,,A kalauzod mindig a szíved legyen, ne az eszed. Ismerd meg önmagad, ne nyomd el a lélek szavát!’’
A könyv (és első magyar fordítása) eredetileg Szerelem címmel jelent meg, de az én olvasatomban akár Az élet értelme is lehetne a címe, mélyen filozofikus. Nehéz bármi konkrétat kiemelni belőle, annyira sokrétű, zsigeri szinten az érzelmekre hat.

Ez volt a második Elif Shafak könyvem, és ahogy Az eltűnt fák szigetét, úgy ezt sem tudom öt csillagnál kevesebbre értékelni (igaz, még mindig az első a kedvencem). Van annak valami varázsa, ahogy ő ír, elkápráztatnak a karakterek, a helyszín, a történet és a kultúra is. Nem igényel iszonyatos odafigyelést, a stílus olvasmányos, mégis annyi mindent ad, olyan sokat tesz egy-egy könyvébe, hogy nem tudom, hányan képesek vele felvenni a versenyt e tekintetben.
Ezúttal egy (többnyire) Isztambulban dolgozó prostituált halálán keresztül írja le annak életét – és ez már önmagában is mennyire érdekes! Leila nehéz, meghökkentő sorsára is kihegyezhette volna a történetet, de nem így tette. Sokkal többet kaptunk a megőrzött pozitivitásából, a fantasztikus baráti kapcsolataiból, illetve az erejéből. Félreértés ne essék, nem egy szenvedéstörténet ez, még így sem, hogy van benne politika, személyes nehézségek és fizikai durvaságok bőven, de mindezt ellensúlyozni tudja a barátok egyénisége, a humor és azok a kultúrák, amiket a szereplőkön keresztül megismerünk.