Mára búcsúzom, de muszáj megmutatnom a szerzői Facebook-oldalam legújabb sztárját, Tina Turnert! Mármint tényleg így hívják. Másfél hónapja vettem gondozásba (ideiglenes befogadója vagyok hivatalosan, bár rossz nyelvek szerint már eldőlt a dolog), mert a Noé Állatotthon bulldogmentői segítséget kértek az eddigi örökbefogadóktól. Tina Turner ugyanis halálra akarta éheztetni magát a menhelyen, annyira megviselte, hogy addigi tulajdonosa az utcára rakta.
Csontsovány volt, infúzióval tartották életben, és látszott, hogy ez így napok kérdése. Elhoztuk hát, mondanom sem kell, még a Puszi kajáját is lopkodja azóta, és olyan boldog a sípolós kislabdájától, hogy elbőgöd magad, ha látod.
TT 12 múlt (igen, tényleg), és hát kissé rozoga, mármint össze-összecsuklik a hátsó fertálya, de esküszöm nektek, 15 éve foglalkozom mentett bulldogokkal, és ilyen gyors átalakulást, kibontakozást még életemben nem láttam.
Ja: szegénykém süket, mint az ágyú. Meg hát a fogai is elég kusturicásak. De az egész kutya egy nagy adag szeretet. És képzeljétek: Instagramon írt egy lány, hogy követi a Storymban TT kivirágzását, és ennek hatására ők a barátjával örökbe fogadtak egy kutyát. Szóval TT máris megmentett egy életet!

Na, a megjelenés napján készült képeket nem találtam meg most hirtelenjében, de itt ez a másik nagyon kedves emlékem. Életem első könyvhete, ahol szerzőként voltam jelen. És mekkora molinója volt a Belemenésnek! Annyira hihetetlen volt, hogy amikor megpillantottam a standot, megkértem, hogy fotózzanak le vele.
Az ölemben Puszi pózol, ő Winston és Micike után érkezett hozzánk, a Noé Állatotthon bulldog fajtamentő csoportjától, csontbőr állapotban. Debrecenben találták, csupa seb és var volt a teste, szőre alig. Súlyos (valójában brutális) allergiája van, egy csomó mezei növény pollenjére, por- és tárolási atkára (ti tudtátok, hogy ez utóbbi egy létező állatfaj?!), és a jó ég tudja, mi mindenre. A világ legjólelkűbb, legrendesebb, legokosabb kiskutyája. De tényleg. Mintakutya.
Fogadjatok örökbe, ha tehetitek. Mármint ne engem, hanem egy kisállatot. Semmi sem fogható ahhoz az érzéshez, amikor egy meggyötört testet megerősítesz, és végignézheted, ahogy egy bántalmazott, megkínzott kis lélek magára talál. Néha nem könnyű. De minden pillanata csodálatos.

A filmfeldolgozásról jutott eszembe az egyik legnagyobb kedvenc "európás" könyvem, A segítség. Szinte transzban olvastam, annyira beszippantott, hol sírtam, hol nevettem. Mélyen elgondolkodtató könyv a felszínességről, arról, hogy vajon ki milyen jogon hiszi magát többnek, értékesebbnek másoknál - és hogy mi mindenre képesek a nők, ha egymást bátorítják.
Rengeteget csalódtam már filmes adaptációkban, de A segítséget nagyon-nagyon szeretem, többször is láttam már, és bizonyos jeleneteit (IGEN, a pitéset is) néha újranézem YouTube-on. (Hát istenem, még mindig jobb, mintha a valóságban küldenék pitét annak, aki felbosszantott. :D ) Ráadásul Emma Stone óriási kedvencem, szóval emiatt még jobban imádom a filmet.
Ti olvastátok a könyvet? láttátok a filmet?

A rajongók ma kapták meg az első példányokat - hozzám tegnap becsengetett egy futár a legelsővel. Összesen 100 darab készült belőle. De nem ezért nagy kincs számomra, hanem mert a Diabolus in Musica együttes tulajdonképpen az én agyament ötletemből született.
Kellett ugyanis valamilyen zenei produkció a Belemenés bemutatójára a Petőfi Irodalmi Múzeumba, nekem pedig az jutott eszembe, milyen csodálatos lenne, ha az Ordog zenekar játszana. Ez persze ebben a formában nem kivitelezhető (tekintve, hogy az Ordog egy metálzenekar), úgyhogy hosszas tépelődés után felhívtam az énekest, Vörös Andrást, és elmeséltem neki, hogy a Belemenés kéziratának leadásakor gyakran napokon át az ő Sötétanyag című lemezüket hallgattam, és hát tudom, hogy ők még sosem játszottak akusztikusan, de mi lenne, ha most mégis.
És (bocs a hülye poénért) BELEMENTEK!
A regényben fontos szerepet játszó dalok közül kettőt (egy Nirvanát és egy Pink Floydot) kifejezetten az eseményre tanultak meg, a Natasa című dalukat pedig áthangszerelték a kedvemért. Ezt lehet, hogy egyszer majd magamra tetováltatom. Szóval így született meg a Diabolus in Musica együttes, amely most már rendesen működik, ha vége a járványnak, menjetek el egy-egy koncertjükre, és hallgassátok meg!

Ez itt Micike (elöl) és Winston (hátul, mondjuk úgy, kevésbé lelkesen). Aki olvasta a Belemenés című regényemet, ismeri őket. Két örökbe fogadott angol bulldog (tudom, hogy a buldog hivatalosan egy l, de nagyon nem bírom megszokni, elnézést...). Itt épp a női vízilabda-válogatottnak szurkoltunk, de a nagy meccsek többségét teljes harci díszben néztük együtt. Winstont (amint látható) hidegen hagyta a felhajtás, legfeljebb annak örült, ha én örültem. Micike ellenben elképesztően lelkes szurkoló volt, bár nyilván elképzelése sem volt arról, mi zajlik.
A labdát ellenben úgy imádta, ahogy senki a világon. Erre véletlenül jöttem rá, amikor egyszer beragadt egy parkban a kerítésbe, mert rá akarta vetni magát egy labdára a túloldalon lévő bitumenpályán. Ahányszor kifeszegettem a rács közül, mint Micimackót, annyiszor nyomakodott vissza - egészen addig, amíg a labdát el nem rejtették előlünk. Akkor aztán egy pillanatra elengedett, de amint meghallotta a hátunk mögül a labdapattogást, rohant vissza, alig bírtam elkapni. Semmi és senki nem érdekelte, csak a labda. Ha a hónom alatt vittem a labdát, Micikének póráz se kellett a sétához, mert nem tágított mellőlem.
Sajnos már sem ő, sem Winston nem él, de mindkettőjüket egy sebhely őrzi örökre a testemen: Micike az ominózus eset után kapott egy labdát, amit olyan hatékonyan szerzett meg tőlem, hogy a bal kisujjam is majdnem ment vele (ezt írtam meg a Belemenésben). Winson meg egyszer olyan boldogan ugrott fel nyáron a meztelen lábamra, hogy a bal vádlim bőréből szabályosan kihasított egy hajszálvékony csíkot. Egyik heg sem múlik már el, és ez nagyon jól is van így. Van mire, van kikre emlékeznem, ha odapillantok.
Nektek van kedvenc könyves állathősötök?

Réka nyomta a kezembe ezt a kötetet a Pozsonyi Pikniken tavaly, és bevallom, bár a borító nagyon-nagyon erős, tologattam egy ideig a polcomon, mire belevágtam. Na de aztán! Sokféle viszony, mindegyik máshogyan sérült, selejtes, gyönyörű vagy elviselhetetlen. Mintha nagyítóüvegen át látnánk házasságokat, szeretői viszonyokat, motivációkat és nyűgöket, nagy szerelmet és annak örök, soha be nem hegedő hiányát. Az utolsó két novellánál, bevallom, úgy bőgtem, mintha fizettek volna érte.

Nagyon megérintett ez a könyv, és iszonyúan örültem, hogy Reese Witherspoon készít belőle minisorozatot, mert az ő eddigi produceri tevékenysége nagyjából garancia arra, hogy nem nyírják ki a regényt az adaptáció során.
A munkám miatt (újságíró vagyok) ritka, hogy úgy tudok nekiülni egy könyvnek, hogy semmit sem olvastam vagy hallottam még róla, de ennél a kötetnél ez volt a szerencsés együttállás, és teljesen beszippantott a sztori. Meg persze a remekül árnyalt karakterek és a kissé bizarr környezet.
Sok a kérdés a könyvben, amivel magam is szembesültem már eddigi életem során: hogyan egyeztethető össze a művészet és a pénz? Mi számít igazi sikernek? És legfőképp: ki ért meg igazán minket, ha néha (na jó, nem néha) kakukktojásnak érezzük magunkat valahol?

Öt hete vagyon önkéntes karanténban. Hogy (a szeretteimen kívül) mi hiányzik a legjobban? Az mind rajta van ezen a fotón: a természet és a foci. Igen, jól látjátok, annak a tulipánnak ott Johan Cruyff a becsületes neve. Mindig mondom, hogy a foci mindenütt ott van – hát, íme. Ezt a képet Hollandiában készítettem (ha esetleg a tulipánról és annak nevéről nem volna egyértelmű), Keukenhofban, a világ legnagyobb hagymásnövény-kertjében. A Belemenésben is szereplő Zsófi vitt el ide, amikor a PSV Eindhovenben légióskodott. Tudta, hogy ez az egyik régi nagy álmom, így aztán amikor meglátogattam az egyik tavaszi idényben, elmentünk. Varázslatos élmény volt. Sok szép kertben jártam már életemben, csodálatosan szép természeti környezetben nőttem fel, de ehhez foghatót azóta sem láttam. Virágzó tulipánmezők, ameddig a szem ellát! Olyan fajták, színek, formák, szirmok, amilyeneket addig elképzelni sem tudtam! Ti tisztában voltatok például azzal, hogy egy tulipánfajta nemesítése 25 évbe telik? Őrület, nem? Ehhez képest nem is olyan sok ez a néhány hét, amit most a természet és a foci iránt vágyakozva töltünk a lakásban…
Nektek mi hiányzik a legjobban a járvány idején?