Az első Shafak olvasmányom nem volt könnyű könyv, de annál emlékezetesebb. Elif Shafak egy haldokló nő utolsó tíz perc harmincnyolc másodpercén keresztül mesél Isztambulról, a barátságról, a kiszolgáltatottságról és arról, hogyan formálja az emberek életét a hagyomány, a vallás és a politika.
A regény legnagyobb erőssége a hangulata: az utcák, a bazárok, az illatok és a zajok szinte életre kelnek az oldalakon. Közben olyan társadalmi kérdéseket boncolgat, amelyek messze túlmutatnak a főszereplő sorsán.
Számomra a történet néhol kissé széttartó volt, és a lezárás sem adott teljes feloldást, mégis maradandó olvasmány maradt. Egyszerre gyönyörű és nyomasztó regény, amely még napokkal később is gondolkodásra késztet.

A Tekintet teljesen mást adott, mint amire számítottam. Eleinte nehezen találtam a helyem a groteszk, meseszerű történetszálak között, de a végére összeállt a kép. Rájöttem, hogy ez a könyv valójában nem a kövérségről vagy a törpeségről szól, hanem az előítéletekről, az ítélkezésről és arról, hogyan formálja az önképünket mások tekintete.
A könyv olvasása közben többször eszembe jutott, hogy a Tekintet akár egy tükör is lehet az olvasó számára. Nemcsak azért, mert mások ítélkező tekintetéről szól, hanem azért is, mert arra késztet, hogy saját magunkra nézzünk rá őszintén.
Számomra a regény egyik fontos kérdése az volt, hogy mennyire engedjük, hogy a múltunk határozza meg a jelenünket. A könyv megmutatja, hogy a gyermekkori sebek, a szégyen, a bántások és a traumák egész életünkön át velünk maradhatnak. Ugyanakkor olvasás közben bennem újra és újra felmerült a kérdés: meddig magyarázat a múlt, és mikortól válik kifogássá?
Lehet, hogy ezért is éreztem ezt a történetet egy kicsit önfejlesztő könyvnek is. Nem azért, mert kész válaszokat ad, hanem mert arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk a saját életünkön. Vajon mi is hordozunk olyan történeteket, amelyek mögé elbújunk? Vajon vannak olyan sebeink, amelyekre túl gyakran hivatkozunk, ahelyett hogy megpróbálnánk gyógyítani őket?
A történet középpontjában egy törpe férfi és egy túlsúlyos nő áll, akik egy olyan világban próbálnak boldogok lenni, ahol a test folyamatosan a megfigyelés és az ítélkezés tárgya. De a Tekintet valójában nem a kövérségről, a törpeségről vagy a külsőről szól. Sokkal inkább az előítéletekről. Arról, hogyan nézünk másokra, és hogyan kezdjük el mi magunk is azon a szemüvegen keresztül látni önmagunkat, amelyet a társadalom ad ránk.
Számomra a Tekintet inkább egy gondolatkísérlet volt, mint klasszikus regény. Egy különös, groteszk és szimbolikus történet, amelyről szerintem annyiféle vélemény születhet, ahány olvasó kézbe veszi.