A Hét év Tibetben számomra igazi lassú sodrású, elgondolkodtató olvasmány volt, amely jóval többet ad, mint egy egyszerű útleírás vagy kalandregény. Heinrich Harrer története a második világháború idején indul, amikor brit hadifogságba kerül Indiában, majd egy sikeres szökés után hosszú és viszontagságos úton jut el Tibetbe. A könyv egyik legnagyobb értéke, hogy egy külső szemlélő nézőpontjából mutatja be a titokzatos ország mindennapjait, kultúráját és hagyományait. Különösen érdekes volt olvasni Lhásza életéről és a XIV. Dalai Lámával kialakult kapcsolatáról. Harrer nemcsak megfigyelője, hanem részben résztvevője is lett egy olyan világnak, amely akkoriban még szinte teljesen elzárt volt a nyugati emberek előtt. A könyv sokat mesél a tibeti nép békés szemléletéről, vallásáról és értékrendjéről, miközben bemutatja azokat a történelmi változásokat is, amelyek végül tragikus fordulatot hoztak az ország számára. Különösen megrázó volt látni, hogyan vetül előre a kommunista Kína térnyerésének árnyéka Tibet sorsára. Bár a történet nem pörgős, a részletgazdag leírások és a személyes élmények miatt végig magával ragadó marad. A filmet is nagyon szeretem, de a könyv jóval mélyebben és árnyaltabban mutatja be Tibetet és az ott élő embereket. Olyan olvasmány, amely nemcsak szórakoztat, hanem tanít is, és még sokáig az emberrel marad az utolsó oldal elolvasása után.

Véletlenül találtam meg ezt a könyvet egy akcióban, és nagyon ígéretesen hangzott a fülszövege, úgyhogy lecsaptam rá. Amikor megérkezett meglepett a mérete, valahogy az egész könyv egy sokkal nagyobb méretű regény történetét hordozta. Ennek ellenére nem csalódtam. Nagyon olvasmányos, gördülékeny szövegű, és a téma mélységéhez képest egész oldott regény. A történet valós alapokon nyugszik, az író édesapjának a története, aki a történet idején meglehetősen merész és izgalmas életet él. A regény maga viszont inkább a gyerekkorára fókuszál, ami közel sem volt szívderítő (bár talán a kivégzőosztag előtt áll sem az). A felütés nagyon izgalmas. Patrick Nothomb egy kivégzőosztag előtt ál Kongóban, és lepereg előtte élete filmje. Valamikor kisgyermekkorában elveszítette az apját, de rá már nem is emlékszik igazán. Anyját felemészti a gyász ezért a különc arisztokrata származású nagyszülőkhöz kerül, ahol az egyik nagybátyával együtt nevelkedik. Bár elsőre ideálisnak tűnik ez a gyermekkor, koránt sem volt az, sőt. Aztán jönnek az elsők, az első barát és az első szerelem, végül a megállapodás. Izgalmas, pergő cselekményű és mély érzelmi mondanivalójú kis könyv, az a fajta, amit szívesen olvastam volna nagyobb terjedelemben is. Láttam, hogy megjelent a folytatása is, biztosan sorra fogom keríteni azt is valamikor.

Az Elfeledett kert volt az első regényem Kate Mortontól, és nagyon megszerettem az írónő stílusát. Már a kötet külalakja is nagyon tetszik, elegáns, igényes kiadás, amely tökéletesen illeszkedik a szerző többi magyarul megjelent könyvéhez. A történet azonban még a borítónál is nagyobb hatással volt rám.
Kate Morton csodálatosan fogalmaz, mondatai könnyedén megteremtik azt a különleges, kissé melankolikus, titkokkal átszőtt hangulatot, amely végigkíséri a regényt. A történet több idősíkon bontakozik ki, középpontjában egy évtizedeken át őrzött családi rejtély áll. A múlt és a jelen szálai fokozatosan kapcsolódnak össze, miközben egyre több részlet derül ki egy elhagyott kislány eredetéről és egy titokzatos kert múltjáról.
Különösen tetszett, ahogyan a szerző a családtörténetet, a titkokat és a történelmi hátteret egyetlen lebilincselő történetté szőtte össze. A cselekmény nem a fordulatok gyors egymásutánjára épül, hanem lassan, aprólékosan mutatja meg a szereplők sorsát, így az olvasó valóban részese lesz a nyomozásnak. Az Elfeledett kert egyszerre megható családregény, titokzatos történet és hangulatos utazás a múltba. Kíváncsian várom a találkozást a szerző többi regényével is.

A könyv első pillantásra tipikus karácsonyi romantikus regénynek tűnik, de a történet jóval több annál. A hangulatos, ünnepi borító és a színes karácsonyi élfestés mögött egy újrakezdésről, családi kötelékekről és önmagunk újraépítéséről szóló történet rejtőzik.
A főszereplő, Anaïs sikeres írónőként próbál talpra állni egy fájdalmas, megcsalással végződő házasság után. Amikor energikus unokatestvérével belevág egy régi, romos párizsi hotel felújításába, úgy tűnik, végre új fejezetet nyithat az életében. A vállalkozást azonban nemcsak az épület állapota, hanem a mogorva szomszéd is nehezíti, aki eleinte mindent megtesz azért, hogy keresztülhúzza a terveiket.
Szerettem a regényben, hogy nem ragadt le a romantikus kliséknél. A hotel múltjához kapcsolódó rejtély, a nyomozós-kincskeresős szál izgalmas pluszt ad a történetnek, és váratlan irányokba tereli a cselekményt. Klassz volt a párizsi környezet, az ünnepi hangulat, és szerettem a szereplőket is. Kifejezetten jó olvasmány volt ami ötvözte a romantikát és a kalandot, de megtartotta az ünnepi meghitt varázst is.

J. R. R. Tolkien munkásságát régóta szeretem, a családjáról azonban szinte semmit sem tudtam. Olvasás előtt arra számítottam, hogy a kötet inkább a híres író örökségéről, a Tolkien család történetéről szól majd, de hamar kiderült, hogy egészen más jellegű könyvet tartok a kezemben.
A Lyukas bakancslista valójában Royd és öccse, Mike Tolkien története. Mike egy gyógyíthatatlan neurológiai betegségben szenved, és a könyv egyik legfontosabb szála az ő küzdelmét, valamint a testvérek rendkívül szoros kapcsolatát mutatja be. A másik történetszál egy különleges bakancslista köré épül: Mike halála után Royd egy hosszú listát kap testvérétől, amelynek pontjait teljesítenie kell. Ezek a feladatok gyakran kényelmetlenek, olykor kifejezetten a komfortzóna elhagyására kényszerítik, és nem feltétlenül azok a klasszikus, álomszerű bakancslistás élmények, amelyekre elsőre gondolnánk.
A könyv legerősebb eleme számomra a családi összefogás és az a szeretet volt, amely végig áthatja a történetet. Megható látni, hogyan próbálják egymást támogatni a legnehezebb helyzetekben is, és hogyan válik a humor, az emlékek és a közös élmények ereje a veszteség feldolgozásának eszközévé. Az írásmód helyenként kissé csapongó, emiatt nem mindig volt könnyű követni a történetet, és néha úgy éreztem, hogy a könyv elveszíti a fókuszát.
A Lyukas bakancslista nem a Tolkien-örökségről szól, hanem a testvéri szeretetről, a gyászról, a bátorságról és arról, hogyan lehet értelmet találni a veszteség után is. Nem tökéletes könyv, de őszinte és emberi történet, amely sokáig velem maradt az utolsó oldal elolvasása után is.

A Wednesday nekem azért volt érdekes, mert bár szinte jelenetről jelenetre követi a sorozat cselekményét, valahogy mégis jobban átjön a gótikus hangulata. Alapvetően nem tesz hozzá sok új elemet a történethez, mégsem éreztem feleslegesnek a regényváltozatot. Épp ellenkezőleg: jó volt ismét elmerülni a Nevermore Akadémia különös világában és újra átélni a nyomozás fordulatait.
Nekem a regényben (is) Wednesday karaktere tetszett leginkább. Mindig is kedveltem a sajátos, sötét humorát, és a könyv ezt remekül visszaadja. Sőt, bizonyos szempontból még közelebb is hozza a főszereplőt, hiszen betekintést enged a gondolataiba és a belső világába.
Tetszett az egyenes történetvezetés, valamint a nyomozós szál, amely végig fenntartja az érdeklődést. A könyv gyorsan olvasható, mégis sikerül megőriznie azt a különleges, kissé morbid, gótikus atmoszférát, amely a sorozat egyik legnagyobb erőssége. Imádtam a fekete humorát.

Coco Chanel életrajza kellemes meglepetés volt számomra. Bár Coco Chanel nevét és a divatházat természetesen ismertem, magáról a nőről és életútjáról jóval kevesebbet tudtam. Ez a kötet nemcsak a divat világába enged betekintést, hanem egy rendkívül összetett és ellentmondásos személyiség portréját is megrajzolja. A könyv egyik legnagyobb erőssége, hogy egyszerre korrajz, divattörténet és életrajz. Gidel olvasmányosan, mégis részletesen mutatja be azt a társadalmi és történelmi közeget, amelyben Chanel felemelkedett, miközben végig a nő áll a középpontban, nem csupán a divatikon. Különösen érdekes volt megismerni a csillogó felszín mögött rejtőző életet.
Gabrielle Chanel gyermekkora korántsem volt mesébe illő. Édesanyját fiatalon elveszítette, apja pedig gyakorlatilag magára hagyta a gyermekeit. A családot tragédiák és nélkülözés kísérte, a testvérek szétszakadtak, és a fiatal Gabrielle-nek nagyon korán meg kellett tanulnia, hogyan boldoguljon egyedül. Talán éppen ez a nehéz indulás magyarázza azt az elszántságot és kitartást, amellyel később önmagát építette fel.
A kötet nem hallgatja el Chanel vitatható döntéseit és ellentmondásos vonásait sem, ettől válik igazán emberivé az ábrázolás.
Számomra a könyv sok új információt adott, és jóval közelebb hozta Coco Chanel alakját, mint bármelyik divattörténeti összefoglaló.

Aslak Nore Hullámsír című regénye valós eseményekre épülő történelmi thriller, amely egyszerre családregény, történelmi visszatekintés és rejtélyes nyomozás. A történet középpontjában egy 1940 őszén bekövetkezett tragédia áll: Észak-Norvégia partjainál elsüllyed a Prinsesse Ragnhild nevű postahajó. A regény két idősíkon bontakozik ki. Az egyik szál a második világháború idején játszódik, és Vera, a menekülni kényszerülő norvég nő történetét követi. A másik szál 2015-ben, Vera öngyilkossága után indul, amikor unokája, Szása megpróbálja felderíteni a család múltjának elhallgatott titkait.
A nyomozás során fokozatosan lehull a tökéletesnek tűnő család álarca, és a múlt eseményeinek feltárása egyre mélyebb repedéseket üt a látszólag rendezett felszínen. A történet különösen a második világháborús háttér miatt izgalmas, hiszen betekintést nyújt a norvég történelem kevésbé ismert fejezeteibe.
A karakterek árnyaltak, a környezetrajz részletes és hiteles, ugyanakkor éppen ez a gondos kidolgozottság teszi a cselekményt helyenként lassúvá. Számomra ez nem jelentett problémát, mert kifejezetten kedvelem a lassabb sodrású történeteket. A regény tele van érdekes történelmi információkkal, családi titkokkal és fokozatosan kibontakozó rejtélyekkel, amelyek végig fenntartották az érdeklődésemet.
Összességében a Hullámsír egy igényesen megírt, hangulatos történelmi thriller, amely elsősorban azoknak ajánlható, akik nem a folyamatos akciót, hanem a lassan építkező, összetett családtörténeteket és történelmi hátteret részesítik előnyben.

Nagyon szerettem a Knockemount sorozat nyitókötetét első részt, ezért kíváncsi voltam a folytatásra is. Nash és Lina története azonban kissé másfajta hőfokon ég. Nash, a helyi jófiú rendőrfőnök nem az a tipikus morcos macsó mint a bátyja, sokkal inkább egy sebzett hős, akinek szüksége van a gyógyulásra. Lina pedig a tökéletes katalizátor ehhez, még ha a múltja (és a Knox-szal való korábbi kapcsolata) okoz is némi fejtörést. Kettejük kapcsolati dinamikája főként az akcióra épül, mind a nyomozás szálon, mint erotikus vonalon, bár persze megjelenik az érzelmi oldal is, de gyakran háttérbe is szorul.
A regény megtartja a szerzőtől megszokott kettősséget: a romantikus szálat egy sötétebb, krimis történet egészíti ki, ami ezúttal hangsúlyosabban is jelen van. Bár a történet dinamikája nem éri el az előző rész érzelmi intenzitását, és a romantikus szál időnként kevésbé természetes.
A könyv egyik legnagyobb erőssége továbbra is a közösség. Lina fantasztikusan simul bele a helyi „csajcsapatba”, a barátságok alakulása pedig legalább annyira szórakoztató, mint maga a románc. A kisvárosi hangulat ismét teljes mértékben átjön, és egyszerűen nagyon szerethető az egész közösség.
Ez a kötet egy érzelmes, gyors tempójú olvasmány, amely a sorozat rajongóinak mindenképp érdekes lehet, bár szerintem nem ez a legerősebb rész.

Escobar manapság az egyik legtöbbet megírt figura a történelemben, ezért sokféle regény lehet olvasni róla és a családjáról. Én nem nagyon merültem bele a témába, de ez a borító behúzott, úgyhogy egy speciális szemszögből ismerem a maffiabáró történetét.
A könyv önéletrajzi ihletésű történetként indul. A mesélő, Roberto csak felnőttként tudja meg, hogy valódi apja nem más, mint Pablo Escobar, és az egész élete egy olyan titokra épült, amely alapjaiban rengeti meg az egész életét. A történet egyszerre családi dráma, krimi és összeesküvés-thriller, hiszen nemcsak a kartell világába kapunk betekintést, hanem a titkosszolgálatok, a pénzmosás és a nemzetközi háttéralkuk szövevényes rendszerébe is. A történet helyenként annyira filmszerű, hogy nehéz eldönteni, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a dráma Emiatt szerintem érdemes fenntartásokkal kezelni egyes állításokat, és nem feltétlenül történelmi dokumentumként olvasni a könyvet.
Stílusát tekintve könnyen olvasható, lendületes szöveg, amely gyorsan viszi előre az eseményeket. Nem mélyirodalom, és nem is oknyomozó munka, inkább egy személyes hangvételű, izgalmas visszaemlékezés ami betekintést nyújt egy zárt világba.

Lehet-e egyik szó fontosabb mint a másik? Lehet-e egyik ember fontosabb, mint a másik?
Pip Williams Elveszett szavak szótára című regénye különleges történet a szavak erejéről, valamint arról, hogyan formálják a nyelvet azok, akik használják. A könyv főhőse, Esme a szótárszerkesztő édesapja mellett nő fel, és miközben az Oxford English Dictionary készül, felfigyel arra, hogy bizonyos szavak kimaradnak a hivatalos gyűjteményből. Olyan szavak főleg, amik nőkhöz kötődnek. Innen indul az ő saját, titkos szótárának története, amelyben az elveszettnek hitt kifejezéseket őrzi meg. Az első szó, amit Esme gyűjt, a „szolgalány”, amivel Lizzie-t, Esme szolgálóját jelölik meg.
A regény bár a szavakkal játszik, alapvetően az egyenjogúságról szól. A nők és férfiak, illetve a különböző társadalmi rangú személyek egyenjogúságáról.
A regény egy történelmi utazás egy olyan időbe, (1900-as évek eleje) amelyben az egyenrangúságot hírből sem ismerték. Most is vannak még kérdések bőven persze ezzel kapcsolatban, de Esme és Lizzie korában a nőknek, főként az alacsonyabb rangú nőknek nem volt hangja.
A történet nem kifejezetten cselekményes, inkább lassú és elmélyülős. Viszont remek a hangulata, és nagyon szépen mutatja be a századfordulós Angliát. Esme karaktere kíváncsi, érzékeny és bátor, így könnyű vele együtt érezni az egész történet során. A könyv tele van megható pillanatokkal, és annyira könyvközpontú, hogy a könyvtáros lelkem igazán boldog volt az olvasástól.
Számomra az Elveszett szavak szótára egy gyönyörű történet arról, hogy a szavaknak erejük van, megőriznek történeteket, érzéseket és embereket is.

Valamiért mindig érdekelt Molnár Csilla, bár alapvetően nem vagyok nagy barátja a szépségversenyeknek, ráadásul amikor Csilla meghalt, alig voltam hétéves, így nem nagyon emlékszem rá, inkább csak a híradásokból. Mégis valahogy beégett nálam. Emiatt hallomásból ismertem a szerző nevét is, de keveset tudtam róla. Egyszóval muszáj volt belenéznem a könyvbe, de annyira gyorsan olvasható, hogy mire észrevettem már végeztem is vele. Nagyon retro, nehéz máshogy megfogalmazni. Teljesen visszahozta a huszadik század végi életérzést, a balatoni nyarak discós hangulatát. A szerző önéletírása ez, nem annyira magas irodalom, de gördülékeny szövegezésű. Főként Futács Károly életéről szól, Molnár Csilla mellékszereplő, fontos mellékszereplő, de nem ő áll a reflektorfényben.
Az írásból kitűnik egy nagy szerelem története, de érdemes megjegyezni, hogy Csilla szinte kislány volt még, míg Futács Károly már egy tapasztalt, vagány sokat megélt férfi, ezért valószínűleg ez a szerelem közel sem volt érett és egyenrangú kapcsolat. Ettől függetlenül maga a szerző életútja is érdekes, mert remekül működik korrajzként. Futács nem feltétlenül szimpatikus, de nagyon jellegzetes figurája az éjszakai életnek a nyolcvanas-kilencvenes években. Összességében érdekes volt történet és megerősítette bennem, hogy Molnár Csilla szegény nem ezt érdemelte (ahogy senki sem érdemli ezt) az élettől.

Matrjoska-emlékiratok borítója becsapós, mert bár külsőre inkább kémregénynek tűnik, ez sokkal inkább egy történelmi családregény. A szerző nagymamája emlékeiből, kutatásokból építkezve idézi meg a második világháború idején ukrán kényszermunkára hurcolt emberek sorsát, a Leica gyár világát és a náci rendszerrel szembeni ellenállás hétköznapi formáit.
A regény nem pusztán történelmi eseményeket sorol fel, hanem egészen közel hozza az emberi sorsokat. Az emlékezés itt nem lineáris vagy tiszta folyamat, inkább olyan, mint maga a matrjoska baba: rétegenként nyílik meg, és minden újabb történet mögött újabb fájdalmak, titkok és elhallgatások rejtőznek. A háború brutalitása nemcsak a frontokon jelenik meg, hanem a gyárak falai között, a kényszermunkások mindennapjaiban, a félelemben és az állandó bizonytalanságban is. A túlélés itt nem heroikus tett, hanem sokszor apró kompromisszumok és nehéz döntések sorozata.
Különösen erős a regény atmoszférája. A szerző részletgazdag leírásai miatt szinte tapinthatóvá válik a háborús Európa nyomasztó világa: a gyárak ridegsége, a nélkülözés, a folyamatos rettegés és az emberi kapcsolatok törékenysége. A Matrjoska-emlékiratok nem könnyű olvasmány, mégis rendkívül olvastatja magát. Colby stílusa gördülékeny és érzelmes, miközben végig megőrzi a történet súlyát. A regény egyszerre személyes és történelmileg hiteles, ezért azok számára is erős olvasmányélményt nyújthat, akik ritkábban olvasnak történelmi témájú könyveket. Nemcsak a háborúról szól, hanem az emlékezés felelősségéről, a családi kötelékekről és arról is, hogy a múlt soha nem marad teljesen a múltban.

Amber Hamilton Hét halálos tövis című regénye már első pillantásra erősen hangulatot áraszt. A sötét, kontrasztos borító és az élénk élfestés nagyon jól mutat együtt, mégis van benne valami ellentmondás: egyszerre látványos, nyomasztó és dinamikus.
A Hét halálos tövis alapvetően Hófehérke-retelling, de nem áll meg egyetlen mese újragondolásánál: Csipkerózsika és a Szépség és a Szörnyeteg motívumai is finoman átszövik, miközben van egy egyértelmű Harry Potteres vonala is. Az akadémiai közeg pedig egy modern, kissé nosztalgikus fantasyvilágot teremt. A történet így egyszerre ismerős és friss, ami végig fenntartja az érdeklődést.
A középpontban Rose herceg és az árva Violet állnak, akiknek kapcsolata folyamatos feszültségre, bizalmatlanságra és érzelmi játszmákra épül. A „húzd meg–ereszd meg” dinamika jól működik, mert egyik szereplő sem válik egyszerűen kiszámíthatóvá, minden döntésüknek súlya van.
A világépítés különösen erős: a Vandenberghe Akadémia, illetve Aragoa és Castelle királyságai sötét, nyomasztó közeget alkotnak, amelyet láthatatlan mágia és rejtett fenyegetések hálóznak be.
A cselekmény lendületes, ritkán lassul le, és amikor mégis, az mindig a világ vagy a karakterek mélyítését szolgálja. A fordulatok több alkalommal is meglepetést okoznak, nehéz előre kiszámítani a történet irányát.
A kötet egyik legklasszabb karaktere Szent Gofri, a vízköpő, aki egyszerre humorforrás és szerethető, különleges karakter.
Bár a főszereplők nevei elsőre szokatlannak hatnak, ez az apróság gyorsan háttérbe szorul a történet erőteljes hangulata mellett. Összességében a regény egy sötét, romantikus és fordulatos fantasy, amely ügyesen vegyíti a klasszikus meséket a modern akadémiai fantasy elemeivel.

Michael McDowell Blackwater-sagájának első kötete az Árvíz egy különös hangulatú misztikus családregény volt. Annyira tán nem horrorisztikus, mint az vártam, de abszolút kíváncsi lettem a folytatásra. A gát, ott folytatta ahol az első rész megszakad, és mesteri módon szövi tovább azt a sötét és fojtogató hálót, amit a nyitó kötet kezdett el fonni Perdido városa köré. Ebben a részben a korábbi nyíltabb ellenségesség már állandó hidegháborúba torkollik. A két nő Elinor és Mary-Love között teljesen kifejlődik a háborús öveezet, és szegény Oscar közéjük szorul. AZ ő jellemfejlődése egészen látványos lett. A történetre nem jellemző a pergő cselekmény és a gyors történetvezetés, bár szerintem ez a rész kicsit haladósabb mint az előzmény. Ami nekem viszi előre a történet az az atmoszférateremtés, és a lélektani hadviselés.. Mary-Love Caskey és Elinor Dammert párharca egyfajta „déli gótikus hidegháborúvá” növi ki magát, ahol a fegyverek nem pisztolyok, hanem vacsorameghívások, ingatlanügyletek és apró, manipulatív gesztusok. McDowell zsenialitása ott mutatkozik meg, hogy képes a hétköznapi családi dinamikát ugyanolyan vészjóslóvá tenni, mint a folyó mélyén rejtőző természetfeletti borzalmakat. Amikről továbbra sem tudtunk meg sokat, így végig megmaradt a kérdés tulajdonképpen, hogy miben rejlik a gonosz, mi az ami a háttérben rejtőző horrorelemeket adja. A kötet lassú hömpölygése ellenére rendkívül olvasmányos, hiszen az író minden egyes fejezettel mélyebbre rántja az olvasót a Caskey család sötét titkaiba. Bár a horrorisztikus elemek ebben a részben is takarékosan, szinte sebészi pontossággal vannak adagolva, azért vannak olyan emlékezetes pillanatok, amikor Elinor valódi természete felsejlik. A gát tehát nem csupán egy átvezető epizód, hanem egy olyan lélektani mélységekkel teli folytatás, amely után az ember azonnal vágyik a következő fejezetre, hogy megtudja, mi történik a családdal, amelynek sorsa immár visszavonhatatlanul összefonódott a folyó sötét áramával.

Bár a kötet terjedelme elsőre tekintélyt parancsoló, valódi „féltégla” a kortárs romantikus regények között nem kell megriadni tőle. Lucy Score könyve ugyanis pontosan olyan, mint egy jól sikerült vakáció, mire a végére érünk, még szeretnénk benne maradni egy kicsit.
A történet a népszerű grumpy/sunshine dinamikára épít, ahol a csupa szív, „jó kislány” Naomi egy vőlegény elől menekülve és egy zűrös ikertestvér miatt ottragad a festői Knockemout városkájában, ráadásul hirtelen a nyakába szakad egy unokahúg is. Itt jön a képbe Knox, a morcos, tetovált borbély, aki szerint a bonyodalom a nők szinonimája, mégis ő lesz az, aki a bajba jutott nő segítségére siet. Kapcsolatuk alapja a szikrázó kémia és a fergeteges szócsaták sora, amelyek egyszerre viccesek és feszültséggel teltek, így a könyv szinte olvastatja magát.
A regény igazi ereje azonban nemcsak a szerelmi szálban, hanem a páratlan kisvárosi atmoszférában rejlik. A pletykás, de végtelenül összetartó lakók és a helyi törzshelyek olyan hangulatot árasztanak, ami azonnal beszippantja az olvasót. A történetet váratlanul izgalmas, krimibe illő fordulatok és olyan mélyebb témák teszik teljessé, mint a gyász vagy a családi felelősségvállalás. Az Amin sosem leszünk túl egy érzelmes, humoros és ízig-vérig szórakoztató „comfort book”, úgyhogy alig várom hogy olvashassam a folytatást.

Az élet könyve méltó lezárása a Mindenszentek-trilógiának, és számomra egyértelműen ez volt a sorozat egyik legkiegyensúlyozottabb kötete. Nagyon szerettem, ahogy a történet végére fokozatosan minden a helyére került, és végre választ kaptunk azokra a kérdésekre is, amelyek már az első részek óta ott lebegtek a szereplők fölött. Diana és Matthew minden hibájukkal, makacsságukkal és olykor nehéz természetükkel együtt is rendkívül szerethető párost alkotnak. Deborah Harkness különösen jól ért ahhoz, hogy a történelmi hátteret, a tudományos részleteket és a fantasy-elemeket természetesen olvassza össze, ettől válik a világ egyszerre hitelesnek és varázslatosnak. Kifejezetten örültem annak is, hogy az angliai múltbéli események után visszatértünk a jelenbe, mert így a történet új lendületet kapott, miközben az érzelmi tét is egyre erősebbé vált. Engem a főgonosz kiléte meglepett, és Jack kapcsolódása is, bár őszintén Deborah Harkness történetvezetése egészen különleges, így nem is tudom min csodálkoztam.
A regény egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy nemcsak a nagy konfliktusokra koncentrált, hanem a családi kapcsolatokra, az összetartozásra és az identitás kérdéseire is. A könyv egyik legfőbb értéke a karakterek fejlődésében és a szálak lezárásában rejlik. Bár a történet tempója néhol lassabb, ez inkább elmélyíti a világot és a szereplők közötti kapcsolatokat, mintsem megtörné az olvasási élményt. Az Élet könyve egyszerre romantikus, izgalmas és érzelmes fantasy, amely méltó befejezése lett egy különleges sorozatnak.

Könyvtárosként mindenféle könyvet olvasok, akkor is, ha azok nem feltétlenül nekem valók. Nagyon szeretem a kicsiknek készült lapozókat úgyhogy gyakran átnézem őket már csak szakmai kíváncsiságból is. Ezek a simis könyvek nagyon klasszak, sokat tapasztaljuk, hogy mennyire szeretik a babák. Valahogy biztonságot adnak nekik és fejlesztik az érzékelésüket is, ráadásul jó móka együtt kacagni egy aprósággal azon ahogy felfedezi az érzést. Ez a pocak simogatós lapozó nagyon aranyos. A képek extra színesek, és meglehetősen vidámak is, a simis felület is piha-puha valóban, de a szövegek elég egyszerűek (nyilván nem kell különösebb irodalmi igényesség egy babakönyvnél, de azért jó gondolni a felolvasó anyukákra is.). Oké, hogy a babáknak nem kell sok, de tényleg a képi világ elbírt volna egy kicsit értelmesebb szövegezést.

Ezt a könyvet a borító és az élfestés miatt szemeltem ki. Mondjuk nekem a megjelenése valamiért egy történelmi regényt hívott be, és persze nem olvastam a fülszöveget, ezért meglepődtem amikor rájöttem, hogy egy modern romantikus regénybe kezdtem bele. Alapvetően nem csalódtam, ez a műfaj sem áll távol tőlem. A történet a veszteségről és az újrakezdésről szól, aminek egy fantasztikus spanyolországi környezet ad hátteret. Az regény atmoszférája nagyon tetszett nekem, az írónő nagyon érzékletesen rajzolja meg a Villa Naranja tengerparti, mediterrán világát. A főszereplő Juno nekem szimpatikus volt, nagyon sajnáltam őt a szerelme elvesztése és annak hazugságai miatt (bár érzésem szerint a történet ebben elég klisés volt). A történtek után Juno szabadságra megy, hogy feldolgozza a veszteségeit és új életet kezdjen. A történet maga viszonylag egyszerű, de kedves. Egy igazi nyári kikapcsolódás, ami Európa egyik legszebb vidékére kalauzol bennünket.

Krista Izelaar meséje egy kedves és szerethető karácsonyi történet, amely főként a cicák rajongóinak lehet különösen szívmelengető olvasmány. Cicatulajdonosként engem is azonnal megfogott a könyv témája, még akkor is, ha első látásra a borítón Gusztáv, a morcos főszereplő nem tűnt túl kedvesnek. Ahogy azonban haladt előre a történet, szépen kirajzolódott, miért viszonyul ilyen ellenségesen a karácsonyhoz, amiben bizony a gazdijának is komoly szerepe van. A végén azonban mindenféle küzdelem árán a cica karácsonnyal szembeni ellenszenve feloldódik.
A könyv nyelvezete könnyen befogadható, ezért a kisebb gyerekek számára is ideális választás lehet. A kemény lapok praktikusak, az illusztrációk pedig nagyon aranyosak és jól illenek a történet hangulatához. Igazi aranyos téli mese, amely remekül működik esti közös olvasásként vagy karácsonyi hangolódásként.