Elif Shafak azonnal bebetonozta magát a kedvenc íróim közé, amikor 2020 tavaszán elolvastam A szerelem 40 szabályát. Azóta még négy könyvével ismerkedtem meg, és bár mindegyiket szerettem, nem sikerült megközelíteniük azt az elragadtatást és színvonalat, amit az első találkozás során éreztem. Még mindig nem lett trónfosztás, de ez a kötet járt hozzá a legközelebb.
Az eltűnt fák szigete már a gyönyörű címével elvarázsolt, hát még amikor megtudtam, hogy egy fügefa az egyik narrátor. Irene Solánál is imádtam az Énekelek, s táncot jár a hegyben, amikor növények, állatok vagy valami természeti jelenség szemszögébe helyezkedve kísérhettük figyelemmel az eseményeket, szóval biztos voltam benne, hogy a fügefa lesz a regény egyik biztos csúcspontja.
Bevallom, hogy semmit nem tudtam Ciprus történelméről, szóval nekem minden újdonság volt, de az írónőnek hála meglehetősen részletes és élő képet kaptam a szigetről és lakóiról. Annyira érdekes volt a természeti szépségek és az emberi konfliktusok között feszülő éles ellentét. Ahogy az is, kire milyen hatással vannak a történelmi események, hogy viszonyulnak az évszázados ellenségeskedéshez és hogyan hat ki az életükre, akár évtizedekkel később is. Shafak nem először foglalkozik a transzgenerációs traumákkal, már Az isztambuli fattyúban is felmerült a téma, és én nagyon szeretem azt, ahogy bánik vele.
A karakterek kidolgozottak, mindenki élőnek hat és megvan a maga egyénisége. Defne szenvedélye, Kosztasz csendes természetszeretete, Ada gyökértelen elveszettsége és Meryem némi hagyománytisztelő, otthonos bölcsessége is közel került a szívemhez, nem is beszélve Yusuf és Yorgosz tiszta lelkéről és kedvességéről, akik mindenféle előítélet és tabu fölé tudtak emelkedni egy olyan városban, ahol már az is veszélyes volt, ha együtt mutatkozott egy török és egy görög lakos. És természetesen nem feledkezhetünk meg a csodálatos fügefáról sem. A legszívesebben megsimogattam volna a kérgét, ami olyan sok mindent túlélt, aztán letelepedtem volna az árnyékába, hátha megosztja velem mennyei gyümölcseit.
Az írónőtől megszokott gyönyörű és lírai stílus mellett azt is ki kell emelnem, hogy mennyire informatív ez a kötet. Nem is feltétlenül Ciprus történelmére gondolok, hanem a rengeteg kitekintésre a fákkal és az élővilággal kapcsolatban. Örömmel fedeztem fel Robert Macfarlane nevét a köszönetnyilvánításban, mert néha tényleg olyan érzés fogott el, mint amikor a Lennvilágot olvastam, sőt még az Égig érő történet is eszembe jutott. A legtöbb dologról már tudtam, de attól teljesen kivagyok, hogy a frissen vágott fű illata valójában a növény segélykiáltása. Istenem, soha többé nem tudok boldogan szimatolni, pedig mindig is imádtam. :(
A történet végig olvastatta magát, bár én a háromnegyedénél veszítettem egy picit a lendületből, valahogy a 2000-es évek nem csúsztak olyan könnyen. De aztán jött az utolsó fordulat, ami olyan zseniális és szívhez szóló, hogy teljesen elaléltam. Ráadásul teljesen új dimenzióba helyezi az egész narratívát, ezek után egészen más élmény lesz az újraolvasás.
Alig várom, hogy tavasszal kizöldüljön a bűbájos kis fügefánk, és figyelhessem, mennyit nő élete második évében. Ezentúl mindig eszembe fog jutni ez a kívül-belül gyönyörű könyv, ha ránézek.