Ez volt az első Elif Shafak-könyvem, de biztos nem az utolsó. Sok jót hallottam már róla, de szerintem nagyon jó, hogy Az eltűnt fák szigetével kezdtem.
Egyrészt egy gyönyörű szerelmi történetet olvashatunk (bár ha jobban belegondolok, nem is csak egyet), másrészt ha valakit érdekel Ciprus történelme, az nagyon jó betekintést nyerhet az ország egyik legkritikusabb periódusába. Kisebbségiként nagyon tudtam kapcsolódni és át tudtam érezni Nicosia lakosainak gyötrelmét. A vallási és nemzeti elvakultság elképesztő rombolást tud véghez vinni a vegyes közösségekben, régi jóbarátok ugranak egymás torkának és válik egy város vérfürdő terepévé csak azért, mert nem ugyanabban a templomban és nem ugyanazon a nyelven kérjük a feljebbvaló segítségét.
El szoktam rajta gondolkodni, vajon ha ilyen könyveket olvastatnánk kötelezőként az iskolákban, nem nevelnénk-e több empátiát a gyerekekbe, megelőzve, hogy megismételjék a történelmet. Mert nem volt elég a holokauszt, Cipruson húsz évre rá megismétlődik a faji alapú vérontás. Elképesztő.
Mindezt nemcsak egy török-görög szerelmespár szemén keresztül láthatjuk, a valódi narrátor egy fügefa. Gyönyörűen meséli el Defne és Kosztasz édes-keserű történetét, vele együtt Nicosia tragédiáját is. Egy fügefa, egy taverna, szerelmes szívek.
Ha bevállalod, hogy egy csodálatos történetért összetörik a szíved, mindenképp olvasd el ezt a könyvet, nem fogsz csalódni benne.