Elif Shafak egyértelműen a kedvenc íróim közé tartozik, ezzel a regényével azonban kissé nehéz dolgom volt. Elöljáróban fontos megjegyeznem, hogy egyáltalán nem tartom rosszul megírt könyvnek - teljesen értem, miért szeretik olyan sokan, és őszintén ajánlani is tudom, csak épp…
Egy kifejezetten nehéz időszakomban kezdtem bele, és be kellett látnom, hogy talán ez a szerző eddigi legtechnikásabban felépített története. Nem könnyű olvasmány, odafigyelést igényel, én viszont abban az időben képtelen voltam igazán koncentrálni. Így nagyjából 150–200 oldal után félretettem, és hetekig nem vettem elő. Ez eddig teljesen az én hibám, hiszen magamnak rontottam el az olvasásélményt - viszont az sem segített, hogy szerintem a könyv indokolatlanul hosszú. A szöveg gyönyörű, Shafak írása rendkívül tudatos, ez egyértelműen érződik, mégis túlírtnek éreztem, és talán ez állt tőlem a leginkább távol a művei közül. Arthur kivételével egyik szereplő sem tudott igazán közel kerülni hozzám.
Hiányérzetem is maradt: a könyv második felében felbukkanó rengeteg borzalmat számomra nem ellensúlyozta eléggé a végkicsengés. Shafaknál megszokhattuk a szomorú történeteket és a nehéz sorsokat, de általában ott bujkál bennük az életigenlés is. Itt viszont ez most nekem kevésbé volt jelen.
Éppen ezért nehezen tudom értékelni: kétségtelenül egy remekül megírt kötet (még a terjedelme ellenére is), az én szubjektív olvasásélményem viszont nem volt olyan erős, mint Az eltűnt fák szigete vagy a 10 perc 38 másodperc esetében.

Korábban már olvastam Shafaktól az Eltűnt fák szigetét, ami hatalmas kedvenc lett, illetve a 10 perc 38 másodpercet, ami viszont kevésbé nyerte el a tetszésemet, így nagyon kíváncsi voltam, hogy a Folyók vannak az égben mit fog kiváltani belőlem. Szerencsére nem csalódtam, az írónő megint nagyon különlegeset alkotott. Három idősíkon, három szereplő útját követhetjük nyomon, akiknek a története bizonyos pontokon összekapcsolódik.
Narin története 2014-ben játszódik, a kislány jezidi vallású és a vallása miatt sok sérelem éri, valamint egy betegség is súlytja; Arthur, az 1840-es évek Londonjában él, mély szegénységből küzdi fel magát az eszének köszönhetően, később pedig megszállottként kutatja a régi mezopotámia ékírásos rendszerét; Zaleekhah 2018-ban szintén Londonban él, hidrológus kutató, aki épp egy válás után keresi a helyét.
Szerintem az írónő zseniális történetmesélő, olyan részletességgel ír a három főszereplő életéről, hogy akár három külön könyvben is megállta volna a helyét, de természetesen okkal írta meg így, mivel minden mindennel összefügg a történetben.
Imádtam, hogy sok információt olvashatunk a régi Mezopotámia történelméről, nagyon érdekesnek találtam.
Egy szó, mint száz szeretnék még olvasni majd a jövőben az írónőtől, hiszen ezzel a történettel is teljesen elvarázsolt, habár az Eltűnt fák szigete továbbra is a kedvencem tőle. 🩷