Az eltűnt fák szigete

Megtörtént etnikai konfliktusról, az abban élők és azt túlélők szemszögéből íródott történet, ami megmutatja, van élet a háborún túl.

Eleinte nehezen rázódtam bele a könyv szerkezetébe, főleg a fügefa fejezeteibe, amit furának és szövegkörnyezetbe nem illőnek tartottam, de a végére kiderült, hogy enélkül össze sem állt volna a történet.

Nagyon sok mondanivalója van a könyvnek, amelyek közül a legfontosabbak, hogy a természetnek mekkora ráhatása van az emberiségre, még ha mi azt nem is vagyunk hajlandóak észrevenni, vagy tudjuk ésszel felérni. A másik, hogy a generációkon átívelő traumákkal muszáj foglalkozni, mert éreztetni fogja erejét a későbbi nemzedékekben is, ha nem kerülnek feloldásra. A harmadik pedig, hogy az igaz szerelem túlél minden külső támadást, háborút, családi és etnikai ellentéteket, amennyiben a felek kitartanak egymás mellett.

Nagyon sok érzelemmel dolgozik a könyv, úgy mint a félelem, gyász, túlélési ösztön, elfogadás/el nem fogadás, szerelem, megbocsátás, tovább lépés, megbékélés. Nagyon szép lezárást kapott egyrészt Ada azáltal, hogy megismerte a szülei tragédiáját, és a múltbéli sérelmek feldolgozása után a fiatal lány tiszta lappal élheti a saját életét. Másrészt a Cipruson eltűnt emberek sírjainak felkutatása nemcsak az elhunytak, hanem a gyászoló családok számára is megnyugvást ad.

Mivel a könyv megtörtént eseményeken alapszik, még szomorúbb volt olvasni, mennyi borzasztó dolog esett meg a szigetlakókkal és az oda kivezényelt békefenntartó egységekkel egyaránt az évtizedek alatt. Borzasztó, milyen sok életet követel bármilyen okból kitörő háború!

A mágikus realizmus nagyon erőteljesen van jelen a könyvben a fügefa által, ami egyszerre szereplője és elmesélője a történetnek. Imádom a hasonló zsánerű könyveket, bár itt nehezen szoktam hozzá, hogy egy fa szemszögéből lássam az eseményeket. Eleinte furának éreztem, és nem értettem, miért beszél ennyit a természetről, de szépen lassan egy gyönyörű egésszé állt össze a mondanivalója. Rámutatott, hogy milyen jelentős szerepe van a természetnek az emberek életében, noha mi erre többnyire süketek és vakok vagyunk.

„A természet ezt tette a halottakkal: átalakította a sok váratlan halált ezernyi új kezdetté.”

A fejezetek alcímei nagyon ötletesen tükrözik a fügefa elbeszélését, szépen keretbe foglalva azt. Zseniálisnak tartom a könyv felépítését, le a kalappal szerző előtt.

Ez volt az első Elif Shafak-könyvem, de biztos nem az utolsó. Sok jót hallottam már róla, de szerintem nagyon jó, hogy Az eltűnt fák szigetével kezdtem.
Egyrészt egy gyönyörű szerelmi történetet olvashatunk (bár ha jobban belegondolok, nem is csak egyet), másrészt ha valakit érdekel Ciprus történelme, az nagyon jó betekintést nyerhet az ország egyik legkritikusabb periódusába. Kisebbségiként nagyon tudtam kapcsolódni és át tudtam érezni Nicosia lakosainak gyötrelmét. A vallási és nemzeti elvakultság elképesztő rombolást tud véghez vinni a vegyes közösségekben, régi jóbarátok ugranak egymás torkának és válik egy város vérfürdő terepévé csak azért, mert nem ugyanabban a templomban és nem ugyanazon a nyelven kérjük a feljebbvaló segítségét.
El szoktam rajta gondolkodni, vajon ha ilyen könyveket olvastatnánk kötelezőként az iskolákban, nem nevelnénk-e több empátiát a gyerekekbe, megelőzve, hogy megismételjék a történelmet. Mert nem volt elég a holokauszt, Cipruson húsz évre rá megismétlődik a faji alapú vérontás. Elképesztő.
Mindezt nemcsak egy török-görög szerelmespár szemén keresztül láthatjuk, a valódi narrátor egy fügefa. Gyönyörűen meséli el Defne és Kosztasz édes-keserű történetét, vele együtt Nicosia tragédiáját is. Egy fügefa, egy taverna, szerelmes szívek.
Ha bevállalod, hogy egy csodálatos történetért összetörik a szíved, mindenképp olvasd el ezt a könyvet, nem fogsz csalódni benne.