Az értékelés olvasható a blogomon, láad a linket alább.
Amikor először láttam ennek a könyvnek egy másik borítóját (azt, amelyen a sírkő szerepel), aznap éjjel George Komor neve neonreklámként villogott az agyamban, és nem hagyott aludni. Gondoltam rá, hogy ha ennyire foglalkoztat, érdemes lenne előrébb vennem az olvasmánylistán, de mégsem tettem meg, hagytam, hadd kerüljön sorra a maga idejében. Ez a közelmúltban történt meg.
Ígéretesnek tűnt már az első pár oldal után is, és gondoltam, hogy gyorsan fogok vele haladni. Aztán az időhiány közbeszólt, és bő egy hónapig tartott, mire sikerült kivégeznem.
Jó a sztori; egy létező jelenségből indul ki, amit jól megcsavar és továbbfejleszt azzal, amilyen kapcsolat Thad Beaumont és George Komor között létesül. Ha erre gondolok, azt mondom, hogy az angol cím, (The Dark Half, szó szerinti fordításban a sötét fél) sokkal találóbb. Valahol mindenkinek van ilyenje, még ha nem is olyan veszedelmes, mint Komor. Sokszor annyira fáradtan fogtam neki az olvasásnak, hogy pár oldal után elaludtam, de ez egyáltalán nem a könyv hibája volt. Végig érdekelt, hogy mi lesz a szereplőkkel, sikerül-e megállítani az életre kelt alteregót, illetve sikerül-e a rendőrséget meggyőzni az igazságról, és arról, hogy erre nem lesz kézzelfogható magyarázat.
Azt hiszem, mondhatom, hogy a művei 75%-ának elolvasásával elég jól ismerem King munkásságát, de én ilyen fröcsögéssel, és ilyen (bocsánat a szóért) vadbarom főgonosszal, mint George Komor, még nem találkoztam nála.
Olvastam én már durvát, beteg gyilkosságokat, még az itt leírtaknál jóval vadabbakat is, valamiért mégis ez a könyv volt az, ami valami hihetetlen módon eltalált. Hogy én vagyok-e érzékenyebb mostanában, vagy tényleg volt benne valami, az Agykontrolhoz hasonlóan, nem tudom. Annyi biztos, hogy George Komor rengeteg álmomban jelent meg ebben az egy hónapban, vagy ha ő nem is, valami hasonló jelenetet, helyszínt láttam, mint amilyet ő hagyott maga után. Az is előfordult, hogy ez utóbbihoz aludnom se kellett, csak zenét hallgatni, csukott szemmel. Nem mondom, hogy féltem tőle, de rendesen beleköltözött az agyamba.
Anno Brady Hartfieldet is elküldtem a fenébe, szóval:
Nem Valami Kedves George Komor!
Kiborítottál már azelőtt, hogy megismertem a történetedet, és megtetted annak olvasása közben is. Most, hogy már tudom, mi lett veled, leszel szíves békén hagyni! Köszi!

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Nagyon sokáig tartott ezt a könyvet elolvasni, leginkább azért, mert buszos olvasmány volt, és rövid szakaszonként tudtam csak haladni vele. Ezen kívül sok olyan napom volt, amikor vagy kedvem, vagy lehetőségem nem volt arra, hogy munkába menet kinyissam. Ez nagyban csökkentette az élményt, ebben biztos vagyok.
Bevallom, én nem egészen erre számítottam. Nem volt semmilyen háttérinfóm a könyvbeli eseményekről, ezért nekem Schindler személyéről és a listáról is teljesen más, mondjuk ki, szögesen ellentétes elképzeléseim voltak. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de el kell ismernem, hogy én egy halállistát vártam. Talán, ha ismertem volna korábban az első magyar fordítás címét (Schindler bárkája), vagy Oskar Schindler életútját, akkor helyesebb elővárakozásaim lettek volna.
Megrázó sorsokról olvashattam, ugyanakkor megismerhettem egy már-már legendás németet, aki a tetteivel tulajdonképpen a saját nemzete által alkotott rendszer és ideológia aláaknázásán dolgozott. Thomas Keneally igyekszik regényszerűen bemutatni Oskar Schindler tevékenykedését, egyúttal amennyire lehetett, ragaszkodott a tényekhez is. Több esetben lehet akár lábjegyzetként, akár az író kiszólásaként arról olvasni, hogy a leírtak nem feltétlenül történtek így a valóságban, nem mindenről állapítható meg, hogy valóság-e, vagy csak a Schindlert övező legenda része. Mindenesetre a korábbi olvasmányaim után érdekes volt olyanról is olvasni, ahol segíteni igyekeztek a rendszer által kikiáltott ellenségnek.
A regényszerűség ellenére számomra mégsem volt igazán olvasmányos, nem tudta kellőképpen fenntartani az érdeklődésemet – talán ez is volt az oka annak, hogy nem volt kedvem reggelente a buszon elővenni. De az is lehet, hogy kicsit telítődtem a témával így másfél év után. Egyszeri olvasásra mindenképp ajánlom az érdeklődőknek, és valamikor magamat is ráveszem arra, hogy a film elé még leüljek. Valószínűleg ezt sem mostanában fogom megtenni.

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Azt mondták, hogy ez sci-fi, és úgy is álltam neki, hogy inkább az, mint nem. Pedig igazából annyira nem is sci-fi. És nem is tipikusan horror. Viszont sem ez, sem az nem baj.
Igazából egy lassan építkező regényről van szó, ami egy kisváros átalakulását mutatja be onnantól kezdve, hogy Bobbi Anderson elkezd kiásni a kertjében valami számára érdekesnek tűnő dolgot. Először csak rá hat, majd ahogy egyre inkább halad a munkával, úgy terjed ki a titokzatos tárgy hatása a város többi lakójára is; a hatósugár egyre bővül, míg végül mindenkit elér valahogy, valamilyen formában ez az őrület. Kivéve néhány embert, akikben van valami közös. Az olvasó rájön. A városka lakói is kapizsgálják, de nem értik tökéletesen. Egy idő után pedig a külvilágnak is feltűnik, hogy Havenben furcsa dolgok történnek.
Nem egészen ilyen történetre számítottam, sokkal inkább valami űrlényinvázió volt a fejemben, amikor elkezdtem olvasni. Természetesen így sem rossz.
Ami egy kicsit zavart benne, az a felépítése. Nem igazán lehetett megállapítani, hogy ki is a főszereplő, vagy hogy egyáltalán van-e. Az első rész egyértelműen Bobbira fókuszál, ahogy megtalálja a különös tárgyat és elkezdi kiásni. A második rész viszont csak Gardenerről szól, az ő életéről, a démonjairól, egy teljesen másik helyen. Elsőre nem értettem, mi ez az éles váltás és mi fog ebből kisülni, de aztán szépen összeszőtte a szálakat. Érdekes elmélkedést olvashatunk ebben a részben az atomenergia használatáról és az atomerőművekről. Mintha King igyekezett volna az aktuális időszak egy nagy, a társadalmat foglalkoztató, ámde igencsak megosztó kérdést kibontani és megválaszolni. Hogy Gardener álláspontja egyezik-e az övével, azt nem tudom megállapítani, mindenesetre jó volt a két oldal érveit olvasni.
A közepétől kezdve viszont egy kicsit mintha elfáradt volna. Kevésbé volt aprólékos, nagyobb ugrások voltak az időben is, a város átváltozásának leírását egy kissé elnagyoltnak éreztem. Természetesen érthető az is, hogy kezdte egy embernél, és ahogy szélesedett a perspektíva, egyre kevésbé maradt hely arra, hogy mindent részleteiben közöljön. Ha megtette volna, nem fért volna bele 2000 oldalba sem, és azért valljuk be, így is hosszú. Nem érződik közel 1000 oldalnak, de hosszú.
A vége a Kingtől már megszokott pörgés, őrület, zúzda, az ember csak a fejét kapkodja, hogy hol is tartunk, mi is történt fél oldallal ezelőtt. Hogy Gardenerrel mi lett, az elméletileg nem derül ki, de azért lehet egy erős sejtésünk. Az epilógus záró epizódja pedig szívmelengető; ha nem rohantam volna szakfordítani, kicsit jobban meg is könnyezem.
Ennek a könyvnek kivételesen nem baj, hogy elhúztam az olvasását; mivel mindenképp sokáig tartott volna, annyira nem volt érezhető, hogy romlott volna az olvasás élménye.
Ahhoz, hogy kedvenc legyen, valami apróság mégis hiányzik. Talán egy újraolvasással majd megtalálom.

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Talán korábban már említettem, hogy Janet Evanovich és az ő Stephanie Plumja az egyik azok közül, akikhez érdemes nyúlnom, ha olvasási válságban szenvedek, vagy ha épp egy kis kitérőt szeretnék tenni egy műfajból. A sorozat harmadik része tovább erősítette ezt a meggyőződésemet.
Stephanie-nak ezúttal egy köztiszteletnek örvendő fagyiárust kell begyűjtenie, megküzdve a szomszédság szinte minden tagjának rosszallásával. Csodaszép példa a kognitív disszonanciára, ahogy a burg közössége összezár, amint az általános vélemény szerint galamblelkű Mo bácsiról olyan hírek röppennek fel, amelyek egyáltalán nem illenek a róla alkotott képbe. Stephanie egyedül marad, de kitart amellett, hogy itt valami nem stimmel.
Nagyon nagy dolog tulajdonképpen nem történik ebben a részben sem, a humor és Stephanie szokásos szerencsétlenkedése elviszi a hátán a cselekményt. Az ő karaktere egy az egyben az „én” a más lányok vs én-típusú mémekben. Emiatt válik egy igazán szerethető és magunkhoz közel érzett női főszereplővé. Mert valljuk be, egy kicsit néha mindannyian Stephanie Plumok vagyunk.
A legjobban természetesen most is Mazur nagyi beszólásain nevettem, de Lula sem semmi, ha a jó dumáról van szó. Morelli még mindig hmmm… Ezt itt inkább nem folytatom. :)
Magára a cselekményre nagy valószínűséggel már egy hónap múlva is csak homályosan fogok emlékezni, de tulajdonképpen nem is ez a lényege ennek a műfajnak. Arra már sokkal inkább, hogy a családom milyen furán nézett rám, amikor olvasás közben féloldalanként nevettem fel hangosan, visítva. Nagyon sajnálom, hogy magyarul már csak egy van belőle, és nem adják ki a további köteteket. Nem gond, hogy angolul kell folytatnom, sőt, kíváncsi is vagyok rá, hogy eredetiben is ugyanilyen vicces-e, viszont azt is gyanítom, hogy a fordító érdeme is, hogy a könnyeimet törölgetem minden egyes kötetnél.
Ha valami könnyedre vágytok, amiben van egy kis krimi szál is, jó szívvel ajánlom.

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Sajnos nagyon megszenvedtem az olvasásával; bő egy hónapig tartott, ami a 860 oldalt tekintve annyira nem is rossz, pláne az én időbeosztásommal, mégsem vagyok elégedett a saját tempómmal. Sokszor csak néhány oldalt tudtam belőle elolvasni, mert rendszeresen el akartam aludni felette. Az utolsó negyeddel aztán megembereltem magam, és egy éjszaka alatt kivégeztem a könyvet. Amikor ezeket a sorokat írom, több mint 37 órája vagyok ébren; nézzétek el nekem, ha valami nem egészen kerek.
Láttam benne a potenciált, jó történetnek ígérkezett, viszont hamar az a benyomásom támadt, hogy iszonyatosan túl van írva. Egészen pontosan egyes részek túlságosan részletesek, míg más események csak említés szintjén jelennek meg, annak ellenére, hogy hasonlóan érdekesek vagy még érdekesebbek is lehettek volna, mint az, amit kibontottak. Több helyen éreztem azt is, hogy irreális a dolgok menete; Jacket minden veszekedés nélkül elengedik, ripsz-ropsz rájön dolgokra, amiken előtte napokat gondolkozott, de az már nincs kibontva, hogy hogyan. Ezeknél mindig meg kellett néznem, hogy biztosan nem lapoztam-e kettőt ezekkel a hártyavékony lapokkal, annyira hiányzott nekem egy-egy logikai kapcsolóelem. Ezt főleg az elején tapasztaltam, a közepétől már kevésbé.
A Setét Torony után üdvözöltem azt az elgondolást, hogy egy párhuzamos világot hoz a képbe, amely a szereplők számára különböző módon átjárható, az Ikreket pedig különösen jó húzásnak tartom. Ennél több vagy direktebb kapcsolat tulajdonképpen nincs is a sorozattal, csak az Elátkozott Világnál éreztem némi analógiát.
Számomra nagyon lassan haladt a cselekmény, mintha oldalakon keresztül nem történt volna semmi. A Napfény Otthonnál már kezdtem feladni a reményt, hogy ebből bármi is lesz. Mind a szereplőket, mint a helyszínek leírását nagyon végletesnek találtam; vagy nagyon szép és jó, vagy nagyon csúnya és gonosz volt, a szürke karaktereket hiányoltam. Persze tudom, hogy ez tulajdonképpen egy mese, ahol ez elfér, de a hiányérzet attól még ott van.
Mindezek ellenére mégis tudtam szurkolni Jack-nek, hogy teljesítse a küldetését, és azt is elismerem, hogy az utolsó mondatnál nem az álmosságtól homályosodott el a tekintetem.
Mindent összevetve nem rossz, de kicsit kevésnek érzem; többet vártam ettől a regénytől. Ígérem, most már megyek aludni.

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Nem Maine. Nem Bangor, nem Castle Rock. Most nem. Libertyville-ben vagyunk, Illinois államban, ahol a tizenhét éves Arnie Cunningham beleszeret egy vén, szakadt, rozsdás krehácsba. Arnie a tipikus jófiú; jól tanul, engedelmes a szüleivel szemben, az iskolában a nagymenők szekálják. Ez az első eset, hogy olyan önálló gondolata támad, ami mindenki más jó érzésével ellenkezik. Meglátott valamit a nálánál is idősebb, jobb napokat látott Plymouth Fury-ban, ami arra késztette, hogy megvásárolja. Majd felújítja – mondja ő. Azzal viszont nem számol, hogy az élete fenekestül felfordul, amint a Christine nevű autóval kihajt Roland D. LeBay udvarából.
Ahogy Christine szépül, úgy változik meg Arnie külseje és viselkedése is. Eleinte még előnyére válni látszanak a változások; kikerülés a szülői korlátozás alól, némiképp a saját lábára állás, barátnő… Egy bizonyos pontig még akár fejlődéstörténetnek is felfogható. Lenne, ha nem úgy folytatódna a sztori, ahogy. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Arnie megszállottja az autójának. Ha bárki egy rossz szót mer rá szólni, ő szokatlan módon dühbe gurul, s csak a volán mögött képes megnyugodni.
Az események ott kezdenek eldurvulni, amikor egy iskolai összetűzés után Arnie rommá törtve találja Christine-t a reptéri parkolóhelyén. Christine-t sikerül rendbe hozni, az őt tönkre tevők viszont kezdenek furcsa cserbenhagyásos gázolások révén elhalálozni. Ezen a ponton már volt egy sejtésem, hogy hova is szeretne haladni ez a történet. Azt hiszem, a 60. Könyvet olvasva Kingtől, ez nem is meglepő, és talán meg is bocsátható. Itt és most csak annyit árulok el, hogy jó volt a tipp.
A tempó tipikus Kinges; az első harmad viszonylag lassan csordogál, szépen építkezik. Aztán felpörögnek az események, annyira, hogy a végén már szinte eszeveszett tempóban száguld – egyszóval, ez is a szokásos. Keveredik a realitás a természetfelettivel, a nagykamaszok problémái az élet sötét oldalával. Nem lehet itt semmiféle happy endre számítani; ha valahogy jóra is fordulnak a dolgok, biztosan lesz, ami megkeseríti.
A lezárás kissé elnyújtottabb, mint ideális lenne; csak nem akar vége lenni, még ez, még az történik, az ember meg már a haját tépi és könyörög a feloldásért. Ami aztán el is jön meg nem is. Nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi is lett Christine sorsa.
Amilyen tempóban faltam a második felét, nem kellett volna, hogy ennyi ideig tartson elolvasni; sajnálom, hogy az elejével fejezetenként tudtam csak haladni az időhiány miatt.
Egyetlen dolog zavart csak a könyvben, ez pedig a nézőpont megváltozása az egyes részekben. Az elsőt Dennis meséli el, a második már kívülről, E/3-ban folytatódik, a végére pedig ismét visszatérünk Dennis-hez. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt, de inkább csak pillanatnyi megütközést okozott, mint valódi bosszúságot. Arra ott voltak az elgépelések és egy-egy furcsán fordított mondat.
Sokkal-sokkal jobb élmény volt, mint vártam, igazi pozitív csalódás volt. Most nem merem megnézni az adaptációt. Az tutira nem pozitív csalódás lenne.

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Kezdem az elején: a szokásos vasárnapi társasjáték mellé mindig szól valami zene; ezúttal minimálisan hangosabbra volt állítva, mint máskor, amit a beszélgetés folyamán konstatáltam. Fél pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy kicsit talán lejjebb kéne venni, hogy halljuk egymást, de nem tettem az ügy érdekében. Két másodperccel később már nem is kellett, ugyanis a probléma megoldódott; a zene két egységgel lehalkult – hallgató is volt, és láttam is a kijelzőn, ahogy lépnek a számok. A hi-fi távirányítója ezer éve nincs meg, hozzá nem nyúltak se srácok, se én, de még a macskák se. Mondjuk úgy, hogy meglepődtünk. No, én ezen események után kezdtem bele másnap a könyvbe. A könyvbe, amelynek a főszereplője halottakat lát. Jó, mi? Szerencsére nem ismétlődtek meg a kellemetlen éjszakák, amelyeket az író úr kedves fiacskája okozott nekem A szív alakú dobozzal.
Hosszú éjszakáim viszont voltak, leginkább azért, mert munkából későn hazaesve nem éppen délutáni program volt az olvasás. Sőt, le is kellett magam lőni, hogy ne akarjak egész éjjel fent maradni a könyvvel, mert másnap baj lesz. Na meg azért is, mert egy jó könyvet egyszerre akarunk minél hamarabb és minél Később befejezni. Merthogy ez itt, kérem szépen, egy jó könyv!
Adott egy különleges képességekkel rendelkező srác, aki a gyerekkori élményeit meséli el. Ez saját megállapítása szerint egy horrortörténet. Az én megállapításom szerint kevésbé, bár ha valakinek nyugtalan álmokat okoznak a részletesen leírt, rosszabbnál rosszabb állapotú holttestek, akkor még akár az is lehet.
Jamie nemcsak látja a halottakat, hanem beszélni is tud velük, azt pedig hamar kideríti, hogy ha a frissen elhunyttól kérdez, annak kötelessége az igazat válaszolni. Erre a tényre építette fel King ezt a tulajdonképpen rendhagyónak is nevezhető kísértettörténetet.
Jamie-nek ugyan titkolnia kell ezt az adottságot, édesanyja viszont nem tartja be a megállapodásukat, és megosztja ezt az információt a barátnőjével. A felnőttek ezután önös érdekektől vezérelve használják ki a kisfiúban rejlő nem mindennapi képességet. Ezzel (természetesen) nem várt eseményeket indítanak be. Az egyik ismerős lehet azoknak, akik az Az-t már olvasták.
Követhetjük Jamie életútját, amint kisfiúból kamasszá érik, miközben igyekszik a korábban történeteket saját magában a helyükre tenni. Mire viszont az első nagy sokkon túljut, és rendeződnének a dolgai, jön egy másik nagy sokk. Szegény, csodálom, hogy nem rokkant bele teljesen lelkileg az átéltekbe. Illetve ki tudja. Azt nem látjuk, mi történt vele Később.
Lendületes regény, a pörgő események mellett az olvasást könnyíti, hogy viszonylag nagybetűs és elég szellős az elrendezés. A sok rövid fejezet miatt még gyorsabbnak érezhető a tempó. Azt nem mondom, hogy tövig rágtam a körmömet izgalmamban, ahhoz egy picivel több kell, de az érdeklődésemet fenntartotta végig, tudni akartam, hová is tart a sztori, fény derül-e a nagy titokra, ami Jamie és az édesanyja életét végigkíséri. Elárulom: igen, viszont annyira nem volt meglepő, mert hamarabb rájöttem.
Ami egy kissé zavaró volt számomra, az a történetből való rendszeres kiszólogatás. Még ezt meg is emésztettem volna a stílus miatt – persze, lezser akar lenni, hát kiszólogat. Rendben. Ezt viszont jobb lett volna konzekvensen vagy tegezve, vagy magázva megtenni – s ha már lezserek akarunk lenni, akkor inkább tegezzünk. Ezzel szemben sajnos mindkét forma előfordult – fordítási vagy szerkesztési hiba-e, nem tudom. King biztos, hogy mindenhova you-t írt. Tulajdonképpen az olvasás élményét nem rontotta, inkább csak megütköztem rajta párszor, de mivel a cselekmény jó, el tudom nézni.
Összegezve: fejlődésregény is, kísértetsztori is, kicsit talán krimi is – nem egyértelmű számomra, hogy pontosan mi is ez a sztori, de az biztos, hogy az a típus, ami engem egy olvasási válságból ki tud rántani. Szuper élmény volt! Még sok ilyet!

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Az előző kötet vége ismét választás elé állította az olvasókat: el kellett dönteni, hogy a Fedevad uralta Budapesten vagy Synerella temetővárosában szeretnék folytatni a történetet. Határozottan emlékszem, hogy én anno a Fenevadra szavaztam; most is csak azért tennék másként, mert kíváncsi vagyok, hogy ugyanez a végkifejlet hogy jött volna elő az elmúlás tényét teljesen kifacsartan (olykor elég mókásan) értelmező temetővárosban. A Fenevad Városa viszont tökéletes alapot szolgáltatott a befejezéshez.
A harmadik kötetben minden van: ismét egy árulás, Lilith újra elszakad a társaságától, megelevenedik a Biblia, és természetesen a szerelmi szál sem marad el.
Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy Gyula bácsi világépítésben zseni. Ez a Budapest megint egy kicsit más; vannak démonok, mindenki látja őket, de együtt élni eggyel kiváltság, valami, amire mindenki vágyik. Ezért megjelenik egy újfajta embertípus, a démonzabráló, aki erőszakkal űzi ki a démont a gazdatestből, hogy a sajátjába kényszerítse azt. Ugyanígy megjelennek olyan démonok is, amelyekről eddig nem volt szó, mint például a fób démonok, amelyek tulajdonképpen a leképezései egy mentális rendellenességnek. Gyakorlatilag minden démon, amire a mi világunkban azt mondjuk, hogy nem teljesen normális, legyen szó viselkedésről vagy jellemvonásról.
Ugyanígy a bibliai vonatkozások is beépítésre kerültek; hogy mennyre vannak kifacsarva, azt nem tudom megítélni, mivel magát a Bibliát nem ismerem, de alapvetően úgy érzem, hogy helytállók, még ha nekem sok is volt már.
Az események sora sokáig mintha minden logikát nélkülözne; mi ez az árulás már megint, miért csinálják ezt a gruftik, ki a jó és ki a rossz ebben a történetben, vagy megint csak egy hagymázas álomról van szó? Az utolsó fejezetben végül mindenre magyarázatot kapunk, és elvarródnak a szálak, nekem mégsem tökéletes a lezárás. Azon a ponton számomra megbicsaklik a logika, hogy Liyliyth jelenlétét szerintem korábban is kellett volna már nyomokban érezni. Nekem ez egy kicsit olyan volt, mintha valami utólag kitalált dolog lenne, ahogy az eseményekre adott magyarázatnál is ez volt az érzésem. Mintha nem lett volna megfelelően előkészítve. Ettől eltekintve szerintem a lezárás méltó a sorozathoz; nem lehet egy teljesen démonmentes világban élni, csak azt kell magunkban tudatosítani, hogy minden ember jó – csupán a benne élő démon gonosz.
Örülök annak, hogy megtaláltam ezt a kihívást, és a hatására újra visszatérhettem ebbe a világba. A megjelenésemre kimondottan jó hatással volt, kezdek visszatalálni ahhoz, aki igazából vagyok. Ezúton is még egyszer köszönöm Böszörményi Gyulának, hogy megmutatta nekem az önmagamhoz vezető utat kamasz éveimben, és most megint.

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Az események fonalát röviddel az előző kötet második Zéró fejezete után vesszük fel. Lili meggyógyult, a démonok eltűntek, és úgy tűnik, új, nyugalmas szakasz kezdődik az életében. Ha lát is egy-egy árnyat, elhessegeti, olyan látomásként fogva fel, ami egy régi életből maradt hátra, és hamarosan elmúlik. Vagy mégsem?
A múlt egyre jobban kísérti, míg végül a köd eloszlik, s Liliből újra Lilith válik. A Város viszont megváltozott. A démonok még mindig itt élnek, viszont a többség számára láthatatlanok; csak azok láthatják őket, akik valamilyen mágikus tevékenységet folytattak, amikor a Fenevad átvette az uralmat, oldalán Synerellával, a halandóból lett démonnővel. A gruftiknak így már két ellenséggel kell számolniuk, ha meg akarják akadályozni, hogy a Fenevad eltörölje a Végítéletet.
Kissé érzem a középső kötet hatást; habár még mindig egy remekül felépített világgal van dolgunk, nem volt annyira pörgős a cselekmény, sokszor tűnt úgy, hogy egy helyben toporgunk, hogy Lilith bármerre indul, falakba ütközik. Néhol már idegesítő volt a tehetetlensége, hogy mindig Xilkának vagy Enoch gyermekének kellett rászólnia, hogy mozduljon már, és bosszantóak voltak az újabb és újabb akadályok is. Talán épp ezek miatt sem maradtak meg bennem olyan aprólékosan ennek a kötetnek az eseményei, csak a legfontosabbakra emlékeztem – mint például az árulóra. Arra viszont, hogy Lilith anyja ennyire kifordul magából, már nem. Ezt a momentumot egyébként még most sem igazán értem.
Rettenetesen zavaró volt az is, hogy Lilith még mindig nem volt képes eldönteni, hogy mit is akar az életétől, hova akar tartozni, vállalja-e a küldetést, ami azzal jár, ha a gruftikhoz csatlakozik. Bár tudtam, hova lyukadunk ki, valahol belül még mindig szurkoltam neki, hogy hamarabb térjen észhez, már csak azért is, mert a gruftik menők. A démonvadászat is az. Bevallom, a vallásos vonal, ami nagyjából a kötet közepén jelenik meg, nekem sem jön be, de pontosan ebből a sorozatból tudom, hogy ha az egyik pólusban hiszek, akkor a másikban is kell, illetve ha egyikben nem, akkor a másikban sem. S ha már a Fenevad bekerült a képbe, akkor a Legfelsőbb Hatalmat se lehet kihagyni a buliból. Egyébként is érdekes a csavar a Jelenések könyvével és a Fatimai Jóslattal.
Miközben Lilith még mindig a saját útját keresi, a Fenevad és Synerella is dolgoznak a maguk tervén; hadsereget verbuválnak, melynek segítségével remélik legyőzni nemcsak a gruftikat, hanem az egykori szövetségest is. Az olvasó tehát nem is két, hanem három oldalnak is szurkolhat, lelkivilágának megfelelően. A végső összecsapás kimeneteléről végül Lilith-nek – egészen pontosan a megjelenéskori olvasóknak – kell dönteni.
Ha nagyon a leírtak mögé szeretnék nézni, akkor azt mondom, hogy ez a kötet tulajdonképpen erről szól: a választásról, a döntésről, hogy melyik utat járjuk be. S megeshet, hogy nem jó és rossz, hanem rossz és rosszabb között kell választani. A sorsunkat mégis azzal alakítjuk, ha ezeket a döntéseket meghozzuk – hogy jól vagy rosszul döntöttünk, azt majd az idő megmondja.

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy honnan jött nekem a goth stílus, azonnal rávágom ennek a könyvnek a címét. Mert ez az igazság. Ez volt az, ami aktiválta/bekapcsolta/felébresztette; ami elindított egy úton afelé, hogy önmagamat megtaláljam.
13 évesen olvastam először, amikor megjelent, még a Bendegúz nevű, általános iskolákban jelen levő olvasós, szövegértős játék/verseny könyvajánlója kapcsán találtam rá; azonnal megfogott, az alapötletet már akkor is zseniálisnak tartottam.
Évekkel később, már egyetemistaként újraolvastam, akkor is nagyon tetszett, és már a szimbolikáját is jobban megértettem.
Év elején találtam egy molyos kihívást a trilógia elolvasására. Meg is jött a kedvem, elvégre már rég volt, és arra is kíváncsi voltam, hogy az első olvasáshoz képest több mint kétszer annyi idősen milyen élmény lesz. Gyula bácsi 2019-ben szerzett aláírása az első oldalon pedig plusz hozzáadott értéket képvisel.
Ezzel az olvasással harmadszor léptem be a démonlakta Budapestre; kellemes nosztalgia öntött el, mint amikor egy olyan helyet látogat meg az ember, amit jól ismer, de már nagyon régóta nem kereste fel.
Jól esett újra Lilith szemén keresztül látni a város lakóit megszálló démonokat, a Krisztina körúton furikázó gőzjárgányokat, a Város által foglalkoztatott alsóbb kasztokba tartozó egyéb ördögfattyakat. Böszörményi egy lenyűgöző világot épített fel – természetesen a megfelelő ismeretanyag birtokában. Mindent, amit a mi világunkban ismerünk, leképezett ebbe a sötét, időnként steampunk hangulatú Városba. Az alkoholt lávalöttynek hívja, az iskolai jegyeknek is megvannak a maguk nevei, mint például akasztófa, szöges kaloda vagy tüzes trónus, a hatóság emberei pedig a grammatonok. Maguk a démonok, akiket az emberek önként (vagy kényszerűen a 18. születésnapjukon) magukba fogadnak, szintén egy-egy olyan tulajdonság vagy viselkedésmód e világbeli mása, amelyekkel a mindennapi életben találkozunk. Nem kell bemutatni az alkesz démont, szintén kevés magyarázatra szorulnak Abbaddon fattyai, akik látványos izmokkal ajándékozzák meg a gazdájukat, cserébe felfalva a szürkeállományukat, vagy az asmo démonok, akik lélegzetelállító külsőt kölcsönöznek annak, aki hordozza őket, egyúttal vásárlási mániába hajszolva őket.
Amikor elképzelem a leírtakat, egy fekete, illetve a szürke különböző árnyalataiban játszó Várost látok. Komor és nyomasztó, de tulajdonképpen élvezem, amit látok. S mikor felnézek a könyvből, én is látni vélem a körülöttem levők vállán a maguk kis démonját.
Sokkal inkább a leírásokban merültem el, mivel a cselekményt már ismertem. Ha nem is emlékeztem tisztán minden részletre, olvasás közben minden beugrott, semmi sem hatott idegennek. Ahogy elsőre, most is a ködgruftik ruházatának bemutatása és Lilith átalakulása tetszett a legjobban.
Maga a cselekmény nem túlzottan bonyolult, mondhatni, egy teljesen átlagos felnövéstörténet eleje. Amiről tulajdonképpen szól, az egy tizenéves lány harca a saját belső világával és a környezetével, útjának keresése, és a vágy, hogy tartozzon valahova egy olyan világban, amelyből szíve szerint leginkább elszökne. Sokan tudunk ezzel azonosulni. Minél inkább kívülállónak éreztük magunkat a saját tizenéves éltünk közösségében, annál jobban megértjük, miért akarta Lilith mindenáron elkerülni a saját Megszállását.
Azt hiszem, nagy szerencsém, van, hogy a megjelenésekor, a megfelelő életkorban már olvastam a könyvet; 15 évvel később már láthatóan nem én vagyok a célközönség. Lilith ingadozásai és a játszmák eléggé idegesítettek, és rendkívül zavart az is, hogy nem tudott senkivel őszinte lenni és képtelen volt azokban megbízni, akik láthatóan segíteni akarták őt.
Talán öregszem, talán az azóta olvasott könyvek teszik, de a legjobban a két Zéró fejezet tetszett. Ezek tulajdonképpen magyarázatot adnak az addig történtekre; egy valóságosat, amely a mi világunkban is hihető – az igazat megvallva, egy kicsit a Viharszigetre emlékeztet ez a megoldás; ettől is érzem olyan zseniálisnak.
A megjelenés idején még jelentősége volt annak, hogy kettő van; akkor mi, olvasók dönthettük el, hogy melyik folytatást szeretnénk olvasni. Ha ma választhatnék, a másik fejezetcímet küldeném el a megadott e-mailcímre.
Nagy szerepet játszott ez a könyv abban, hogy a saját utamat megtaláljam, hogy rájöjjek, ki vagyok, vagy ki akarok lenni. Megmutatta a szubkultúrát, amelyhez tartozni akartam, és amelyhez tulajdonképpen ma is tartozom, még ha mostanában bizonyos okokból ezt nem hangoztatom.
Szeretettel ajánlom ezt a sorozatot minden fiatalnak, aki egy kicsit is úgy érzi, hogy kilóg a sorból. Ne féljetek! Lehet, hogy a sorral van probléma!