Ugyanott folytatódik a cselekmény, ahol az előző abbamaradt. De, míg az első pörgős volt, addig ez szép lassú tempójú volt. Rengetek minden történt, amikből semmi nem volt felesleges. Minden apró mozzanat vagy cselekedetnek súlya és fontossága volt.
Az első részben inkább Astreae és Nyte közötti vonzalom kialakulásán volt a hangsúly, most inkább a többi szereplővel kötött barátságokon, kapcsolatokon volt a, de azért a két főszereplő között is elmélyültek jobban a dolgok… 🤫 a kémia kettejük között…lángoltak a lapok.🔥🔥🔥
A lány csodálatos barátságokra lel és közben megtanulja azt, hogy kikben lehet bízni és kikben nem. Tovább bonyolódott a sorsa, ahogy megismeri (megismerhetjük) az emlékeit.
Nyte-ért fájt a szívem. A megtestesül antihős, a morálisan szürke shadow daddy. Csodás volt azt látni, ahogy ez a zárkózott, megtört ember megnyílt a többiek felé és új barátságokat köt, valamint felvállalja az érzéseit.
De azért Éjhalálként még mindig jobban tetszik.🫣🔥
A vége… kicsinált. A kötet egésze egy szívfacsaró és tragikus szerelmi történet, ami újra meg újra összetöri az ember szívét.

Ez is elérkezett...ismét lezárult egy nagyszerű sorozat. Mikor először megláttam, hogy milyen hosszú lesz a befejező rész, azt gondoltam, hogy felesleges időhúzás lesz, de nem így történt.
A történet szinte azonnal ott folytatódik, ahol az Ellopott korona eseményei véget értek.
A szereplők már készen állnak a végső harcra, de, mint eddig minden, nem lesz egyszerű…Sőt, Eidolon erősebb, mint valaha és a szövetségeik között is áruló van.
Az írónő ismét folytatta a lenyűgöző világépítést: a mágia, a baljós hangulat, a veszélyekkel teli világ és a különleges lények mind-mind magukkal ragadtak.
Ez a rész sötétebbre és jóval véresebbre sikeredett, mint az előző kötetek. A folyamatos feszültség és az életveszélyes helyzetek pedig végig fenntartották az izgalmat. Tele volt akcióval, óriási, mondhatni epikus jelenetekkel és harcokkal és váratlan fordulatokkal, különösen a második felében.
Voltak benne üres járatok, igaz, de elhanyagolhatóan kevés.
Meren és Reven kapcsolata továbbra is fontos szerepet kap. A kapcsolatukat újra fel kellett épiteni, ami miatt ezek a fejezetek, jeleneteket hasonlóak volt, mint a legelső részben olvasottakhoz, de közben mégis teljesen más érzelmi síkon tudott megérinteni a lány elkeseredettsége miatt. Nagyon tetszett, ahogy a lány karaktere fejlődött a sorozat folyamán. Valamint, mostanra kedveltem meg Tabrát is. Ahogy az ikrek vállvetve, viszonylagos egyetértésben próbáltak kormányozni, kivételesen részek voltak.
A főbb karakterek nehéz döntésekkel és belső konfliktusokkal küzdenek. Bár nem minden szál alakult úgy, ahogy várható lett volna, a trilógia szépen lezárult.
Várom a következő történetét az írónőnek.

Az első rész hangulata és a helyszín teljesen levett a lábamról, így nagyon örültem, hogy a folytatásra nem kellett sokat várnom.
Sokkal több minden derült ki a Fortuna Szövetségről, mint legutóbb.
Nem szoktam szeretni a második esély történeteket, de úgy tűnik mindig van egy kivétel, ami erősíti azt a bizonyos szabályt.
A sötétebb hangulat és a rejtély tudott annyit dobni a könyvön, hogy nem is igazán számított számomra, hogy benne van-e ez a toposz, vagy sem.
Most sokkal jobban tudtam kapcsolódni a szereplőkhöz, mint legutóbb. Miután tinédzser korukban szakítottak, egyikőjük sem tudta magát túltenni a másikon, ez egyből látszik, amint újra találkoznak. Mind a ketten sérültek és traumatizáltak, de együtt a gyógyulás útjára tudnak lépni a jövőben.
Ben az első pár fejezetben még nem volt szimpatikus, de ahogy jobban megismerhettem a múltját, egyre jobban kedveltem. Többet is szerettem volna az ő szemszögéből olvasni.
Lucia-nak ennek a hatalmas megszállottságát, bevallom nem igazán értettem az elején, hiába ez volt a fő szál. Mindent és mindenkit ennek rendelt alá, már-már toxikus is volt ez. Aztán neki is megismerhettem a gyerekkorát, ezután értettem meg a viselkedését. Nagyon tetszett az, ahogy fejlődött a kapcsolata Elora-val.
Nemcsak Elora bukkant fel az első részből, hanem Gabriel is
Sokáig elhúzódtak az érdemi események, de nem éreztem olyan vontatottnak, mint előzőleg.Az utolsó fejezetekben pörgött fel igazán a tempó, akadt néhány meglepő fordulat is, ami miatt ismét “muszáj” lesz elolvasni a harmadik részt.
Kíváncsian várom, hogy mikor érkezik a folytatás.

Fiatalabb koromban nagyon szerettem Gerald könyveit, de aztán, ahogy idősödtem kikoptak a listáimról.
Nem emlékeztem, de korábban már olvastam ezt a könyvét is, de nem bántam, hogy újra a kezembe került.
Hihetetlen, hogy öregebb ez az írás, mint én. Azt gondolná az ember, hogy a környezet és állatvédelem azóta sokat javult, de sajnos nem ez a helyzet.
Nagyszerűen és könnyen érthetően van leírva minden. Emellett viccesen, humorosan, de mégis komolyan meséli el környezetvédelemmel kapcsolatos dolgokat. Bevallom, nekem ezek a részek jobban tetszettek, de beismerem, ahhoz, hogy létrehozza az állatkertet rettentően elhivatottnak és kitartónak kellett lennie.

Adrienne Youngtól már olvastam és már akkor megkedveltem a stílusát.
Alapjáraton imádom a mágikus realizmust, ha időutazás van benne, akkor meg főleg.
De ez a könyv…Egy csoda volt, nem tudom máshogy megfogalmazni. Egyedi, meglepő és meghökkentő.I-MÁD-TAM!!!
Az elején nehezen rázódtam bele, de ahogy June-nal együtt rájöttem a titok nyitjára, nem tudtam letenni a könyvet. Az utolsó 300-350 oldalt egy helyben elolvastam, kisebb túlzással levegőt sem vettem közben annyira magával ragadott. Amellett, hogy érzelmileg megérintett a történet az agyamat is rendesen használni kellett az idővonalak megértéséhez.
Az 50-es évek hangulatát, a szereplőket imádtam.
A főszereplő karaktere mély és komplex, könnyen tudtam hozzá kapcsolódni.
Összességében egy szinte tökéletes, csodaszép történet volt önmagunk megtalálásáról, a családról és szerelemről.

Ez a történet egy toxikus kapcsolatot mutat be Heatcliff és Catherine között, ami a bosszúra épül fel.
Együtt nőnek fel, közel is kerülnek egymáshoz, de a kapcsolatuk végig viharos. Aztán a lány úgy dönt, hogy a társadalmi státusz fontosabb, mint a szerelem, és máshoz megy férjhez, amiatt pedig Heathcliff bosszút esküszik (kisebb túlzással).
Sajnos egyetlen egy szereplőt sem sikerült megkedvelnem, egyikkel sem sikerül azonosulnom.
Őszintén nem tudom, hogy mit is gondoljak erről a könyvről. Teljesen sötét, elvetemült és beteg. Tetszett is meg nem is, olvastatta magát meg nem is.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, de az biztos, hogy nem fogom többször elolvasni.

Kifacsart, de mégis megnevettetett. Teljesen disszonáns a kapcsolatom ezzel a résszel.
Cselekmény igazából nem sokat haladt előre, a fontosabb dolgok csak az utolsó néhány fejezetben voltak, de a körítés miatt nem panaszkodom. Ennek ellenére fordulatos, kiszámíthatatlan és sokkoló részek váltakoztak folyamatosan.
Végtelenül viccesek a párbeszédek, szarkasztikus humorúak a karakterek. Az ismert világ tovább bővült, új és izgalmas helyszíneket ismerhettünk meg, a kedvenc sportom a pittball lett hivatalosan is.
A két lány szála között nem tudok választani. Mind a kettő valami másért jó.
Az ikrek közötti ellentétek ebben a részben központi szerepet kaptak, de a kibékülés után sokkal mélyebb, bizalmasabb lett a kapcsolatuk, mint eddig bármikor.
Úgy érzem, hogy ebben a részben Tory kapta a gonosz iker szerepét a könyv nagy részében, főleg a lezáráskor. Kicsit idegesítő is volt végig, de a végén sikeresen megutáltatta magát.
Végre Ő és Darius is több-kevesebb sikerrel összegabalyodott…DE MÉG HOGY?!😵‍💫😮‍💨
A sárkányfiú lett kedvencem ebben a részben.
Gondoskodó, aranyos, roppant szexi, de mégis zárkózott és érzelmileg megközelíthetetlen.

Lance és Kék szála teljesen az ellentéte az előbbi párosnak. Teljesen tisztában vannak az érzéseikkel és nem is tagadják.😮‍💨😮‍💨
Rögtön kell a folytatás, nincs nekem ehhez a várakozáshoz se idegrendszerem, se türelmem.
Nem hibátlan, de imádtam ezt a részt is.

A helyszín nem is lehetne jobb: egy ódon és nagyon elit egyetem a svájci Alpok vonulatai között, zöld levelű fákkal és egy csillogó vizű tó…
Viszont, a cselekmény lehetett volna jobb is.
Az eleje izgalmasnak tűnt, Gabriel bosszúja és a titkos társaság miatt, de később csak szép lassan csordogál előre felé a történet, miközben a fiú és a lány versenyeznek egymással az egyetlen egy helyért a társaságnál. Néhol ugyan kiszámíthatóak voltak a fordulatok, de ezek nem voltak zavaróak.
Bevallom, én Gabrielt elküldtem volna melegebb éghajlatra, azok után, amit Elorával tett, de a lány nagyon könnyen megbocsátott neki (ahhoz képest meg főleg, amiket korábban nem nézett el neki).
Szó, mi szó a szereplők nem igazán győztek meg, de a drámai légkör miatt folytatni fogom a sorozatot.

Úgy tűnik, hogy Devney Perry nem csak a cowboy románcokban írásában jó!
Miután eddig csak ezeket olvastam tőle és a nagy részét a munkásságában ezek teszik ki, kicsit kételkedtem mikor megláttam, hogy érkezeik egy high fantasy-val.
Közel 800 oldalas szörnyeteg, aminek első két harmadában alig történt valami (ezt elég sokáig is tartott olvasni), de az utolsó harmada… éjjel fél kettőig olvastam, és csak azt vettem észre, hogy elfogytak a lapok.
Politikai játszmák, árulás, intrika, szerelem és szörnyek. Tökéletes alapanyag egy jó történethez, a világépítésről ne is beszéljünk, zseniális volt! Olyan világot teremtett meg, ahol a ellenség nem csak a szomszédos királyságból érkezhet, hanem szörnyek formájában is.
Az alapötlet nagyon tetszett, az írásmódja gördülékeny. Csak a dinamikával volt némi gondom.
Az első pár fejezet, amikor a Odessát választják a húga helyett (menyasszony fizetségként) igazán izgalmasra sikeredtek, de az utána következő tetemes rész borzasztó vontatott volt.
A lányt nagyon kedveltem. Szimpatikus volt, akit otthon teljesen elnyomták, de, amit kiszabadul a kastély falai közül, megmutatkozik az igazi személyisége. Vicces, kissé szarkasztikus, kicsit felelőtlen, viszont rettentő bátor és makacs, mint az öszvér.
És a másik főszereplő, az Oltalmazó… ‍
Nagyszájú, pimasz és végtelenül lojális. Ő a tökéletes harcos. Kívülről morcos és zárkózott külső alatt, belül azonban vajszíve van. Nem mellesleg a külseje is tökéletes…‍
A szikrák az első másodpercben érezhetőek voltak Odessa és az Oltalmazó között, de lassan alakul ki köztük bármi is, de ahogy ez bekövetkezik…lángra kaptak a lapok.
A vége…te jóságos isten! Az utolsó két fejezet, vitt mindent.

Tavaly már angolul olvastam, most egyszerre hallgattam és olvastam magyarul, így teljesen más élményt nyújtott.
A könyv első két harmadát gyorsan végigolvastam, borzasztóan élveztem. A cselekmény csak úgy pörgött, miközben az ismeretlen világot szépen lassan megismerhettük a szereplőkkel egyetemben. Sarló parancsnok (Penn) személyisége vitte a történetet a hátán. Ahogy lánnyal bánik, amikor veszekednek , nagyszerűek együtt.
Aztán megérkeztek a Dyved királyságba és úgy éreztem, hogy a történet valahogy elvesztette a lendületét. Ahogy a dolgok lelassultak, az érdeklődésem is alábbhagyott. Túl sok volt a félreértés lett főszereplők között, és az olyan eseményekre fektettek hangsúlyt, amiknek látszólag semmi értelme nem volt.
Rhay nèhaidegesített, sokszor nem is értettem a motivációit sem, de az biztos, hogy roppant erős, kitartó és segítőkész lány.
Penn lett az új book boyfriend-me. Lojális az országa, a csapata és a barátai iránt és hatalmas teher van a vállán. Mellesleg, ő (is) volt az, aki segített a lánynak a képességivel…azok a jelenetek… 😮‍💨😮‍💨😮‍💨
A kémia nagyon jó kettejük között az első perctől kezdve.
Soren, a Víz örököse is érdekesnek tűnt, attól függetlenül, hogy keveset szerepelt, meglátjuk mit hoz a jövő vele kapcsolatban.
Van egy sejtésem, hogy szerelmi háromszög van kialakulóban a három örökös között, aminek én nem örülök…
Összességében sok ismerős elem volt benne ( Gyűrűk ura párhuzamot véltem felfedezni ),az írás stílusa és a dinamikája nagyrészt jó volt, a lassan kialakuló kémia kellően lassú volt (az én ízlésemnek viszont nagyon lassú) és mindkét főszereplőt szimpatikus volt, a függővég pedig brutális volt.
Megjelenő trope-ok:
Slow burn romantika
Forced proximity
Titkos személyazonosság
Enemies to lovers
Found family
Ősi jóslat
Elemi mágia
E/1 nézőpont

Rebecca-tól mindig szívesen olvasom a katona- vagy épp jelenleg a tűzoltó romantikusait, most azonban kissé kidolgozatlan éreztem a kötetet.
Knox egy nagyon szerethető karakter volt, lojális és elhivatott a barátai a városa iránt.
Harper pedig túlontúl tökéletes és borzasztóan vak, ha a szerelmi életét nézzük.
Hiába volt folyamatos feszültség kettejük között, egyszerűen nem éreztem a kémiát, csak egy kellemetlen érzést éreztem folyamatosan emiatt, így pedig felnőtt jelenetek is kínosnak, feleslegesnek éreztem.
Azt gondoltam, hogy ez hirtelen családi légkör, ami kialakult közöttük és a fiúk között erőltetett lesz, de kellemesen csalódnom kellett. A fiúk aranyosak voltak, véleményem szerint jól ábrázolta az írónő a kialakult helyzetet is…de, a kialakult konfliktust a végén egyszerűen nem értettem…