„Mert az elvándorlás és az újra letelepedés ezt teszi velünk; amikor elhagyjuk otthonunkat az ismeretlen partokért, nem tudjuk egyszerűen ott folytatni, ahol abbahagytuk; egy részünk legbelül meghal, és egy másik rész tud újrakezdeni mindent.”
Tudom, hogy Az eltűnt fák szigete óriási siker volt, én mégis nagyon sokáig halogattam az elolvasását. Az az igazság, hogy nem igazán tudok kapcsolódni a növényekhez, sosem volt fontos számomra a kertészkedés vagy a fák/bokrok/virágok gondozása. Szóval kicsit úgy éreztem, nekem ez biztosan nem fog annyira tetszeni.
Nem is tévedhettem volna nagyobbat! Csodálatos könyv volt ez, az évem egyik legjobb olvasmánya. Különösen tetszett az írásmód, a Shafak által használt szimbólumok és metaforák, amik egyáltalán nem vitték el a történetet egy érthetetlen irányba, teljes mértékben hozzá tudtak adni az olvasásélményhez.
Nehéz megfogalmazni, hogy miről szól pontosan ez a történet, mert annyira sok fontos témát érint: megjelennek benne az örökölt traumák, háborús traumák problematikája, a hovatartozás kérdése, a családi kapcsolatok komplexsége, történelem, politika, szerelem… szóval rengeteg olyan topik, amit lehet gyönyörűen érinteni, és amikről fontos is beszélni.
Lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom az, hogy ettől jóval kevesebbet tudtam Ciprus múltbéli és jelenlegi helyzetéről, most úgy érzem, nagyon sok értékes és érdekes információval gazdagodtam ezzel kapcsolatban is. De senki ne értsen félre: ez a kötet nem történelmi tények sorozata. Elif Shafak úgy építi be nemzetek konfliktusait a regénybe, hogy egy percig nem unalmas, amit olvasunk, hiszen személyes történeteken keresztül kapunk egyre több tudást a világ egy részéről.
Alig várom, hogy többet és többet olvassak még a szerzőtől, jöhet a 10 perc 38 másodperc következőként.