Könyvtárosként mindenféle könyvet olvasok, akkor is, ha azok nem feltétlenül nekem valók. Nagyon szeretem a kicsiknek készült lapozókat úgyhogy gyakran átnézem őket már csak szakmai kíváncsiságból is. Ezek a simis könyvek nagyon klasszak, sokat tapasztaljuk, hogy mennyire szeretik a babák. Valahogy biztonságot adnak nekik és fejlesztik az érzékelésüket is, ráadásul jó móka együtt kacagni egy aprósággal azon ahogy felfedezi az érzést. Ez a pocak simogatós lapozó nagyon aranyos. A képek extra színesek, és meglehetősen vidámak is, a simis felület is piha-puha valóban, de a szövegek elég egyszerűek (nyilván nem kell különösebb irodalmi igényesség egy babakönyvnél, de azért jó gondolni a felolvasó anyukákra is.). Oké, hogy a babáknak nem kell sok, de tényleg a képi világ elbírt volna egy kicsit értelmesebb szövegezést.

Ezt a könyvet a borító és az élfestés miatt szemeltem ki. Mondjuk nekem a megjelenése valamiért egy történelmi regényt hívott be, és persze nem olvastam a fülszöveget, ezért meglepődtem amikor rájöttem, hogy egy modern romantikus regénybe kezdtem bele. Alapvetően nem csalódtam, ez a műfaj sem áll távol tőlem. A történet a veszteségről és az újrakezdésről szól, aminek egy fantasztikus spanyolországi környezet ad hátteret. Az regény atmoszférája nagyon tetszett nekem, az írónő nagyon érzékletesen rajzolja meg a Villa Naranja tengerparti, mediterrán világát. A főszereplő Juno nekem szimpatikus volt, nagyon sajnáltam őt a szerelme elvesztése és annak hazugságai miatt (bár érzésem szerint a történet ebben elég klisés volt). A történtek után Juno szabadságra megy, hogy feldolgozza a veszteségeit és új életet kezdjen. A történet maga viszonylag egyszerű, de kedves. Egy igazi nyári kikapcsolódás, ami Európa egyik legszebb vidékére kalauzol bennünket.

Krista Izelaar meséje egy kedves és szerethető karácsonyi történet, amely főként a cicák rajongóinak lehet különösen szívmelengető olvasmány. Cicatulajdonosként engem is azonnal megfogott a könyv témája, még akkor is, ha első látásra a borítón Gusztáv, a morcos főszereplő nem tűnt túl kedvesnek. Ahogy azonban haladt előre a történet, szépen kirajzolódott, miért viszonyul ilyen ellenségesen a karácsonyhoz, amiben bizony a gazdijának is komoly szerepe van. A végén azonban mindenféle küzdelem árán a cica karácsonnyal szembeni ellenszenve feloldódik.
A könyv nyelvezete könnyen befogadható, ezért a kisebb gyerekek számára is ideális választás lehet. A kemény lapok praktikusak, az illusztrációk pedig nagyon aranyosak és jól illenek a történet hangulatához. Igazi aranyos téli mese, amely remekül működik esti közös olvasásként vagy karácsonyi hangolódásként.

A kötet megjelenéséig nem is hallottam még a magyar származású indiai festőnőről aki fájdalmasan korán távozott az életből. Külsőre egy nagyon igényes kiadvány, nemcsak a borítója szép de maga a kivitele is. Amikor megvettük a könyvtárunkba azonnal belenéztem, végül haza is vittem annyira kíváncsivá tett. A könyv szerkezete cseppet sem homogén, sem megjelenésben sem tartalomban. Pl eltér a könyvben az idézetek szedése, a szövegben random váltakoznak a szerzői narrációk, a visszaemlékezések és a levelek. Általánosságban vagy egy nagy adag információ , főként Amrita magánéletére és festői munkásságára vonatkozva, de felbukkannak indiai politikai társadalmi és vallási ismeretek is, ami miatt nekem nagyon érdekes olvasmány volt, bár maga a szöveg talán annyira nem gördülékeny. Én keveset tudok a művészetekről, és Indiáról is, ezért jó volt megismerkedni Amrita Sher-Gil rövid de eseménydús életével és művészetével.

Ritkán olvasok orosz regényeket, mert nem igazán az én világom. Néha egy-egy jól sikerült borító bevonz, ugyanakkor a szöveg szinte azonnal meg is állít a semmihez sem hasonlítható terjengősséggel, lassú történetvezetéssel és aprólékos, pontos karakterábrázolással. Ez a történet hozza az összes klasszikus orosz regény ismertetőjegyet, ugyanakkor nagyon mai is, talán azért is olvastam végig.
A történet a 19. századi Oroszország arisztokrata világába vezet, mégis meglepően kortárs módon beszél szabadságról, női szerepekről és az önazonosság kereséséről. A történet középpontjában Tuszja áll, egy lány, aki már születésétől kezdve kilóg a korából és környezetéből. Nem hajlandó elfogadni azokat a kereteket, amelyeket a családja és a társadalom kijelöl számára: kérdez, lázad, saját utat keres.
Lassú olvasmány, a sűrű szövésű mondatokban el kell mélyedni, nem lehet sietősen olvasni, ugyanakkor nyilván el is gondolkodik közben az ember. Ilyen szempontból ez egy tartalmas és mélyre ható olvasmány, de továbbra sem igazán kedvelem az orosz prózát, ezen nem tudott változtatni ez a történet.

Mostanában megtalálnak a távol keleti történetek, pedig alapvetően egészen másféle olvasmányokhoz szoktam. Ez a könyv is, mint a koreai történetek általában nagyon sajátos atmoszférát áraszt, bár ezt talán másképpen mint az általam korábban olvasottak. Most egy lassú szépen megírt elmélkedős történetet kaptam. A szöveg nagyon egységes, mondhatni minden mondat a helyén van. Ugyanakkor a cselekmény maga nem kifejezetten pörgős, ebben a történetben inkább a gondolatoké a főszerep. Persze vannak kidolgozott karakterek és egy kedves és szerethető sztori, de távol áll a drámai konfliktusoktól, vagy a társadalmi problémák boncolgatásától. A történet főszereplője, Jongdzsu, a modern nagyvárosi élet tipikus kiégett figurája. Látszólag mindene megvan, karrier, társadalmi elismerés, biztos élet. Belül azonban ürességet érez, ezért radikális döntést hoz, hátat fordít korábbi életének, és megnyit egy kis könyvesboltot Szöul egyik csendes negyedében. Innen indul a regény, de valójában nem a bolt működtetéséről szól, hanem az újrakezdésről, az önismeretről, és arról, hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz.
A könyvmolyoknak igazi csemege ez a regény, hiszen rólunk szól: az olvasásról, a könyvek szeretetéről, és arról az érzésről hogy milyen jó egy könyvesboltba üldögélni, és menedéket találni a könyvekben.

Dani Fromcsenko: A Láger bohóca egy igazán különös és nehéz olvasmány volt. A bohócok világa eleve ösztönös ellenérzést vált ki belőlem, és a holokausztról szóló történeteket sem keresem tudatosan, mégis újra és újra szembejött velem ez a regény. Egy idő után már nem nagyon tudtam kikerülni, így végül belevágtam. A történet egy férfit követ, aki bohócként próbál túlélni a koncentrációs tábor embertelen világában, majd a háború után az elveszett emlékeivel és saját múltjával is szembe kell néznie. A regény nem lineárisan építkezik, folyamatosan váltogatja az idősíkokat és a nézőpontokat, ami néha kissé széttartóvá teszi, mégis működik a történetben. Különösen érdekes volt, ahogy a szerző a bohóc figuráját használja: egyszerre válik a túlélés eszközévé, az ellenállás szimbólumává, később pedig az elfojtás és a maszkviselés jelképévé is.
A könyv számomra nem elsősorban a naturális borzalmak miatt volt nehéz, hanem azért, mert nagyon erősen épít az emberi lélek sérüléseire és a trauma hosszú távú következményeire. A cirkusz világa és a haláltábor rideg valósága közti kontraszt végig különös feszültséget adott a történetnek. A regény ritmusa néhol egyenetlen, vannak események, amelyeket szívesen olvastam volna részletesebben kibontva, de a végére mégis szépen összeáll a teljes kép. És amikor minden a helyére kerül, akkor üt igazán. Bár kapunk valamiféle feloldást, a történet súlya ott marad az emberben az utolsó oldal után is. Nem könnyű könyv, de nagyon emlékezetes és elgondolkodtató olvasmány.

Nekem az elő Huges könyvem volt, de szerintem nem az utolsó.
A történet maga egy igazi érzelmi hullámvasút, amely egyszerre családregény, nyomozás és fájdalmas történet az elvesztésről. Fordulatos és olvasmányos regény, ami két idősíkon fut, a múlt és jelen összefonódik, és a titkok fokozatosan tárulnak fel.
A regény középpontjában Tara áll, aki egész életében próbálta megfejteni édesanyja eltűnésének titkát. Egy váratlan levél azonban olyan eseményeket indít el, amelyek egészen Spanyolországig vezetik őt, és lassan feltárják az 1978-ban történt tragédia valódi arcát. Nagyon mozgalmas és olvasmányos könyv, sokáig nem is tudtam, hogy merre tart a történet, de sodort magával az írásmód. A könyv tele van fájdalommal, mégsem válik nyomasztóvá, mert végig ott lüktet benne az újrakezdés lehetősége.
Nagyon szerettem a mediterrán hangulatot, a régi levelek és titkok köré épített rejtélyt, valamint azt, hogy a szerző lassan, apró részletekből rakja össze a múlt darabjait. Bár a történet néhol kissé kiszámíthatóvá válik, és akadnak lassabb részei is, az érzelmi ereje végig működik. Nem egy fordulatokra építő thriller, inkább egy melankolikus, bensőséges történet arról, milyen mély nyomot hagyhat egyetlen döntés több generáció életében.

A párizsi táncosnő egy érzelmekre építő, történelmi-romantikus regény, amely a náci megszállás alatti Párizsban játszódik. Nálam teljesen vegyes az, hogy éppen szeretem-e a II. világháborús történeteket, mert elég komoly lelki erő kell a legtöbbjükhöz. Ehhez a történethez most épp akadt, bár talán nem is volt annyira megterhelő.
A történet középpontjában Helena Fotticelli áll, egy olasz származású táncosnő, aki a Folies Bergère világában próbál túlélni, miközben fokozatosan egy menekült zsidó család sorsának részévé válik. A szomszédjába él Annette és Marek a két kicsi gyermekükkel, és ők öten egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
A könyv egyik legerősebb oldala a hangulatteremtés. Darmon érzékletesen rajzolja meg a háborús Párizst, a mulatók csillogása mögött ott lappang a félelem, az üldöztetés és az erkölcsi bizonytalanság. Helena karaktere különösen jól működik, mert nem klasszikus hősnő, egyszerre álmodozó, sebezhető és fokozatosan bátor emberré váló szereplő. A regény egyik fő kérdése, hogy meddig hajlandó elmenni valaki mások megmentéséért.
Stílusában a könyv az olvasmányos történelmi regények hagyományát követi, gördülékeny szövegű, filmszerű jelenetekkel dolgozik, és erősen épít az érzelmi hatásokra. Nekem néhol túl melodramatikusnak tűnt, A regény ritmusa is váltakozó, néhány rész túl lassú szerintem.
Összességében ez egy érzelmes, sodró lendületű történelmi regény a szeretetről, önfeláldozásról és emberségről a háború legsötétebb éveiben.

Nagyon vártam a Haldokló csillagok folytatását, úgyhogy örültem amikor megjelent a Perzselő sötétség, bár egy kicsit elbizonytalanított a terjedelme. Ez a rész is monumentális, nagyon gazdag az érzelmi világa és abszolút kiterjedt a világépítése, de emellett most elég túlírtnak is éreztem a történetet, legalábbis a cselekmény nem feltétlenül indokolta az oldalszámot.
A történet egyszerre lép tovább, és lép vissza a múltba. Ebben a kötetben Nyte szűrőjén keresztül, minegy tükörcserepekként láthatjuk a történetüket Astraea-val, míg a jelenben új szereplők érkeznek új konfliktusokkal. A két szál természetesen összeér, bár nekem a teljes koncepció tetszett igazán, hanem az, hogy Nyte karaktere sokkal árnyaltabb lett. Sőt, kettejük közül, bár ő a negatív hős mégis sokkal közelebb került hozzám, mint a Hajadon. Mondjuk Astraea ebben a részben ezért hozott pár megkérdőjelezhető döntést.
Auster és az égi lények érkezése alaposan felbolygatják a szereplők közti konfliktusokat és kapcsolatrendszert, és tovább rétegezik a világépítést. A cselekmény viszont időnként túl ködössé válik. Néha azt éreztem, hogy az érzelmi viharok teljesen háttérbe szorítják a konkrét konfliktusokat és csatajeleneteket, emiatt a történet elveszíti a fókuszát. Nyte és Astraea is rengeteget szenvednek, ami egy ponton már kissé megkérdőjelezte számomra az isteni hatalmukat és felsőbbrendűségüket. Ahhoz képest, milyen elképesztő erejű lényekként vannak bemutatva, meglepően gyakran kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe.
Összességében nagyon szeretem ezt a trilógiát, de a második részt kritikusabban olvastam mint az elsőt.

Melissa Fu bemutatkozó regénye erős érzelemgazdag írás. A történet 1938-ban, a japán invázió idején veszi kezdetét, amikor Meilin és kisfia, Zsen-su menekülni kényszerülnek otthonukból.
Egyetlen kincsük egy kézzel festett antik tekercs amely mesék és legendák révén nyújt menedéket számukra a háború borzalmai elől. A regény ezt a menekülést követi végig évtizedeken és kontinenseken át, Tajvantól egészen Amerikáig, ahol a család új generációi már egy egészen más világban próbálnak válaszokat találni a múlt elhallgatott kérdéseire.
A regény egy lírai és érzelemgazdag írás. Melissa Fu úgy képes ábrázolni a történelem legpusztítóbb eseményeit, az éhínséget, a bombázásokat és a politikai üldöztetést, hogy közben megőrzi a történet emberi léptékét. A regény olvastatja magát, és bár a témája nehéz, a szerző prózája mégis könnyed és magával ragadó marad.
A karakterek közül Meilin alakja a legerősebb, ő egyértelműen az anyai szeretet mintaképe. Ugyanakkor a regény második fele, amely Zsen-su (már Henryként) amerikai életére és lánya, Lily identitáskeresésére fókuszál, érdekes kontrasztot állít fel.
A regény ritmusa nem egységes, a vége egy kicsit gyorsabb, de összeségében ez nem von le az olvasási élményből. Nagyon szép ez a könyv, de a borító hangulata ellenére nem egy könnyed romantikus olvasmány.

Ez egy elképesztően gazdag és igényes kiadvány, amely mély betekintést nyújt a parfümök lenyűgöző világába. Bár én személy szerint nem vagyok elkötelezett parfümrajongó, egész életemben nagyjából két márkához ragaszkodtam, de mindig érdekelt, mi rejlik az illatok mögött. Ez a könyv az alapanyagoktól kezdve a készítési folyamatokon át egészen egy-egy illatkomponens történetéig rendkívül széleskörű tudást kínál.
Az információk nemcsak bőségesek, hanem kifejezetten érdekesen és befogadhatóan vannak tálalva. Nem egy gyorsan „fogyasztható” könyv, sokkal inkább olyan, amibe érdemes időről időre visszatérni, elidőzni egy-egy fejezetnél, és hagyni, hogy az ember elmélyüljön benne. A gazdag képanyag különösen sokat hozzáad az élményhez, vizuálisan is közelebb hozva ezt az érzéki világot.
Parfümgyűjtők és rajongók számára szinte kötelező darab, de azoknak is kiváló választás, akik csak most ismerkednek az illatok univerzumával. Figyelemfelkeltő, informatív és inspiráló olvasmány.

A regény külső megjelenése figyelemfelhívó, mégis harmonikus, nagyon szépek a belső grafikák is, jó a regény tagolása és meglehetősen szellős is. Valahogy formailag nagyobbnak is tűnik a regény, mint oldalszámra.
A történet főhőse, Kim Dzsivon írónő hét éve él a gyász fogságában. Édesanyja halála óta az élete megrekedt, a bűntudat pedig minden napját beárnyékolja. Egy esős délutánon azonban a sors egy különleges helyre sodorja, egy titokzatos könyvesboltba, ahol az élete momentumai egy-egy kötet formájában pihennek a polcokon. Itt kapja meg a lehetőséget a bolt rejtélyes tulajdonosától, hogy három alkalommal visszatérjen a múltba és megváltoztassa az élete sorsfordító pillanatait. Az alku azonban súlyos: minden egyes percért, amit a múltban tölt, a hátralévő életidejének egy részével kell fizetnie. Nekem maga a gyász és annak megélése volt különösen húsbavágó, hiszen én magam is átéltem anyám elvesztését, Talán is érintett meg jobban a kötet mint általában a távol-keleti történetek, bár kétségtelenül az is fontos volt, hogy egy őszinte, fájdalmasan szép történetről van szó.

Emily Gunnis regényei izgalmasak, és sohasem sablonosak, bár sokszor választ hasonló témát, mégis sikerült azt egyedi módon megragadnia. A bába titka is egy több szálon futó, jól felépített nyomozós családregény nagyon emberi sorsokkal a középpontjában. A történet két kislány eltűnése és két család szomorú konfliktusokkal terhelt múltja köré épül. Az elején nehezen követtem a történetet, sokszor visszalapoztam, de aztán minden szépen a helyére került. Nagyon tetszett az, hogy apró részletekre, és sorra előkerülő rejtélyes tárgyakra épül fel a nyomozás, miközben van a háttérben egy csomó mély téma is. Az anyaság, a szeretet, az önfeláldozás, és az igazságtalanság kérdései mind megjelennek, miközben korokon és generációkon át halad előre a történet.
Nekem az is izgalmas volt, hogy beláthattunk a bábaság kulisszái mögé, előkerültek az ezzel kapcsolatos tévhitek, társadalmi elismertség, és a maga nemében és idejében egy fontos munka is.
A regény stílusa kifejezetten olvasmányos, még a narrációs és idősík váltásokkal együtt is könnyen olvasható, tisztán érthető történet.

Minden vámpírregények örök klasszikusa. Főleg ezért szeretem. Nyilván vannak benne történelmi tévedések, írtak azóta érdekesebbet is, de annyira reneszánsz a keletkezésének idejében, és annyira tiszta, hogy muszáj szeretni.
Maga a történet elég egyszerű vonalvezetésű, vannak benne csavarok, de egy irányba tart, letisztult a cselekmény, és maguk a kerekterek is egészen jól meghatározhatóan negatív vagy pozitív szereplők. Nincsenek túlbonyolítva a hősök és nem is feltétlenül hősök.
A regény szerkezete kissé bonyolultabb, mert a teljes szöveg naplóbejegyzések és levelek halmaza, emiatt talán nehezebben olvasható, ráadásul a nyelvezete sem kimondottan mai.
Azonban az atmoszférateremtése egészen zseniális. Nekem persze legjobban az erdélyi közeg és maga a vár leírása tetszett, de még az otthoni Londoni környezet hangulata is fantasztikusan átjön a regényből.

Alig hogy elolvastam a "Whiskey kísérővel" című nyitókötete máris nyúltam a folytatásért. Az első rész humora és dinamikája nagyon tetszett nekem. Ez a rész egészen más. Sokkal komolyabb, érzelmesebb, és lassabban csordogál. Jameson amúgy a legcsendesebb Bodin testvér, Leah Mae pedig sokkal kevésbé celeb mint azt a média mutatja, így ők eleve kevésbé feltűnő karakterek. Kettejük vonzalma már gyerekkorukban kialakult, de Leah Mae a történet elején még menyasszony, ami megnehezíti az újbóli egymásra találásukat. Szerintem nem volt igazán kidolgozott a lány kapcsolata a vőlegényével, és az egész együttlét - szakítás inkább rombolta mint erősítette Leah Mae karakterét. Ez a rész összességében nem tetszett annyira mint az előző, talán amiatt mert nem volt igazán vicces. Bootleg Springs és a Bodin család továbbra is a kedvencem, szerintem folytatni fogom a sorozatot amint megjelenik a következő rész.

Katherine Arden „Az Északi Erdő legendája” című sorozatának nyitókötete a „Medve és a csalogány” első benyomásra lenyűgözően hangulatos olvasmány. Szépséges, fagyos, finoman deres világ tárul elénk, amely minden ízében az orosz népmesék világát idézi. Van benne valami különösen varázslatos és távoli, ami egyszerre hívogat és tart távolsággot. Tulajdonképpen ez egy szószátyár mese, és éppen ettől különleges, ugyanakkor ebben rejlik a gyengesége is. A történet végig megmarad ebben a mesés keretben, és nem igazán lép ki belőle, ezért inkább kívülről szemléltem, nem lettem a történet részese. Emiatt kicsit távolinak éreztem, nehezen tudott magával ragadni úgy, mint egy sodró lendületű fantasy. A cselekmény helyenként egy helyben toporog, és bár a világ részletei szépen kidolgozottak, a szereplők közül többen is homályban maradnak. Érdekes módon több minden derül ki például az orosz hajadonok viseletéről, mint Morozko alakjáról vagy személyiségéről, ami némileg kibillentette az egyensúlyt. Számomra így a regény egyszerre volt túl sok és túl kevés, mesének talán túlírt, fantasynak viszont kevésbé kibontott. Maga a világépítés nagyon aprólékos, viszont a karakterek elvesznek a részletek között. Mindezek ellenére van benne valami különleges atmoszféra, ami miatt kíváncsi vagyok a folytatásra, és reménykedem benne, hogy a történet a következő részekben igazán megtalálja az útját hozzám.

Nagyon szeretem Stephen King stílusát, különösen az első regényeiben. A Kedvencek temetőjét először tizenhúsz éve olvastam, aztán megnéztem filmen is, de végül mindig visszatérek a könyvhöz, szerintem messze jobb olvasni, mint nézni (de mondjuk nálam ez King minden regényére igaz).
A Kedvencek temetője az egyik legalapvetőbb emberi félelemre épít, a kis kedvencek elvesztésére, ráadásul, hogy ne legyen egyszerű ez az alapból is nehéz „élmény” még csavar is rajta kettőt.
Az alap klasszikus King helyzet, a Creed család beköltözik egy idilli kis házba az Állattemető közelébe.
King alapból mesterien építkezik, először bájosra festi a képet, közel hozza a családot, megismerhetjük a karaktereket és a környezetet, minden cuki. Aztán jön a rettenet.
A regény igazi kérdése nem az élet a halál után vagy a zombi lét, hanem az hogy morálisan mennyit lehet megtenni, hogy a gyász felülírhatja-e a józan észt, és hol a határ a szeretetben. Szabad-e belepiszkálni a természet rendjében, és elviselhetőek-e annak következményei.
Karakterközpontú, lassan építkező történet, a horrorelemek talán kevésbé ijesztőek, mégis szerintem ez King egyik leghatásosabb műve. Bár nem féltem annyira tőle, mint az Aztól, mégis meggyötört (többször is).

A Mindenszentek trilógia második része ott veszi fel a fonalat, ahol az első kötet abbahagyta, és egy egészen különleges irányba viszi tovább Diana és Matthew történetét. Az időutazásnak köszönhetően az olvasó ezúttal a 16. századi Angliában találja magát, ahol a múlt nemcsak díszletként szolgál, hanem a történet egyik legfontosabb mozgatórugójává válik.
Deborah Harkness történészi háttere minden oldalon érezhető. A korszak aprólékos kidolgozottsága, a mindennapi élet részletei és a történelmi alakok megjelenítése rendkívül hitelessé teszik a regényt. I. Erzsébet udvara, a korabeli London nyüzsgése vagy az alkímia világa mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó teljesen elmerüljön ebben a gazdag közegben.
A misztikus elemek – boszorkányok, vámpírok és démonok – ezúttal is szerves részét képezik a történetnek, mégis furcsa módon megmaradnak a realitás talaján. A szerző egyik legnagyobb erőssége, hogy ezt a két világot természetesen és hitelesen tudja összeolvasztani.
A karakterek közül Diana fejlődése különösen hangsúlyos: egyre magabiztosabbá és tudatosabbá válik, miközben megőrzi nyitottságát és kíváncsiságát. Matthew alakja ebben a kötetben komorabb, visszafogottabb, ami jól tükrözi a múltjához való visszatérés súlyát. A mellékszereplők viszont kifejezetten színessé teszik a történetet, különösen emlékezetesek a történelmi személyiségek, mint William Shakespeare vagy Christopher Marlowe, akik valódi szerepet is kapnak a cselekményben. A regény tempója nem túl gyors, de én nem is bántam, jó volt elmerülni a történelemben és a misztikumban.
Az éjszaka árnyai egy hangulatos és alaposan felépített folytatás, amelyben a történelem és a fantasy tökéletes egyensúlyban van. Kíváncsian várom a folytatást

Adrienne Young regénye remek példája annak, milyen jól megfér egymás mellett a realizmus és a finoman adagolt misztikum. A June Farrow két élete egy különleges hangulatú, alaposan felépített történet, amely családi örökségről, szerelemről és a múlt súlyáról mesél.
A történet két idősíkon játszódik, az összetett cselekmény a jelenben és az 1950-es években bontakozik ki. Az időutazásos szál egy több évtizedes, megoldatlan gyilkossággal fonódik össze, és fokozatosan tárja fel a Farrow család titkait. A történet nemcsak érzelmileg, hanem gondolati szinten is bevonja az olvasót, hiszen apránként adagolja az információkat, meglehetősen bonyolult, de nagyon érdekes.
A regény egyik legnagyobb erőssége a hangulata: melankolikus és reményteli egyszerre. Bár a cselekmény folyamatos figyelmet igényel, és nem minden szál könnyen követhető, a végére mégis minden képkocka összeáll egy egésszé. Nagyon okosan felépített mind a cselekmény mind a világ amiben a Farrow lányok öt generációjának életét követhetjük nyomon. A June Farrow két élete egy rétegzett, intelligens és érzelmes történet, elősorban azoknak, akik szeretik a titkokkal teli, lassan kibontakozó regényeket.