerjük az okokat, de ha belelátsz valaki életébe, már nem olyan könnyű pálcát törni felette.