Vizuális okok hajtottak eleinte Abigail Owen Dominions sorozatához, de végül a tartalom volt az, ami megragadott és ami miatt kétség sem férhetett hozzá, hogy mindvégig kitartok mellette. Immáron a széria harmadik és egyben befejező része került a hazai könyvesboltok polcaira, Az árnyak diadala. Csodálattal és egy kis félelemmel telve kezdtem bele: hiányzott a világ és nagyon vártam, hogy újra belevethessem magam, de mivel ez az utolsó rész, így a végére érve kénytelen leszel elengedni a szeretett karakterek kezét. Szóval két mély lélegzet után kezdtem csak bele.
A sztori erőteljesen veszi kezdetét. Már a prológusban is sorsfordító események sorával találkozik az olvasó, ami után nemhogy a sorozathoz fűződő kapcsolatát, de az eddig olvasottakat is mind újraértékeli. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány könyv esetén jött velem szembe ez az érzés már a kezdeti fázisban. Szóval elég magasról indított a könyv, ami után fordulatok végtelen sora szolgáltatta a kikapcsolódást. A regény eleje olyan gyorsan pörög, hogy alig lehet követni. Az első harmadban szinte minden oldal után azért könyörögtem magamban, bár jobban ki lenne fejtve a sztori, mert ez így túl dinamikus. Az imáim meghallgattak, mert a következő résznél a lendület nem vett vissza, de a szerző nagyobb teret engedett a kibontakozásnak. Az utolsó hajrá előtt egy kissé meg is pihent, hogy végül erőteljes végjátszmában tudjon kiteljesedni.
Nagyon könnyen és gyorsan lehetett haladni a könyvvel, pont úgy, ahogy az előző részek esetén is. Szerettem belelátni Meren lelkébe és jól átérezhető volt mindaz a nehézség, amivel szembesült. A romantikus szál is jó irányba haladt, még annak ellenére is, hogy az én tetszésemet nem teljesen nyerte el az a bonyodalom, amit még szükséges volt felfejteniük. Eleinte tartottam tőle, hogy túl gyors lesz az ütem és azelőtt a végére érek, hogy megkapom a kívánt mennyiséget ebből a világból, de a végére be kell vallanom, hogy kicsit túltelítődtem. A háromnegyedénél volt egy pont, amikor már azt mondtam, hogy ideje lenne lezárni. Úgy gondolom, hogyha nem lett volna ennyire hullámzó az elbeszélési mód, akkor ez a probléma nem ütötte volna fel a fejét. De ez legyen a legnagyobb bajom. Azt még azért sajnálom, hogy Tabrából nem kaphattunk többet. Szerintem az ő karaktere nem lett megfelelően kihasználva, sokkal több minden rejtőzött benne, mint amennyi teret engedett neki a szerző.
Szeretem ezt a sorozatot. Különlegesnek tartom a megalkotott világot, könnyen el lehet benne veszni és rengeteg meglepetést tartogat magában. Ha egyedi hangvételű ifjúsági kategóriára vajazó romantasyt keresel, akkor jó választás lehet számodra is Abigail Owen sorozata. No, és azért az se felejtsük el, hogy látványra sem utolsó, látványos eleme bármely gyűjteménynek.

Ha szeretitek a rövid, ám tartalmas családregényeket, no meg a szépirodalmi, mondhatni “klasszikus” környezet sincs ellenetekre, akkor a Blackwater sorozatot jó szívvel ajánlom. 2026 március elején jelent meg a sorozat harmadik része és még idén várható a maradék három kötet is, szóval várni vajmi keveset kell a folytatásra, a részek dinamikusan érkeznek az Európa kiadó kínálatában.
A sorozat harmadik részében a Caskey család története tovább bonyolódik és végre felfedésre kerülnek olyan rejtélyek is, amelyek már régóta mozgatták a fantáziámat. Ebben a kötetben sok szereplő lesz egymással ellentétbe állítva, például Elinor két gyermeke vagy éppen férje és annak anyja. Bizonyos dolgoknak a végére pont kerül, míg más titkok felfedése még több kérdést generál.
A korábbi kötet után kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy Elinor végül ennyire könnyen elfogadta a gát megépítésének tényét. Oké, ez még az előző rész központi problémája volt, de valamiért abban hittem, hogy az ellenállása tartós lesz, csupán egy pillanatra engedte megszunnyadni annak okén, hogy a további céljait helyezte előtérbe. A ház című kötetben ezen utóbbi dolgok kapnak némi fényt. Eddig is tudtuk már, hogy Elinor magas elvárásokat tűzött ki és mindaddig nem nyugszik, míg azok be nem teljesülnek, de ettől függetlenül roppant kíváncsian vártam, hol van az a határ, amit még ő sem akar átlépni.
A belső családi viszályok külső egységekkel bővülnek, melyek tovább feszítik a húrt. Ez a sorozat tipikusan az, amit popcornnal a kezemben olvasok szívem szerint, mert mindig van valami új a nap alatt, ami további izgalmakat generál a maga módján. A harmadik rész végére már megszoktam a szerző stílusát is. Eddig is szerettem benne, hogy nem mond ki minden gondolatot, engedi, hogy az olvasó képzelje oda a sorok mögé a további értelmet.
A hatrészes sorozat mindegyik része egy-egy klasszikus kisregény, ami nem fog megfelelni a mostani elvárásoknak - de nem is kell neki! Nem hemzsegnek benne a dramaturgiai helyzetek, de mégis olyannyira vonzza az olvasó figyelmét, hogy nem nagyon akaródzik letennie. Legalábbis nekem alig-alig akar menni; a harmadik kötetet is kevesebb, mint egy nap alatt olvastam el. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy roppantmód érdekelt, mi vagy éppen ki rejtőzik a budoár ajtaja mögött. Az ehhez tartozó jelentek hemzsegtek a lapokon, ami mindvégig biztosította a feszült és felcsigázott hangulatot.
Csak ismételni tudom magam: nagyon megszerettem ezt a sorozatot és alig várom, hogy az összes része a polcomon legyen. Kellemes, mégis feszült hangulatot biztosít, nem siet, nem kapkod és nem stimulálja túl az olvasót. Kifejezetten jót tesz az elmémnek.

Ebben az évben úgy érzem magam, mintha folyton karácsony lenne, mivel sorra jönnek a várva várt sorozatok folytatásai. Abigail Owen A hazug koronája című könyvét tavaly télen olvastam és nagyon megszerettem a szerző által életre hívott világot. Most pedig itt Az ellopott trón, hogy megtudjuk, miként folytatódik az ikerpár élete.
Az előző kötet végén elég húzós helyzet bontakozott ki, mikor is Merennek királynőként kell Eidolon oldalán helyt állnia. Tűzvonalban kell szerepet játszania, hiszen a lebukás túl nagy áldozatot követelne meg - aztán pedig kiderül, hogy a király sokkal többet tud, mint azt gondolták. A könyv nyitójelenetében éppen Meren kiszabadítása folyik, sikeresen, majd ezt követően megkezdődik a vesszőfutás nem kisebb cél érdekében, mint a gonosz férfi hatalmának eltörlése.
A regény központi karaktere most is Meren, aki egyre határozottabb alakot ölt. Eleinte csupán egy célszemély volt, akinek a sorsa már a születésekor elrendeltetett, s emiatt elnyomta a lelkében megszülető vágyakat, de miután Reven elrabolta, megengedte magának, hogy érezzen és önálló entitás legyen. Ebben a kötetben még inkább felszínre kerül a saját személyisége, még annak ellenére is, hogy most is a birodalom és a testvére sorsát helyezi önmaga elé. Rengeteg minden omlik a nyakába, nem is viseli elegánsan, de szerintem pont ettől volt jó és hiteles.
A szerelmi szál a folytatásos regényekben már megszokott irányba fordul: a szerelmespár az egymásra találást követően átlép a “nem lehetünk egymáséi” fázisba. Alapvetően ezt szükségszerű rossznak élem meg, de most legalább a szerző egy igencsak nyomós okot helyezett e mögé, mégpedig az, hogy Reven egyre instabilabbá válik. Ó, de még mennyire! Szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy ennyire mellékszerepbe lett kényszerítve, mert bőven tudott volna még érdekességet szolgálni az ő jelenléte. Azért voltak erősebb kontextusok, ahol teret engedett neki a szerző, főleg a közepén és a végén, de nekem ez nem elég, nem tudok vele betelni. Szóval a szerelmi szál hanyatlóban van, de a következő részben tuti megkapjuk majd azt a lángot, ami ebből hiányzott. A hamis szerelmi háromszög, ami Cain karaktere által képződik, viszont nem tudtam megfelelően kezelni.
A sztori ugyanolyan felépítéssel rendelkezik, mint az első rész: nem rohan fejvesztve, de mindig történik valami a lapokon. Én szeretem, hogy a szerző hagyott magának időt és helyet arra, hogy kifejtse a dolgokat úgy, hogy közben azért ezt nem viszi túlzásba. Nincsenek oldalakon átívelő felesleges leírások, de azért részletekbe menően leírja, milyen érzések és gondolatok uralkodnak Meren fejében és lelkében. Szerettem látni, ahogy fokozatosan ébred rá az összefüggésekre, s arra, hogy milyen útra kell lépnie. Emiatt nem lett elhamarkodott vagy épp kifejtetlen. Másnak lehet kissé túlhúzott, de én pont ezt csípem.
A végső jelenet hatásos és erőteljes, megfelelően épít a korábbi hétszáz oldalra. A szerző úgy vágta el a történetét, hogy mindenképp akarjam majd a folytatást, de egyelőre beérjem azzal, ahova eddig eljuttatott. Mint egy kiadós lakoma után, úgy teltem el ettől a sztoritól.
Számomra ez a sorozat még mindig hozza a szintet, így kíváncsian várom, mit fog magába foglalni a harmadik kötet.

Kívül-belül igényes megjelenés jellemi Julia Dippel legújabb történetét. A szép és részleteiben is pontos külső pedig egy izgalmas történetet foglal magába, amit, ha le kellett tennem, fizikai fájdalmat éreztem.
Julia Dippel világában újszerű lények jelennek meg a lapokon, akikkel még alig-alig vagy egyáltalán nem találkozhattunk más történetekben. A regény főhőse Sintha, aki félvér mivolta miatt a társadalom peremére szorul, ezért lényét elrejti a mindennapok során a túlélés reményében. Jól megy neki a rejtőzködés mindaddig, míg egy hóvihar össze nem zárja egy vegyes csoportba, ahol a királynő énekesétől egészen a halálhozó Vakárokig mindenki megtalálható. Az életben maradás reményéért olyan dolgokra kényszerül, amelyek korábban szöges ellentéttel álltak a normáival. Ez által pedig olyan összefüggésekkel szembesül, amelyek nem csak a köröttes térben kavarnak port, hanem az egész társadalomban, s legfőképp a lány lelkében.
Te jó ég, én ebbe a sztoriba fejjel előre belezuhantam! A kezdeti világfelépítés során még csak tartózkodó figyelemmel szemléltem az eseményeket, de a fogadóban tett látogatás közben fokozatosan átfordultam és a hangulatom az egekbe szökött. Bár maga környezet is különleges, valamint az életre hívott lények sokszínűsége, az én kedvtelésemre leginkább a szereplők tettek rá egy lapáttal. A köztük fellépő dinamika kialakulása igazi élmény volt, a csipkelődő megjegyzéseiken sokszor szélesen mosolyogtam. A sajátos tulajdonságaik mélyen meghatározták a személyiségüket, amelyek így folytonos összecsapásban voltak egymással. Véleményem szerint az, hogy Sin karaktere nem lett túldimenzionálva, nem lett túl magasra emelve, még inkább a sztorit erősítette. Kicsit sok volt már az utóbbi időben a hányattatott sorsú hősnő, akiről a végére kiderül, hogy csak miatta lélegzik mindenki. Sin ennél egyszerűbb, de nem kevésbé elhanyagolható. Arez számító mivolta pedig még inkább előrendítette a dolgok alakulását.
Különleges élmény volt, tele humorral és feszültséggel. Remélem, hamar érkezik a folytatás, mert ebből a sztoriból nekem még nem volt elég!

Tête-bêche, avagy fejtől farokig. Nem csalás, nem ámítás, ez egy irodalmi kategória. Olyan könyveket foglal magába, amik igazából két történetből állnak, fordítva összekötve, így a regényt két irányból kell olvasni. Külön-külön is értelmezhető a történet, de együtt adnak ki valami nagyot.
Gareth Rubin Homokóra című kötete volt az első olvasmányom ebből a kategóriából, de biztosan nem az utolsó. A könyv egyik felében az 1881-es évben Londonban járunk, míg a másik végén 1939-es Los Angeles bukkan fel a lapokon. Én úgy döntöttem, kronológiai sorrendben haladva ismerkedem meg a tartalommal. Utólag azt mondom, hogy ez volt a helyes döntés, mert bár mindkét történet önállóan olvasható és élvezhető, szerintem a belső tartalom miatt úgy tudja a maximális élvezeti faktort biztosítani.
A múltban bemutatkozik egy család, aki a kies területen fekvő Homokóra Házban él, amely “gonosz és ártalmas” a köznépi ítélet szerint. A hírneve alapjául megannyi megrázó események szolgál, melyek a jelenben is folytatódnak: Simeon megrázó családi titkokat fed fel, amelyek mindvégig borzongatják az olvasó képzeletét. Az utolsó szóig fenntartja a feszültséget.
A könyvet megfordítva, 58 évvel később bemutatkozik Ken, aki a kormányzó családjának életébe csöppen bele akaratlanul. A tragédiák sorozata itt is megjelenik, az útvonal hasonló a másik történethez, de ez semmit nem von le az értékéből, sőt, még inkább hozzáad. Az összefüggések nagy részét előre látva sem idejekorán kitalálható a végkifejlet. Letehetetlen, egy ültő helyben olvasós!
Mindkét oldalt élvezettel forgattam, nem is tudnám megmondani, melyik tetszett jobban, de az fix, hogy leginkább a kettő között fennálló kapcsolat volt, ami lenyűgözött, valamint az általános hangulat, amit magából árasztott. Hidegvérrel megalkotott, a realitás talaján mozgó krimi, amely nem hagy nyugodni mindaddig, míg a teljes képet nem látod.