Minden vámpírregények örök klasszikusa. Főleg ezért szeretem. Nyilván vannak benne történelmi tévedések, írtak azóta érdekesebbet is, de annyira reneszánsz a keletkezésének idejében, és annyira tiszta, hogy muszáj szeretni.
Maga a történet elég egyszerű vonalvezetésű, vannak benne csavarok, de egy irányba tart, letisztult a cselekmény, és maguk a kerekterek is egészen jól meghatározhatóan negatív vagy pozitív szereplők. Nincsenek túlbonyolítva a hősök és nem is feltétlenül hősök.
A regény szerkezete kissé bonyolultabb, mert a teljes szöveg naplóbejegyzések és levelek halmaza, emiatt talán nehezebben olvasható, ráadásul a nyelvezete sem kimondottan mai.
Azonban az atmoszférateremtése egészen zseniális. Nekem persze legjobban az erdélyi közeg és maga a vár leírása tetszett, de még az otthoni Londoni környezet hangulata is fantasztikusan átjön a regényből.

Alig hogy elolvastam a "Whiskey kísérővel" című nyitókötete máris nyúltam a folytatásért. Az első rész humora és dinamikája nagyon tetszett nekem. Ez a rész egészen más. Sokkal komolyabb, érzelmesebb, és lassabban csordogál. Jameson amúgy a legcsendesebb Bodin testvér, Leah Mae pedig sokkal kevésbé celeb mint azt a média mutatja, így ők eleve kevésbé feltűnő karakterek. Kettejük vonzalma már gyerekkorukban kialakult, de Leah Mae a történet elején még menyasszony, ami megnehezíti az újbóli egymásra találásukat. Szerintem nem volt igazán kidolgozott a lány kapcsolata a vőlegényével, és az egész együttlét - szakítás inkább rombolta mint erősítette Leah Mae karakterét. Ez a rész összességében nem tetszett annyira mint az előző, talán amiatt mert nem volt igazán vicces. Bootleg Springs és a Bodin család továbbra is a kedvencem, szerintem folytatni fogom a sorozatot amint megjelenik a következő rész.

Katherine Arden „Az Északi Erdő legendája” című sorozatának nyitókötete a „Medve és a csalogány” első benyomásra lenyűgözően hangulatos olvasmány. Szépséges, fagyos, finoman deres világ tárul elénk, amely minden ízében az orosz népmesék világát idézi. Van benne valami különösen varázslatos és távoli, ami egyszerre hívogat és tart távolsággot. Tulajdonképpen ez egy szószátyár mese, és éppen ettől különleges, ugyanakkor ebben rejlik a gyengesége is. A történet végig megmarad ebben a mesés keretben, és nem igazán lép ki belőle, ezért inkább kívülről szemléltem, nem lettem a történet részese. Emiatt kicsit távolinak éreztem, nehezen tudott magával ragadni úgy, mint egy sodró lendületű fantasy. A cselekmény helyenként egy helyben toporog, és bár a világ részletei szépen kidolgozottak, a szereplők közül többen is homályban maradnak. Érdekes módon több minden derül ki például az orosz hajadonok viseletéről, mint Morozko alakjáról vagy személyiségéről, ami némileg kibillentette az egyensúlyt. Számomra így a regény egyszerre volt túl sok és túl kevés, mesének talán túlírt, fantasynak viszont kevésbé kibontott. Maga a világépítés nagyon aprólékos, viszont a karakterek elvesznek a részletek között. Mindezek ellenére van benne valami különleges atmoszféra, ami miatt kíváncsi vagyok a folytatásra, és reménykedem benne, hogy a történet a következő részekben igazán megtalálja az útját hozzám.

Nagyon szeretem Stephen King stílusát, különösen az első regényeiben. A Kedvencek temetőjét először tizenhúsz éve olvastam, aztán megnéztem filmen is, de végül mindig visszatérek a könyvhöz, szerintem messze jobb olvasni, mint nézni (de mondjuk nálam ez King minden regényére igaz).
A Kedvencek temetője az egyik legalapvetőbb emberi félelemre épít, a kis kedvencek elvesztésére, ráadásul, hogy ne legyen egyszerű ez az alapból is nehéz „élmény” még csavar is rajta kettőt.
Az alap klasszikus King helyzet, a Creed család beköltözik egy idilli kis házba az Állattemető közelébe.
King alapból mesterien építkezik, először bájosra festi a képet, közel hozza a családot, megismerhetjük a karaktereket és a környezetet, minden cuki. Aztán jön a rettenet.
A regény igazi kérdése nem az élet a halál után vagy a zombi lét, hanem az hogy morálisan mennyit lehet megtenni, hogy a gyász felülírhatja-e a józan észt, és hol a határ a szeretetben. Szabad-e belepiszkálni a természet rendjében, és elviselhetőek-e annak következményei.
Karakterközpontú, lassan építkező történet, a horrorelemek talán kevésbé ijesztőek, mégis szerintem ez King egyik leghatásosabb műve. Bár nem féltem annyira tőle, mint az Aztól, mégis meggyötört (többször is).

A Mindenszentek trilógia második része ott veszi fel a fonalat, ahol az első kötet abbahagyta, és egy egészen különleges irányba viszi tovább Diana és Matthew történetét. Az időutazásnak köszönhetően az olvasó ezúttal a 16. századi Angliában találja magát, ahol a múlt nemcsak díszletként szolgál, hanem a történet egyik legfontosabb mozgatórugójává válik.
Deborah Harkness történészi háttere minden oldalon érezhető. A korszak aprólékos kidolgozottsága, a mindennapi élet részletei és a történelmi alakok megjelenítése rendkívül hitelessé teszik a regényt. I. Erzsébet udvara, a korabeli London nyüzsgése vagy az alkímia világa mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó teljesen elmerüljön ebben a gazdag közegben.
A misztikus elemek – boszorkányok, vámpírok és démonok – ezúttal is szerves részét képezik a történetnek, mégis furcsa módon megmaradnak a realitás talaján. A szerző egyik legnagyobb erőssége, hogy ezt a két világot természetesen és hitelesen tudja összeolvasztani.
A karakterek közül Diana fejlődése különösen hangsúlyos: egyre magabiztosabbá és tudatosabbá válik, miközben megőrzi nyitottságát és kíváncsiságát. Matthew alakja ebben a kötetben komorabb, visszafogottabb, ami jól tükrözi a múltjához való visszatérés súlyát. A mellékszereplők viszont kifejezetten színessé teszik a történetet, különösen emlékezetesek a történelmi személyiségek, mint William Shakespeare vagy Christopher Marlowe, akik valódi szerepet is kapnak a cselekményben. A regény tempója nem túl gyors, de én nem is bántam, jó volt elmerülni a történelemben és a misztikumban.
Az éjszaka árnyai egy hangulatos és alaposan felépített folytatás, amelyben a történelem és a fantasy tökéletes egyensúlyban van. Kíváncsian várom a folytatást

Adrienne Young regénye remek példája annak, milyen jól megfér egymás mellett a realizmus és a finoman adagolt misztikum. A June Farrow két élete egy különleges hangulatú, alaposan felépített történet, amely családi örökségről, szerelemről és a múlt súlyáról mesél.
A történet két idősíkon játszódik, az összetett cselekmény a jelenben és az 1950-es években bontakozik ki. Az időutazásos szál egy több évtizedes, megoldatlan gyilkossággal fonódik össze, és fokozatosan tárja fel a Farrow család titkait. A történet nemcsak érzelmileg, hanem gondolati szinten is bevonja az olvasót, hiszen apránként adagolja az információkat, meglehetősen bonyolult, de nagyon érdekes.
A regény egyik legnagyobb erőssége a hangulata: melankolikus és reményteli egyszerre. Bár a cselekmény folyamatos figyelmet igényel, és nem minden szál könnyen követhető, a végére mégis minden képkocka összeáll egy egésszé. Nagyon okosan felépített mind a cselekmény mind a világ amiben a Farrow lányok öt generációjának életét követhetjük nyomon. A June Farrow két élete egy rétegzett, intelligens és érzelmes történet, elősorban azoknak, akik szeretik a titkokkal teli, lassan kibontakozó regényeket.

Nem hagyományos „könyváros” módon álltam neki a „Ragadozó városok”-nak, (előbb a könyv aztán a mozi) hiszen a filmet már kétszer is láttam előtte. Ennek ellenére meglepően friss és magával ragadó olvasmányélmény volt. Sőt, sok szempontból még jobban is működött, mint a vásznon.
A világépítés egyszerűen zseniális: a „mozgó városok” elsőre abszurd ötlete Reeve írásában teljesen hihetővé válik. A ragadozó városok rendszere, a túlélésért folytatott küzdelem és a háttérben megbújó múlt egy sötét, mégis lenyűgöző disztópiát rajzol ki. Külön plusz, hogy nem csak egy jó alapötletet kapunk, hanem egy részletesen kidolgozott univerzumot. Ehhez képest amúgy a történet meglehetősen gyors, és fordulatos.
A szereplők is érdekes. Tom karakterfejlődése kifejezetten erős, egy naiv fiúból lassan, lépésről lépésre válik valódi főhőssé. Hester pedig már az elejétől izgalmas figura: kemény és rideg viszont ahogy lépésről-lépésre feltárul a múltja abszolút érthetővé válik a jelleme. Kettejük kapcsolata szépen építkezik, ami sokat ad a történet érzelmi részéhez.
A sztori végig pörgős, tele akcióval és fordulatokkal, miközben megmarad benne egy komorabb, elgondolkodtató hangulat is. A 60 perces háborúról ugyan szívesen olvastam volna többet, de talán pont ez a titokzatosság teszi még érdekesebbé.
Összességében egy izgalmas, jól megírt, különleges hangulatú regény, nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.

A Sóvárgás egy igazi nosztalgikus utazás volt számomra a 2000-es évek paranormális romantikus történeteinek világába. Bár nem vagyok a zsáner elkötelezett rajongója, volt a könyvben valami ismerős és szórakoztató, ami végig fenntartotta az érdeklődésemet.
A főhős, Grace nem volt az én emberem. A döntései néha megdöbbentettek, sokszor eléggé ellentmondtak a józan észnek gyakran figyelmen kívül hagyta a veszélyjeleket és a saját megérzéseit is. Emiatt nehéz volt azonosulni vele. Nyilván YA regény, nem várhatunk felnőtt érett karaktereket, de némi következetesség és átgondoltság nem ártott volna.
Jaxon karaktere az elején ígéretesen indult a visszafogottságával, de a regény végére ő is hozta a műfaj jól ismert, túlfűtött hősét.
A történetben sok a klisé, és viszonylag egyenes a törtnetvezetés, de éppen ettől otthonos. Számomra egy könnyed, nosztalgikus kikapcsolódás volt, aminek kétségtelenül megvan a maga sötét varázsa.

Apró mancsok és nagy bátorság.
Néha a legkisebb hősök tanítják a legnagyobb dolgokat, és ez ebben az ízig-vérig kedves mesében sincs másképp. Benő nyuszi története egy igazi szívmelengető történet. Végigkísérhetjük, ahogy egy kisnyuszi kimerészkedik a komfortzónájából, és a környezete mellett saját belső nagyságára is rátalál.
történet motorja a barátság, hiszen Benő akkor válik igazán hősiesé, amikor a kalandvágyó Réka nyulat kell megmentenie. Könyvtáros szemmel külön öröm, ha egy könyv ilyen szépen, mégis egyszerűen beszél az önbizalomról és az egymás iránti felelősségről. Az illusztrációk pedig csodaszépek! Tökéletesen kiegészítik a szöveg hangulatát, és segítenek a legkisebbeknek is elmerülni ebben a puha, biztonságos, mégis izgalmas világban. Tökéletes választás esti összebújáshoz vagy közös olvasgatáshoz.

Olvasóként és könyvtárosként is vegyesek az érzéseim. Első pillantásra nagyon megtetszett a kötet, a rajzok „írtó cukik”, a színvilág telitalálat, és külön tetszik, hogy az illusztrációk nem estek az idealizált giccs kategóriába. Ugyanakkor a tipográfia helyenként megbicsaklik, bizonyos betűtípusok inkább zavaróak, mintsem esztétikusak.
A négy mese színvonala hullámzó: a bálnás történet a személyes kedvencem, míg az elefántos, bár aranyos, tartalmilag jóval soványabb, mint a lezáró mackós kaland. Szakmai szemmel pedig fájó pont az alaposság hiánya, nincsenek oldalszámok, hiányzik egy normális tartalomjegyzék, és az impresszumadatokért is vadászni kell. A kiadótól ennél precízebb kivitelezéshez szoktam, de az összkép a hibák ellenére is szerethető.

A Keiko vegyesboltja egy rendhagyó és felkavaró kötet, ami rövid terjedelme ellenére is mély nyomokat hagy. A főhős, Keiko egy olyan 36 éves nő, aki csak a munkahelyéül szolgáló vegyesbolt ismerős falai között érzi biztonságban magát. A személyisége koránt sem egyszerű, főként autista jegyeket mutat némi szocio – és pszichopata beütéssel. Számára a társadalomba való beilleszkedés erőfeszítéseket igényel. A karaktere nem feltétlenül szerethető a szó klasszikus értelmében mégis izgalmas figyelni ahogy megpróbál beolvadni a társadalomba. Kísérletei azonban rendre kudarcba fulladnak amíg meg nem érkezik az életébe Siraha aki valódi hosszú távú megoldást kínál. Hogy ez a megoldás mennyire jó az már teljesen más kérdés. A regény élesen veti fel a kérdést: fel kell-e áldoznunk az egyéniségünket a többség elvárásaiért? Aki szereti a japán irodalom különleges, kissé bizarr világát és a mély társadalomkritikát, annak ez egy fontos darab, mindenki másnak egy érdekes elgondolkodtató olvasmány.

Hatalmas Leiner Laura-rajongó vagyok, a Szent Johanna Gimi örök kedvenc, amiből egyszerűen nem tudok kinőni, és a Késtél, illetve az IOV sorozatokat is imádtam. Alapvetően mindig a magyar szerzők pártján állok, és pozitív előítéletekkel vettem a kezembe a 40 nyári napot is, de sajnos nem ez lett a kedvenc könyvem.
Nekem sok volt az ismétlődés. Megértem azt, hogy ez a ritmus sokaknak komfortos, de nekem nem volt az. A cselekmény 40 napon keresztül szinte ugyanazt a kört futja, és bár vártam a fordulatot, az egyetlen kimozdulás csak a legvégén érkezett el, de az is elég súlytalan maradt. Ami pedig érdekes lehetett volna (például a görögországi utazás), azt két mondattal elintézte a szerző, cserébe viszont a perecfogyasztás minden apró részletét megismertük.
Most karakterekkel sem sikerült kapcsolódnom. Zoé sajnos számomra teljesen eléggé jellegtelen. Sokat hangoztatja, hogy introvertált, egy valódi introvertált szerintem negyedennyit sem beszél a saját személyiségtípusáról, és nem dobálózik lépten-nyomon életbölcsességekkel. Szakó egy kicsit izgalmasabb karakter a Loch Ness-i szörny iránti rajongásával.
A szöveg a szokásos módon könnyen olvasható, de a rengeteg felesleges ismétlés és a "világelemzések" miatt most többször éreztem késztetést az átugrásra.
Nagyon szeretem Laura stílusát, de ez a könyv most sajnos nem érte el azt a szintet, amit a korábbi kedvenceimnél megszoktam.

Keserédes lett a lezárás. Nagyon nagyon jó volt ez a rész, és elég fájdalmas elengedni a társaságot. A végére valahogy minden a helyére került. Az Egyszer a sorozat legizgalmasabb kötete. Amilyen nehezen indult, és ahogy leült a közepe annyira mozgalmas lett az az utolsó kötet. Teli van persze szívfájdalommal és drámával, de végre a nagy csavar után elindulnak a dolgok a helyes irányba. Erre a részre megérkeztem én is a "márker" állapotba, bár még mindig vannak olyan kiszólásai a fiúnak amit nehezen kezelek. Beka döntései bírálhatóak ugyan de teljesen érthetőek. Szegény Körtét sokszor sajnáltam a zűrök miatt, mondjuk meg is lett az eredmény, de örültem annak, hogy végül jól jött ki a dolgokból. Szép volt Bexitől a lezárás és elengedés, és örülök annak, hogy kivételesen jó döntéseket hozott. A végén pedig mindenki szép lezárást kapott. Kicsit fáj, hogy vége van, de örülök, hogy megtörtént.

A Valahol szerintem az eddigi legjobb kötet a sorozatban. Végre megértük, hogy Nagy Márk és Bexi közös hullámhosszra kerültek. Az egész társaság nagyon egységes ebben a részben, a rengeteg humornak köszönhetően pedig sokszor hangosan nevettem olvasás közben. A helyszínválasztás telitalálat: a nyári turné és Balatoni környezet igazi nosztalgikus hangulatot áraszt, ami azonnal beszippantja az embert.
Bár a humor végig jelen van, Aszádék ivászatát néha egy kicsit túlzásnak éreztem; a srácok enélkül is épp elég viccesek lettek volna. A karakterek közül Lili most is nagyon aranyos és szemfüles, Balogh figurája pedig, bár borzasztó, egész pontosan mutatja be azt a kizsákmányoló üzleti világot, ami ma Magyarországon sokszor jelen van. Nagyon örültem Körtének és Bettynek, bár tény, hogy Körte ebben a részben kevesebb szerephez jutott, Geri pedig továbbra is hozza a tőle megszokott "gáz" formáját. Mindent összevetve egy remek ritmusú, szórakoztató rész.

Néha az volt az érzésem, hogy a főszereplők csak körbe-körbe járnak egyfajta húzd meg-ereszd meg játék mentén. Szegény Tomit nagyon sajnáltam, unalmas ugyan, de azért nem ezt érdemli.
Viszont meglepő módon Nagy Márk karaktere ebben a részben végre tényleg a szívemhez nőtt, bár elismerem, nem könnyű ez a szerelem, mert Márk időnként határozottan túl sok. A történetet most is a mellékszereplők "kerekítették ki". Körte és Madzag elképesztően cukik, a srácok pedig hozzák a szokásos formájukat, pont olyan lököttek, mint mindig. Összességében egy nagyon kényelmes, komfortos olvasmány volt, könnyen olvasható, gördülékeny szövegű, de igazán mégsem történik benne semmi. Jó lenne ha Bexi elkezdene végre határozottabban viselkedni.

Bár a sorozat kezdete számomra döcögős volt, az Illúzió olvasása közben végre teljesen megszerettem Bexiék történetét. Ez a rész kifejezetten könnyed, vicces és annyira olvastatja magát, hogy szinte le sem tudtam tenni. Persze a szerző nem kíméli a szereplőit, így bonyodalomból most sincs hiány.
Bexi egy komoly alkotói válság kellős közepén találja magát, miközben a Nagy Márkkal való kapcsolata is tovább bonyolódik. A helyzetet csak fokozza egy meglehetősen őrült szerelmi háromszög, miután Geri úgy dönt, ország-világ előtt kiteregeti a múltbéli kapcsolatukat. Ez a kötet rengeteg érzelmet mozgat meg, és bár a dráma adott, a humor most is kiegyensúlyozza a hangulatot. Nagy Márk szellemessége egyre többször csillan meg, de nálam továbbra is az Aszád fiúk viszik a pálmát. Külön örültem Daniella felbukkanásának is, aki egy egészen új, friss színt hozott a történetbe.
Nagyon élveztem ezt a részt, és alig várom, hogy lássam, hogyan keverednek ki a fiatalok ebből a szerelmi és szakmai zűrzavarból!

A Késtél nehézkes kezdése után a Hullócsillag kifejezetten pozitív csalódás volt nekem. Ez a kötet sokkal gördülékenyebb, gyorsabban olvasható, és a hangulata is egész más, mint az első résznek.
A Hullócsillagban végleg lehull a lepel a tévés show-műsorok csillogásáról. Kiderül, hogy a dicsfény mulandó, a képernyőn látott világ pedig pont annyira üres, amennyire ragyogónak tűnik.
A történet új lendületet kap, Nagy Márk pedig egy új esélyt. Londonba megy a csapat egy véletlen balesetnek/betegségnek köszönhetően. Itt csatlakozik a csapathoz Evelin , aki elsőre nem volt egy szimpatikus figura, de az ő megjelenése is frissített a dinamikán. Aminek viszont kifejezetten örültem, az a mellékszereplők megerősödése, az Aszád fiúk ebben a részben már zseniálisak, rengeteget nevettem rajtuk, és Körte karaktere is hozta a formáját. Ők négyen tulajdonképpen el is viszik a hátukon a történet humorát.
Bár a karakterekkel az első részben még hadilábon álltam, itt már sokkal jobban megkedveltem őket (Nagy Márkot is). A kötet vége pedig egy olyan függővéggel zárul, hogy azonnal folytatni szeretném. Szerencsére megvan a folytatás.

Bár Leiner Laura őszinte hívének tartom magam, az Állj mellém olvasása közben néha még én is úgy éreztem, hogy a történet a szerzőhöz képest is brutálisan túlírt és túlmagyarázott lett. Ennek ellenére a sorozat befejező köteteként megvannak a maga vitathatatlan értékei. Szerettem a táboros környezetet és a versenyt magát. A feladatok ebben a részben is izgalmasak és kreatívak voltak, bár a hangulaton már erősen érződött a végjáték miatti feszültség, a közelgő döntő és a folyamatosan fogyatkozó csapatszám rányomta a bélyegét a légkörre.
Ami számomra a könyv legfőbb erénye, az a négy főszereplő közötti dinamika. A romantikus szálon túl is érezhető volt, hogy mennyire jóban vannak, végig segítették egymást. A mellékszereplők közül Tahi abszolút a szívemhez nőtt. Rajmunddal alkotott párosuk pedig vicces pillanatokat hozott a sztoriba.
A lezárással kapcsolatban vegyesek az érzéseim, de Leiner Laurához hűen most sem kaptunk cukormázas, teljes happy endet. Nem békült ki mindenki mindenkivel, de a főszereplők szempontjából nézve talán mégis ez volt a létező legjobb befejezés. Egyedül Sára és az apukája kapcsolata nem hozott sem megoldást, sem fejlődést. Mindent összevetve egy méltó, bár néhol kissé tömény lezárása ez a történetnek.

A Szent Johanna gimi után abszolút nagy elvárásokkal vágtam bele Leiner Laura új sorozatába, de be kell vallanom, a kezdés számomra igazi küzdelem volt. Míg az SZJG azonnal beszippantott, a Késtél nagyon nehezen indult be, többször is neki kellett futnom az első fejezeteknek, mire a folytatás mellett döntöttem.
Ami végül mégis megtartott, az a tehetségkutatók és a hírnév izgalmas, mégis személytelen világa. Érdekes volt belesni a kulisszák mögé, látni, hogyan épül fel a marketinggépezet a fiatal tehetségek körül, és mi zajlik a színpadon túl. Ez a háttér adott egy olyan egyedi ízt a történetnek, ami miatt érdemes volt kitartani.
Sajnos azonban a karakterekkel már nem tudtam ilyen könnyen megbarátkozni. A főhősnő, Bexi valahogyan túlságosan átlagos lett. Egyfajta szürke egér, akiben nem éreztem azt a szikrát, ami egy regény központi figurájához kellene. Nagy Márk kifejezetten irritált a stílusával, Geri pedig egyszerűen nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy valódi érzelmeket váltson ki belőlem. Összességében a téma és a környezet érdekes, de a szereplők kidolgozottsága elmarad a szerző korábbi műveitől. Persze folytatom, de nem tudom még hány részre fog kitartani a türelmem.

Nagyon vártam az IOV folytatását, illetve azt, hogy újra találkozzam a régi ismerősökkel. Persze volt egy kis nosztalgia, de a korábbi főhősök éppen csak felbukkanak. A karakterek terén ez a könyv inkább az új utakra koncentrál. Kocsis igazgató úr persze örök és állandó (szerencsére) de a többiek inkább csak említés szintjén maradtak meg a háttérben.
Ugyanakkor ez az új generáció is szimpatikus. Sárát például hihetetlenül megkedveltem, egy végtelenül talpraesett, szerethető karakter, akinek lehet drukkolni. A könyv „színfoltja” számomra pedig egyértelműen Tahi, aki frissességet és különleges dinamikát hozott a történetbe.
Jó volt látni ezeket az életrevaló gyerekeket, ahogy a saját útjukat járják. Leiner Laura remekül ért a mai fiatalok nyelvén. Más ez a regényfolyam mint a Szent Johanna Gimi, vagy a Bexi, de nem kevesebb egyiknél sem. Az életérzés ugyanúgy megvan.