Az idei évben sorra falom a fantasy könyveket és hát szomorúan állapítottam meg, hogy megint csomó olyan sorozatba kezdtem bele, aminek a folytatása még kanyarba sincs – mert mondjuk még a szerző sem készült el vele. Szóval várhatok és addig is rághatom a körmöm, hova megyünk tovább. Épp ezért tett oly boldoggá Amber Hamilton Hét halálos tövid című könyvének megjelenése, mert nemcsak a fülszöveg generált bennem kíváncsiságot, hanem az is nagy megkönnyebbülést hozott a lelkemnek, hogy stand-alone kötet. Szóval hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam, s remélem, hogy nem fognak a tövisek túlságosan nagy kárt okozni a bőrömben.
Tényleg ez kellett most a lelkemnek. Bárki, bármit mond, nekem ez most akkor is jól esett! Engem mondjuk már ott megnyert magának, hogy a főszereplőnknek, Violának van egy saját vízköpője, akit Szent Gofrinak hívnak. A történet felépítése is mindvégig megdobogtatta a lelkem. Szeretem, mikor a sztori, a cím és a kialakítás mind-mind szoros egyűttműködésben van egymásban, ez pedig itt abszolút megvalósul: hét nap, hét tövis, melyek tárgyiasítása között mindig adódik egy rövid narrátori betekintés, amely az egyik klasszikust, a Hófehérkét idézi fel – nyomokban, mert baljósabb és sötétebb hangulatban használja a történet fő elemeit a szerző a saját gondolatainak megteremtésére.
Nagyon tetszett, hogy ebben a történetben minden karakterben sötétség rejtőzik. A mérleg nyelve nem éppen a jó irányába dőlne el egyikőjük esetén sem. Ez adott a kibontakozó kapcsolatnak egy új színt, ami miatt kitűnik a tucat romantasyk közül. Pedig nem egy és nem kettő klisés tulajdonsággal rendelkezik, de a körítés végett ez engem egy kicsit sem tudott zavarni. Tetszett a sztori irányvonala, még annak ellenére is, hogy néhol kusza volt, vagy éppen bizonyos események nem vezettek sehova. Volt benne olyan fordulat, ami meglepett, mind pozitív, mind negatív értelemben, szóval jól megmozgatott. A vége pedig első pillantásra túl gyors elvágásnak tűnt, de ahogy visszagondoltam rá később, rá kellett jönnöm, hogy valójában jó megoldás lett.
Nem lesz életed könyve, nem fogsz benne világmegváltással találkozni, sőt, a te jellemedet sem fogja építeni, de nem is célja. Ez a regény kikapcsol és szórakoztat, néhol bosszant, máshol felhúz, s pont emiatt mondom azt, hogy érdemes egyszer elolvasni. Engem maximálisan meggyőzött.

Mélissa da Costa a kedvenc francia szerzőm. A Manon virágai és Az ég minden kékje című regénye elolvasása után kétségtelenné vált a számomra, hogy bármi is jelenik meg magyar nyelven az író tollából, azt olvasni fogom – még akkor is, ha túl van a komfortzónám határain. Szeretem azt, ahogy alkot és azt, amit közvetít. A Visszatérés című könyve esetén is hasonló katartikus élményt vártam, mint a korábbi történetei során.
A kötet első felhangja igencsak gyomorszorító. Egy fiatal, mindösszesen húszéves lány öngyilkosságot kísérelt meg. Az idősebb, civilben kétgyermekes családapa szeretője, Philippe talál rá, s neki köszönheti a túlélést – bár jelen szituációban inkább fásult, mint boldog evégett. Ambre ezt követően új közegbe kerül: az Alpokban egy hotelben fog idénymunkát végezni, amelyet a férfi intézett neki. Az előtte álló hat hónap kőkemény tapasztalatokkal látja el, amelyek sarkalatos hatást gyakorolnak az élete további irányvonalára.
A Visszatérés más kaliberű történet, mint a szerző korábbi művei. Erre hamar rá fog döbbeni az olvasó. Nemcsak a téma, hanem a karakterek végett is. A szereplők által szerzett tapasztalatok teljesen más szinten mozognak, mint bármely más könyvének partnerei esetén, s mivel még csak most lépnek ki a nagybetűs életbe, bennük van még az a fiatalos hév, ami idővel mindenkiben szelídül. Tehát nem tapasztalatlanok, de még messze a tanulási folyamat vége, amelyet ebben a korban képtelenség felismerni. Ha eztképesek vagyunk szem előtt tartani, akkor a rengeteg behozott konfliktushelyzet már sokkal elfogadhatóbbá válik. Merthogy abból rengeteg van. Ambre védekezésként egy szúrós páncélt vett magára, s minden reakcióra a támadásban látja a választ. Eleinte úgy néz ki, hogy Tim karaktere hozza el számára a megváltást, s az ő identitása végett a regény a fejlődési folyamatra tud fókuszálni, a romantikus szál kidomborítása nélkül, ám idővel megváltozik a helyzet, kibillen egyensúlyi helyzetéből, hogy egy újabb katasztrófába torkolljon.
Lehetséges, hogy én magam nem voltam kellőképp nyitott ehhez a történethez, de számomra ez a mennyiségű agresszió és önpusztító hajlam, ami mindegyik karakterben jelen van, már átcsapott a tetőfokon. Amennyire szimpatikus volt eleinte Tim, a végére pont annyira ellenszenveztem vele. Hamis volt a látvány, hogy segít Ambret felemelni és visszavezetni önmagához. A saját elveit is meghazudtolta az általa dédelgetett sérelmek végett. Kicsit úgy éreztem, hogy az általam tisztának és szerethetőnek vélt esélyeket is a szerző bemocskolja, hogy ezen regényével pont a megbotránkoztatás a célja. Vannak benne olyan értékek, amelyeket magammal tudok vinni, így magát az olvasást nem bántam meg, de szerintem közelébe sem ér a szerző korábbi műveinek.

Sokunkkal egyetemben, engem is mindig érdekelt, hogy mi zajlik le azon emberek fejében, akik mások életét kioltják. Mi lehet az indíték, hogyan tudja kivitelezni a tervét és ezt követően milyen gondolatok fordulnak meg benne, ami miatt erre az útra lép. Úgy tartom, hogy ez az érdeklődés egyáltalán nem beteges, sőt, inkább egészséges, hiszen pont azért akarja az ember megérteni, mert egyszerűen a számára felfoghatatlan, hogy létezik bármilyen indok vagy állapot, amely a végzetes tetthez vezet. Mert meg lehet érteni egy cselekmény ok-okozati összefüggését annak ellenére is, hogy nem tartjuk elfogadhatónak.
Truman Capote az 1959. november 15-én, Kansas állambeli Holcomb városában megtörtént gyilkosságot mutatja be teljes valójában a Hidegvérrel című könyvében. Saját elmondása alapján ez a kötet nem dokumentumkönyv, hanem tényregény, mivel hozzáköltés nélkül, a valódi adatokra, beszámolókra és interjúkra alapozva alkotott olvasmányos formában. S ennek tudatában forgatva, ez a könyv valóban beeszi magát az ember bőre alá. Bevonja az olvasót, megragadja a figyelmét és borzongatja a tudatát; mert hiába tudjuk, ki ebben a sztoriban a jó és a rossz, mégis az elkövetővel felmerül valamely szintű rokonszenv, ha akarja, ha nem.
A könyv felépítése lineáris. Néhány előremutató mondatot leszámítva a cselekményvezetés egyenesen előre mutat, nem kalandozik el, nem ragad ki az eseménysorból bizonyos pillanatokat, hogy azokat nagyító alatt megvizsgálva akaratlanul is elnyomjon más részeket. Valóban puszta tényközlés az egész. A szerző elsőnek bemutatja a családot és annak környezetét, amely által megteremti az olvasó az áldozatok között a kapcsolatot. Láthatjuk, hogy valóban jó emberek voltak, így az áldozathibáztatás lehetőségét már az első perctől kezdve kizárja. Ezzel párhuzamosan bemutatásra kerül a két elkövető is, majd a tragikus éjszakát követő felfedezés és végül az ügyfelderítés folyamatban. Ez utóbbiban kerül teljes körűen kifejtésre, hogy mi történt pontosan a ház falain belül november 15 éjszakáján, hogyan veszítette életét négy ember. A tényfeltárást követően pedig megtörténik a büntetőjogi végrehajtás; ám ezen esetben is látható, mennyire lassan őrölnek a bürokratikus kerekek, hiszen a kiszabott büntetés közel sem azonnali.
A hossza ellenére abszolút nem mondható e könyvre, hogy túlírt lenne. A szerző alaposan és részletesen vizsgálta meg a fő eseményt, valamint annak előzményeit és a tettet követő reakciókat. Nem csak magára a tragédiára fókuszált, hanem kiterjesztette azt a környezetre is, hogy a teljes képet át tudja adni. A leírás végtelenül olvasmányos, könnyen befogadható és mindvégig tényszerű. A szerző belső érzései nem jelennek meg a lapokon annak ellenére sem, hogy a történet résztvevői aktívan felszínre juttatják a bennük zajló folyamatokat. Megérinti az olvasót, de nem vonja bele a történetébe, mindvégig megmaradhat a külső megfigyelő szerepében, amely miatt nem válik túlzottan terhelővé a leírt tartalom. Irodalmi szempontból nagy tudatossággal átadott történet, s erre értve lehet azt mondani, hogy jó és kielégítő olvasmány. Nem hiába élte meg immáron a tizedik kiadást - s nagy összeggel mernék rá fogadni, hogy ez sem az utolsó alkalom volt. Vannak olyan könyvek, amiknek kortalanul is helye van a piacon. Ez pontosan az.

Vizuális okok hajtottak eleinte Abigail Owen Dominions sorozatához, de végül a tartalom volt az, ami megragadott és ami miatt kétség sem férhetett hozzá, hogy mindvégig kitartok mellette. Immáron a széria harmadik és egyben befejező része került a hazai könyvesboltok polcaira, Az árnyak diadala. Csodálattal és egy kis félelemmel telve kezdtem bele: hiányzott a világ és nagyon vártam, hogy újra belevethessem magam, de mivel ez az utolsó rész, így a végére érve kénytelen leszel elengedni a szeretett karakterek kezét. Szóval két mély lélegzet után kezdtem csak bele.
A sztori erőteljesen veszi kezdetét. Már a prológusban is sorsfordító események sorával találkozik az olvasó, ami után nemhogy a sorozathoz fűződő kapcsolatát, de az eddig olvasottakat is mind újraértékeli. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány könyv esetén jött velem szembe ez az érzés már a kezdeti fázisban. Szóval elég magasról indított a könyv, ami után fordulatok végtelen sora szolgáltatta a kikapcsolódást. A regény eleje olyan gyorsan pörög, hogy alig lehet követni. Az első harmadban szinte minden oldal után azért könyörögtem magamban, bár jobban ki lenne fejtve a sztori, mert ez így túl dinamikus. Az imáim meghallgattak, mert a következő résznél a lendület nem vett vissza, de a szerző nagyobb teret engedett a kibontakozásnak. Az utolsó hajrá előtt egy kissé meg is pihent, hogy végül erőteljes végjátszmában tudjon kiteljesedni.
Nagyon könnyen és gyorsan lehetett haladni a könyvvel, pont úgy, ahogy az előző részek esetén is. Szerettem belelátni Meren lelkébe és jól átérezhető volt mindaz a nehézség, amivel szembesült. A romantikus szál is jó irányba haladt, még annak ellenére is, hogy az én tetszésemet nem teljesen nyerte el az a bonyodalom, amit még szükséges volt felfejteniük. Eleinte tartottam tőle, hogy túl gyors lesz az ütem és azelőtt a végére érek, hogy megkapom a kívánt mennyiséget ebből a világból, de a végére be kell vallanom, hogy kicsit túltelítődtem. A háromnegyedénél volt egy pont, amikor már azt mondtam, hogy ideje lenne lezárni. Úgy gondolom, hogyha nem lett volna ennyire hullámzó az elbeszélési mód, akkor ez a probléma nem ütötte volna fel a fejét. De ez legyen a legnagyobb bajom. Azt még azért sajnálom, hogy Tabrából nem kaphattunk többet. Szerintem az ő karaktere nem lett megfelelően kihasználva, sokkal több minden rejtőzött benne, mint amennyi teret engedett neki a szerző.
Szeretem ezt a sorozatot. Különlegesnek tartom a megalkotott világot, könnyen el lehet benne veszni és rengeteg meglepetést tartogat magában. Ha egyedi hangvételű ifjúsági kategóriára vajazó romantasyt keresel, akkor jó választás lehet számodra is Abigail Owen sorozata. No, és azért az se felejtsük el, hogy látványra sem utolsó, látványos eleme bármely gyűjteménynek.

Ha szeretitek a rövid, ám tartalmas családregényeket, no meg a szépirodalmi, mondhatni “klasszikus” környezet sincs ellenetekre, akkor a Blackwater sorozatot jó szívvel ajánlom. 2026 március elején jelent meg a sorozat harmadik része és még idén várható a maradék három kötet is, szóval várni vajmi keveset kell a folytatásra, a részek dinamikusan érkeznek az Európa kiadó kínálatában.
A sorozat harmadik részében a Caskey család története tovább bonyolódik és végre felfedésre kerülnek olyan rejtélyek is, amelyek már régóta mozgatták a fantáziámat. Ebben a kötetben sok szereplő lesz egymással ellentétbe állítva, például Elinor két gyermeke vagy éppen férje és annak anyja. Bizonyos dolgoknak a végére pont kerül, míg más titkok felfedése még több kérdést generál.
A korábbi kötet után kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy Elinor végül ennyire könnyen elfogadta a gát megépítésének tényét. Oké, ez még az előző rész központi problémája volt, de valamiért abban hittem, hogy az ellenállása tartós lesz, csupán egy pillanatra engedte megszunnyadni annak okén, hogy a további céljait helyezte előtérbe. A ház című kötetben ezen utóbbi dolgok kapnak némi fényt. Eddig is tudtuk már, hogy Elinor magas elvárásokat tűzött ki és mindaddig nem nyugszik, míg azok be nem teljesülnek, de ettől függetlenül roppant kíváncsian vártam, hol van az a határ, amit még ő sem akar átlépni.
A belső családi viszályok külső egységekkel bővülnek, melyek tovább feszítik a húrt. Ez a sorozat tipikusan az, amit popcornnal a kezemben olvasok szívem szerint, mert mindig van valami új a nap alatt, ami további izgalmakat generál a maga módján. A harmadik rész végére már megszoktam a szerző stílusát is. Eddig is szerettem benne, hogy nem mond ki minden gondolatot, engedi, hogy az olvasó képzelje oda a sorok mögé a további értelmet.
A hatrészes sorozat mindegyik része egy-egy klasszikus kisregény, ami nem fog megfelelni a mostani elvárásoknak - de nem is kell neki! Nem hemzsegnek benne a dramaturgiai helyzetek, de mégis olyannyira vonzza az olvasó figyelmét, hogy nem nagyon akaródzik letennie. Legalábbis nekem alig-alig akar menni; a harmadik kötetet is kevesebb, mint egy nap alatt olvastam el. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy roppantmód érdekelt, mi vagy éppen ki rejtőzik a budoár ajtaja mögött. Az ehhez tartozó jelentek hemzsegtek a lapokon, ami mindvégig biztosította a feszült és felcsigázott hangulatot.
Csak ismételni tudom magam: nagyon megszerettem ezt a sorozatot és alig várom, hogy az összes része a polcomon legyen. Kellemes, mégis feszült hangulatot biztosít, nem siet, nem kapkod és nem stimulálja túl az olvasót. Kifejezetten jót tesz az elmémnek.