A könyv már a kék-narancssárga színvilágával is felhívta magára a figyelmem. Vidám, harmonikus borítója igazi könnyed romantikus történetet ígér, és bár ezt részben meg is kapjuk, a könyv több egyszerű szerelmi történetnél. Külön érdekesség volt, hogy ez az első svéd romantikus regény, amit olvastam. A skandináv irodalomról eddig inkább a komor hangulatú krimik és lélektani történetek jutottak eszembe, ezért üdítő élmény volt egy egészen más arcát megismerni ennek a világnak.
A regény váltott szemszögből meséli el a történetet, és két idősíkon bontakozik ki előttünk. Kifejezetten tetszett, ahogyan a múlt és a jelen szálai fokozatosan kapcsolódnak össze, miközben egyre többet tudunk meg a szereplőkről és döntéseikről. Stockholm és a svéd életérzés szintén fontos része a könyvnek; a helyszínek és a hangulat sokat hozzáadnak az olvasmányélményhez.
A történet eleje kifejezetten lassan építkezik, igazi slow burn romantika, amely időt hagy a szereplők és a kapcsolatok kibontására. A regény második fele viszont jóval gyorsabb tempóra vált, ami számomra kissé megtörte az addig szépen felépített ritmust. Ennek ellenére végig élvezettel olvastam, mert a hangsúly nem kizárólag a romantikus szálon van, hanem a családi történeteken, a múlt hatásán és az emberi kapcsolatok alakulásán is.
A mindörökké most kezdődik nem egy hagyományos romantikus regény, és talán ezért tudott ennyire közel kerülni hozzám. A különleges közeg, a két idősík és az olvasmányos történetvezetés emelte ki számomra a hasonló könyvek közül. Azoknak ajánlom, akik szeretik a lassabban kibontakozó kapcsolatokat, a családi titkokat és az olyan történeteket, amelyekben a helyszín is szinte önálló szereplővé válik.

Ez a gyűjteményes kötet több olyan regényt tartalmaz, amit már ismertem, és néhány olyan is, amelyekkel most találkoztam először. A "Vesztegzár a Grand Hotelben" és az "Egy bolond száz bajt csinál" szerintem a könyv legerősebb darabjai, míg "A fekete kapitány" és a "Pipacs, a fenegyerek" például nekem teljesen ismeretelenek voltak, ezért mondhatni új élményt jelentettek. "A Menni vagy meghaln"i és a "Vissza a pokolba" című történetek pedig annyira régen kerültek a kezembe, hogy szinte teljesen újraolvashattam őket.
Bár ezek aregények nálam nem tartoznaka kedvencek közé, azért Rejtő utánozhatatlan stílusa most is magával ragadott. A sajátos humor, a pergő párbeszédek, a váratlan fordulatok és a szerethetően különc szereplők ugyanolyan jól működnek, mint mindig. Ezt a kötetet most inkább kedveltem, mint rajongtam érte, de egyetlen percig sem bántam, hogy újra elmerültem Rejtő világában.

Őszintén szólva az air fryerem eddig leginkább konyhai dísztárgyként funkcionált. Hasábburgonyán kívül nem sok minden készült benne, a kezdeti próbálkozásokat pedig néhány kevésbé sikerült recept gyorsan elvette a kedvemtől. Az Egészséges Air Fryer lakomák azonban újra meghozta a kísérletezőkedvemet. Már az első recepten (granola) meglepődtem, és innentől kezdve csak egyre kíváncsibb lettem. A könyv jól átgondolt felépítésű, a receptek reggelikre, ebédekre, vacsorákra, desszertekre, gyors fogásokra, köretekre vannak bontva, így nagyon könnyű benne keresgélni. A fotók kellemes hangulatot teremtenek, és több ételnél is azonnal kedvet kaptam a sütéshez. Különösen a palacsintatál és a rigatoni keltette fel az érdeklődésemet. Tetszett, hogy a receptek változatosak: a húsos ételek mellett vegetáriánus, diétás, valamint különböző nemzetek konyháiból inspirálódó fogások is helyet kaptak. A leírások egyszerűek, jól követhetők, nincsenek felesleges történetek vagy hosszú bevezetők. Minden receptnél megtalálható a sütési idő, a hőfok, a kalóriatartalom és a makrotápanyagok is, amit különösen hasznosnak találtam. Ez egy olyan szakácskönyv, amelyet valóban főzés közben is kényelmes használni. Nem csak ötleteket ad, hanem önbizalmat is ahhoz, hogy bátrabban használjuk az air fryert. Én biztosan több receptet is ki fogok próbálni belőle.

Dafna Vitale Ben Bassat Vittoria című regénye egy gyorsan olvasható, sodró lendületű holokausztregény, amely egy olasz-zsidó család sorsán keresztül mutatja be a második világháború éveit. Meglepett, hogy a kötet jóval vékonyabb, mint amire számítottam, de rövid terjedelme ellenére fontos témákat érint. A történet középpontjában Vittoria áll, aki addig harmonikus és biztonságos életet él családjával, mígnem a háború mindent megváltoztat. A regény nem a koncentrációs táborok borzalmaira helyezi a hangsúlyt, hanem a kiszolgáltatottságra, a menekülésre és az otthon elvesztésére. A Vitale család a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen elkerülik a deportálást, ám kénytelenek maguk mögött hagyni addigi életüket. A Svájc felé vezető menekülés során olyan döntéseket kell meghozniuk, amelyek egy életre nyomot hagynak bennük. Különösen megrázó az a pillanat, amikor a túlélés érdekében hátra kell hagyniuk legidősebb gyermeküket. Bár a történet érzelmileg erős, számomra kissé hiányzott a szereplők mélyebb lélektani ábrázolása. Mindezek ellenére a Vittoria értékes és elgondolkodtató olvasmány, amely rámutat arra, milyen törékeny lehet a biztonság, és milyen sokféleképpen lehet túlélni a történelem legsötétebb időszakait.

Általában kerülöm az auschwitzi regényeket, mert lelkileg nagyon megterhelnek, mégis időről időre rámtalál egy, amit elolvasok. Ennek a regénynek a főszereplő fiatal kora volt a különlegességes zsámomra, azért kezdett el érdekelni, de épp emiatt volt különösen nehéz is. Felfoghatatlan, hogyan képes egy fejlődésben lévő gyermeki lélek elviselni azt a fizikai és mentális terrort, amit a felnőttek is képtelenek voltak ép ésszel feldolgozni.
A történetvezetés nem egyenletes, néha ugrál az időben vagy a fókuszpontokban, emiatt nem egy könnyen csúszó, "félvállról" vehető bestseller. Folyamatos figyelmet igényelt. Ugyanakkor valószínűleg ez a töredezettség teszi elviselhetővé a történetet, és segít annak feldolgozásában. Nekem, illetve a főszereplőnek és a fiának is.
Samuel útja a gettótól Auschwitzig, majd a felszabadulásig és az azt követő életig tele van folyamatos nyomással. Olvasás közben végig ott ült a mellkasomon az a bizonyos nehéz, szorító érzés. De ami miatt mégis érdemes kézbe venni, az a sorok megbújó makacs élni akarás.
Nehéz, de erős olvasmány. Azoknak ajánlom, akik nem a könnyed szórakozást, hanem a mély emberi történeteket keresik.

„Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegység lábánál.” Ez egy olyan ikonikus mondat, ami számomra mindig különleges élményeket idéz fel, hiszen a Távol Afrikától című film életem egyik meghatározó alkotása. Talán éppen ezért nagy várakozással vettem kézbe Karen Blixen azonos című regényét, ami a film alapját adta, bár őszintén szólva mégis távol áll tőle.
A könyv nem ugyanazt az élményt adja, mint a film, hiszen míg a film elsősorban az érzelmekre, a szerelemre és a történet romantikus oldalára helyezi a hangsúlyt, addig Blixen inkább saját afrikai életének lenyomatát tárja elénk. Az írónő különleges érzékenységgel mesél a kenyai tájról, az ott élő emberekről, az állatokról és arról a világról, amelyhez élete egy fontos szakasza kötődött. A regény legyik legfontosabb értéke, hogy nem egy hagyományos élettörténetet kapunk, hanem egy személyes visszaemlékezést, amelyben a szerző a számára legfontosabb pillanatokat őrzi meg. A történet helyenként töredékesnek tűnik, hiszen Blixen nem minden részletet oszt meg az olvasóval, inkább hangulatokat, emlékeket és benyomásokat közvetít. Érdekes volt később utánanézni, hogy a könyvben szereplő személyek, köztük Bror Fredrik von Blixen-Finecke és Denys Finch-Hatton, valóban létező történelmi alakok voltak, életük pedig több ponton összekapcsolódott a regény világával. Bár a film és a könyv más irányból közelít ugyanahhoz a történethez, mindkettő saját értéket képvisel. Karen Blixen műve nem annyira a nagy érzelmek regénye, hanem egy elveszett világ emléke, egy különleges életút lenyomata.

Az első Shafak olvasmányom nem volt könnyű könyv, de annál emlékezetesebb. Elif Shafak egy haldokló nő utolsó tíz perc harmincnyolc másodpercén keresztül mesél Isztambulról, a barátságról, a kiszolgáltatottságról és arról, hogyan formálja az emberek életét a hagyomány, a vallás és a politika.
A regény legnagyobb erőssége a hangulata: az utcák, a bazárok, az illatok és a zajok szinte életre kelnek az oldalakon. Közben olyan társadalmi kérdéseket boncolgat, amelyek messze túlmutatnak a főszereplő sorsán.
Számomra a történet néhol kissé széttartó volt, és a lezárás sem adott teljes feloldást, mégis maradandó olvasmány maradt. Egyszerre gyönyörű és nyomasztó regény, amely még napokkal később is gondolkodásra késztet.

Nagyon szeretem Rejtő Jenőt az utánozhatatlan, könnyed humoráért és a felejthetetlen figuráiért, de a Csontbrigád egészen más, mint a többi regénye. Szerintem ez a legkomorabb, legfájdalmasabb írása, amelyben egy büntetőszázad mindennapjairól olvashatunk. Itt a sivatag perzselő hősége nemcsak a bőrt, de a lelket is felégeti. Ez a valódi pokol, még akkor is, ha ebben a műben sem hiányoznak a jól ismert rejtői elemek: megkapjuk a légiós romantikát, a kalandot, a rejtélyt, sőt, még a fanyar, groteszk humort is, de mindezen mégis kíméletlenül kidomborodik a legmélyebb emberi nyomorúság. Hihetetlenül megrázó látni, ahogy a szerző a fizikai és lelki leépülés legmélyebb bugyraiba kalauzol el minket, ahol a foglyok már nem is emberek, csak élőhalott árnyékok egy értelmetlen vasútvonal fogságában. Mégis, a legszebb az egészben, hogy a mérhetetlen szenvedés és az elnyomás ellenére a regény végül az emberségről és a méltóság megőrzéséről szól. Számomra ez a könyv bizonyítja be igazán, hogy Rejtő nem csupán egy zseniális ponyvaparodista volt, hanem egy hatalmas szívű humanista író, akinek a legfájdalmasabb írásaiban is ott lüktetett a jobb világba vetett hit.

Ez a könyv brutálisan vastag, súlyra is tekintélyes darab, de minden oldala megéri. A benne szereplő regények többségét már korábban olvastam, és meg is van a polcon, de volt benne ismeretlen is, ezért abszolút megérte beszerezni a gyűjteményt. Szeretem, hogy megvan otthon a polcon. És ha már… természetesen újra letoltam az összes regényt, mindegy hogy hányszor olvastam korábban.
A legnagyobb kedvencem természetesen A három testőr Afrikában maradt. Talán ezt olvastam a legtöbbször, mégis ugyanúgy röhögtem a poénokon, mint először. Rejtő humora egyszerűen időtálló: a zseniális párbeszédek, a szerethetően őrült szereplők és a teljesen kiszámíthatatlan fordulatok sokadszorra is ugyanolyan szórakoztatóak.
A Tizennégy karátos autót is szeretem, bár Vanek Úrral nem nagyon tudok mit kezdeni (a folytatásban sem). A Sárga garnizont nem ismertem eddig. Egy rövidke aranyos regény, de nem lett a kedvencem. Az elátkozott part a Három testőr előzménye mégsem szeretem annyira, mint a folytatást, bár persze Csülök (Úr) és Tuskó Hopkins ebben is örök. A Csontbrigád pedig az extra tartalom. Más, mint a Rejtő könyvek általában de nem kevesebb azoktól, sőt. Az Ellopott században pedig újra visszatér Rejtő Jenő sajátos humoros hangja, vicces fekete-fehér figurái, és kiszámíthatatlan történetvezetése. Ez a regény kevéske, de pont annyira „rejtős”, mint a többi.
Kalandból, humorból és emlékezetes figurákból nincs hiány, az ember pedig azon kapja magát, hogy még egy fejezetet elolvas… aztán még egyet. Ez a kötet igazi kincs azoknak, akik már ismerik Rejtő műveit, de azoknak is jó választás lehet, akik szeretnének egyszerre több klasszikusával megismerkedni.

Petőfivel a mi szerelmünk mély és örök. Mondjuk teljesen egyoldalú és plátói, de ez rajtam kívül senkit sem zavar – engem is csak ritkán. Ezt a szerelmet még A hóhér kötele sem tudta megtörni.
Kíváncsi voltam, milyen lehet Petőfi egyetlen regénye, hiszen a költészetét régóta szeretem. Már az első oldalakon érezni, hogy ugyanaz a szenvedélyes, lendületes hang szólal meg, amit a verseiből is ismerek. A történet tele van fordulatokkal, végzetes szerelmekkel, bosszúval és drámai eseményekkel, néhol már-már túláradó romantikával. Nem véletlen, hogy a művet gyakran a korabeli ponyvaregények előfutárának is tekintik.
Mai szemmel olvasva a cselekmény időnként szélsőségesnek, a szereplők érzelmei pedig túlzónak hatnak, de éppen ez adja a regény különös báját. Nem hibátlan alkotás, és érződik rajta, hogy egy fiatal, kísérletező író műve, ugyanakkor már itt is fel-felcsillan Petőfi kivételes tehetsége. A nyelvezete lendületes, a humora helyenként meglepően friss, és a történet még másfél évszázad távlatából is képes magával ragadni.
Lehet, hogy A hóhér kötele nem lesz a kedvenc magyar regényem, de örülök, hogy elolvastam. Egy érdekes irodalomtörténeti különlegesség, amely megmutatja Petőfit egy kevésbé ismert oldaláról. És bár a szerelmünk továbbra is elsősorban a versein alapul, ez a kis kitérő csak megerősített abban, hogy Petőfi Sándor számomra mindig különleges helyet fog elfoglalni a magyar irodalomban.

A Meseszép rémálom volt az első találkozásom Caroline Peckham és Susanne Valenti dark romance vonalával. A szerzőpárost a Zodiákus Akadémia miatt ismertem meg, ezért kíváncsi voltam, hogy a fantasy után hogyan boldogulnak egy teljesen más műfajban. Bár számomra ez a regény egy árnyalattal gyengébb volt, mint a Zodiákus Akadémia első kötete, mégis egy ígéretes sorozatnyitónak tartom.
Már a könyv megjelenése lenyűgöző. A gyönyörű élfestés, a harmonikus színvilág és a részletgazdag belső grafikák igazán különlegessé teszik ezt a kiadást.
A történet egy modern Rómeó és Júlia-feldolgozás a maffia világába helyezve. Sloan és Rocco két ellenséges család gyermekei, akiknek a kapcsolatát már a kezdetektől a veszély és a tiltás határozza meg. A cselekmény lassan építkezik, sok időt fordít a szereplők megismerésére, majd a végén hirtelen felgyorsul. Ez a tempóváltás számomra kissé szokatlan volt, de a befejezés így is tartogatott egy igazán váratlan fordulatot.
Sloan karakterét nagyon megszerettem, mert hitelesen fejlődik a történet során. Rocco már kevésbé tudott közel kerülni hozzám, néhol túl gyerekesnek éreztem a viselkedését, bár a kettőjük közötti kémia végig remekül működött. A humor sem minden alkalommal talált célba, viszont Frankie és Enzo jelenetei kifejezetten szórakoztatóak voltak.
Összességében jól szórakoztam olvasás közben, és a regény végén kapott csavar miatt mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot. Kíváncsi vagyok, hogy a következő részben mélyebben is megismerhetjük-e a maffiacsaládok világát.

Még egy gimnáziumi tanulmányi versenyen nyertem meg ezt a könyvet (illetve egy korábbi kiadását), de akkor őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni vele. Évekkel később, úgy huszonöt éves korom körül vettem elő újra. Emlékszem tetszett is, de nem olvastam újra, mert kölcsönadtam, és sajnos soha nem került vissza hozzám. Aztán beszerzem ezt a szép új kiadást, és újra elolvastam.
A második kör megerősítette bennem, hogy Umberto Eco regénye kivételes alkotás, ugyanakkor továbbra sem könnyű olvasmány. Hosszú ideig molyoltam vele, mert a rengeteg teológiai és egyházpolitikai vita komoly figyelmet igényel, és időnként le is lassította a történetet. Cserébe viszont egy rendkívül érdekes krimit kapunk, amelynek rejtélye egészen az utolsó oldalakig fenntartja a kíváncsiságot. Talán nem is a gyilkos kiléte, hanem maga az ok ami különösen izgalmas volt.
Az igazi értéke a könyvnek azonban szerintem nem is a cselekmény, hanem a világépítés. Különösen lenyűgözött a középkori kolostor aprólékosan kidolgozott világa, szinte érezni a könyvtár dohos levegőjét, látni a kódexeket és együtt bolyongani a szereplőkkel a folyosókon. Eco hihetetlen alapossággal építi fel ezt a világot, és ettől válik igazán hitelessé a történet.
Ez tipikusan az a könyv, amihez türelem kell, de meghálálja a figyelmet. Lassú, aprólékos olvasmány, de egy kifejezetten intelligens krimik és történelmi regények egyben.

Wilbur Smith afrikai regényein nőttem fel, és volt egy időszak, amikor szinte faltam a National Geographic cikkeit és dokumentumfilmjeit, így szinte természetes volt, hogy előbb-utóbb Richard Leakey történetét is elolvasom. A Háború a szavannán azonban nem egy kalandos regény, hanem egy izgalmas betekintés Kenya természetvédelmének kulisszái mögé.
A könyv Richard Leakey életének azt az időszakát mutatja be, amikor – pályázat nélkül – a Kenyai Vadvédelmi Szolgálat élére került, és szinte lehetetlen feladatot vállalt magára. Megdöbbentő látni, milyen elszántsággal és kitartással próbálta megfékezni az orvvadászatot, és milyen eredményeket ért el a kenyai vadvilág megóvásában.
Ez egy tényszerű, helyenként dokumentarista hangvételű mű, amely sokkal többet mesél a politikai, gazdasági és társadalmi háttérről, mint magukról az állatokról. Ettől persze még nagyon érdekes. Ritkán gondolunk bele, hogy a természetvédelem nem csupán természetfilmekből és szafariélményekből áll, hanem sokszor fegyveres összecsapásokból, korrupcióból és életveszélyes helyzetekből is.
A könyv megmutatja a kenyai vadvédelem hátsó udvarát, ahol a törvényt és a veszélyeztetett állatokat olykor gépfegyverrel kell megvédeni. Egyszerre inspiráló és kijózanító olvasmány, amely új szemszögből mutatja be Afrika élővilágának megőrzéséért vívott harcot.

Elfogult vagyok, ha cápás történetekről van szó, mindent is megnézek, elolvasok a klasszikus Capa című film megjelenése óta (mielőtt szóvá tennétek, nézek természetfilmeket is bőven a cápákról). Egyértelmű volt, hogy Az őscápát is el kell olvasnom. A Meg című filmet korábban már láttam, mégis úgy érzem, a regény sokkal többet adott. (Főként mert a filmet Jason Statham elvitte a showt). A könyv kicsit részletesebben bontja ki a történetet, jobban megismerjük a szereplőket, és maga az alapkoncepció is izgalmasabbnak hat papíron. A Mariana-árok mélyén megbújó ősi ragadozó ötlete egyszerre félelmetes és lenyűgöző, ráadásul Steve Alten ügyesen játszik el azzal a gondolattal, hogy mi minden rejtőzhet még az óceánok feltáratlan mélységeiben.
A regény tempója nagyon gyors, szinte filmszerű. Rövid jelenetek, pörgős események és folyamatos feszültség jellemzi, így nem egy lassú, elmélyülős olvasmány, hanem inkább egy igazi akciódús kaland. Néha olyan érzésem volt, mintha egy blockbuster forgatókönyvét olvasnám, de ez egyáltalán nem zavart, mert végig lekötött.
Aki tudományosan teljesen megalapozott történetre vágyik, annak érdemes fenntartásokkal kezelnie néhány ötletet, de szerintem nem is ez a könyv célja. Ez egy izgalmas, szórakoztató thriller, amely remekül ötvözi a kalandot, a tudományos fantasztikumot és a cápás horror hangulatát. Ha szereted a tengeri ragadozókról szóló történeteket, vagy egyszerűen csak egy lendületes, kikapcsoló olvasmányra vágysz, akkor bátran ajánlom. Én nagyon jól szórakoztam rajta, és számomra egyértelműen felülmúlta a filmadaptációt.

Ez a regény nekem egy igazán bájos olvasmány volt. Bár a történet a második világháború nehéz éveiben játszódik Londonban, mégsem vált nyomasztóvá, sőt sokszor kifejezetten derűs és szórakoztató volt. Emily karaktere tele van élettel, lelkesedéssel és szerethető ügyetlenséggel. Kissé csacska, időnként meggondolatlan, de ettől lesz nagyon szerethető. Én élveztem a humoros jeleneteket, amelyek remekül ellensúlyozták a háborús háttér komorabb eseményeit.
A levélrovat köré épülő történetszál érdekes volt, hiszen egyszerre mutatott be hétköznapi problémákat és komoly élethelyzeteket. A történet egyik legnagyobb erénye szerintem az, hogy a nehéz témákat is finoman, empátiával kezeli. Könnyed stílusa miatt gyorsan lehet haladni vele, mégis akadnak benne elgondolkodtató pillanatok. Emily fejlődését is örömmel követtem végig a történet során.
Ugyanakkor a befejezést egy kicsit lezáratlannak éreztem. Több szál esetében szívesen olvastam volna még néhány oldalt, hogy teljesebb képet kapjak a szereplők sorsáról. Ennek ellenére nagyon kellemes olvasmányélmény volt, amely egyszerre szórakoztatott és meg is érintett. Azoknak ajánlom, akik szeretik a humorral, szerethető karakterekkel és egy kis történelmi háttérrel átszőtt regényeket.

Theodore Roosevelt neve számomra eddig elsősorban a történelemkönyvek lapjairól volt ismerős, és bár az amerikai elnökök magánélete korábban nem igazán keltette fel az érdeklődésemet, ez a történet kellemes meglepetést okozott. A regény a 19. század végére repíti az olvasót, és egy valós szerelmi történetet dolgoz fel, amely a Harvard Könyvtárában őrzött szerelmes levelezésen alapul. Különösen tetszett, hogy minden nagyobb fejezet Theodore Roosevelt egyik szerelmi vallomásának részletével indul, ami még személyesebbé teszi a történetet. A cselekményt a jelen és a múlt között váltakozva bontakozik ki, megismerhetjük Alice halála utáni időszakot, miközben visszatekintünk a fiatal Theodore és Alice megismerkedésére, szerelmük kezdetére és a korabeli New York, valamint Chestnut Hill társasági életére. A történelmi háttér inkább csak keretet ad az eseményeknek, nem merül el a szerző a korabeli politikai és társadalmi eseményekbe, bár a feminizmusról azért bővebben esik szó.
Mary Calvi könnyed, gördülékeny stílusban mesél, így a könyv gyorsan olvastatja magát. A romantikus szál hiteles és megható, anélkül hogy túlzóvá válna, de a történelmi hátteret kicsit hiányosnak éreztem. Ez sokkal inkább egy szerelmi történet történelmi díszletek között, mint klasszikus történelmi regény.

Nemrég olvastam az első Gerald Durrell-könyvemet, a Susogó tájat, amely annyira megtetszett, hogy pihenésképpen kézbe vettem a Bárka születésnapja című gyerekkönyvét is. A kötet megjelenése nagyon megnyerő, harmonikus színvilága és szépen illeszkedik az új Durrell-sorozatba, a borítón látható motívumok pedig remekül kapcsolódnak a történethez. A könyv eredetileg 1990-ben jelent meg, a Jersey Állatkert 25. születésnapjára készült, ezért nem csupán egy kedves mese, hanem valós események és élmények is megbújnak a lapjain.
A történet középpontjában maga az állatkert áll, amelyet Durrell egy bárkához hasonlít – egy különleges helyhez, ahol az állatok biztonságra és védelemre lelhetnek. A könyv sokat mesél a Durrell Alapítvány céljairól, az állatvédelem fontosságáról és arról az elhivatottságról, amellyel az író megvalósította álmait. Különösen szerethetőek azok a részek, amelyek az állatok iránti rajongásról és a velük kapcsolatos történetekről szólnak. Persze emberek is megjelennek a történetben, sőt néhol hírességek is mint David Attenborough vagy épp Grace Hercegnő.
A Bárka születésnapja könnyed hangvételű, gördülékeny szövegű, szórakoztató, sztorizgatós olvasmány. Elsősorban a fiatalabb korosztálynak szól, de a felnőttek számára is tartogat kedves és elgondolkodtató pillanatokat. Ez egy szeretetteljes betekintés Durrell világába és természetvédelmi munkájába. Bájos, szívmelengető kötet, én nagyon élveztem.

Az elején nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez a könyv nem nekem való. A történet ugyanis nagyon kegyetlenül indul, és mivel nehezen viselem az erőszakot, az első fejezetekkel lassabban haladtam. Aztán valami átbillent bennem, és onnantól teljesen magával ragadott.
A Rabmadár egy lendületes, érzelmekkel teli fantasy, amelyben a cselekmény végig feszes marad. Összetett világot kapunk sárkányokkal, pegazusokkal, mágiával, valamint komoly politikai és társadalmi háttérrel, mégsem válik túlzsúfolttá. Végig megmarad a könnyed lüktetése.
Nagyon szerettem a váltott szemszögeket. Mindhárom narrátor sokat tett hozzá a történethez, de bevallom, mindig vártam a gonosz fejezeteit. A romantikus szál szépen, fokozatosan épül fel, az erotikus jelenetek pedig jól megírtak és nem uralják le a regényt.
Shelline fantasztikus főhős. Annyi szenvedésen megy keresztül, hogy néha olvasni is fáj, mégis végig erős és hiteles marad. Daanent is kedveltem, bár időnként nekem már egy kicsit sok volt a macsósága. A mellékszereplők is remekül kidolgozottak, és külön örültem annak, hogy a szerző nem félt valódi veszteségeket és komoly tétet adni a történetnek.
Összességében nagyon szerettem ezt a könyvet. Izgalmas, érzelmes fantasy, emlékezetes karakterekkel és kiváló világépítéssel. Bár lezárt történet, én örömmel visszatérnék még ebbe a világba.

A Panama cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy sokat megtudok a Panama-csatorna építéséről. Bár a történelmi háttér végig jelen van, Cristina Henríquez regénye valójában nem a mérnöki bravúrról, hanem azokról az emberekről szól, akiknek az életét ez a hatalmas vállalkozás alakította.
Munkások, bevándorlók, halászok és családok sorsán keresztül ismerjük meg a korabeli Panamát, ahol a kemény munka mellett a betegségek és a bizonytalanság is a mindennapok része volt. A szerző nagyon erős atmoszférát teremt, szinte érezni a forró, párás levegőt és a dzsungel közelségét.
Számomra a regény gyengéje a sok, lazán kapcsolódó szereplő volt, mert időnként hiányzott egy erősebb összetartó történetszál. Mindezek ellenére érdekes és érzékeny olvasmány maradt, amely egy kevéssé ismert történelmi korszakot emberi oldalról mutat be. Szerintem azok fogják a legjobban élvezni, akik a történelmi események mögött megbújó emberi sorsokra kíváncsiak.

Az első Diane Chamberlain regényem rendkívül olvasmányos volt. Gördülékeny stílusának köszönhetően szinte észrevétlenül fogytak el az oldalak. A fejezetek végén pedig mindig akad valami, ami továbbhajtotta a történetet.
A cselekmény az 1940-es évek Amerikájában játszódik, de a második világháború csak háttérként szolgál egy sokkal személyesebb történethez. A regény egyik legfontosabb témája a rasszizmus, amelyet a szerző egy valós esemény ihlette történeten keresztül mutat be. Tess múltja és egy régi döntésének következményei végig meghatározzák az eseményeket, miközben lassan kibontakoznak a családi titkok is. Bár a történet több fordulata számomra előre sejthető volt, ez egyáltalán nem vont le az olvasásélményből, mert a feszültség végig megmaradt. Nagyon tetszett a regény környezete, a szerethető kisváros, a járványkórház mindennapjai Tess és Henry kapcsolata azonban nem volt jó, és nehéz volt drukkolnom nekik. Tesst kedveltem és sajnáltam is, Henryt valahol értettem, de nem igazán férkőzött a szívembe.A regény erőssége nem elsősorban a romantika volt, hanem az emberi sorsok, a társadalmi előítéletek és a múlt feldolgozásának bemutatása. Az Ellopott házasság egy fordulatos, érzelmekkel teli történelmi regény, amely fontos kérdéseket vet fel, miközben végig lebilincselő marad.