Gyalog akart bemenni a Kiemelt Ügyeket Felderítő Főosztályra, de aztán rájött, hogy zuhogó esőben a tizenharmadik kerületből nem olyan vidám dolog végigsétálni a városon a hetedik kerületig. Hajnali öt óra volt, és eszeveszettül hideg. A saját ziháló légzését hallgatta. Mióta tart? És meddig fog még a szervezete kitartani? Az angolok háromezer szót alkottak az ittas állapot kifejezésére. Viktor eltöprengett azon, hogy egyáltalán fel tudna-e sorolni összesen háromezer magyar szót. Mindenesetre ezt nem a brit tudósok találták ki. A részegségre utaló kifejezéseket csak a szex és a pénz szinonimái előzik meg. A három legfontosabb dolog az ember életében, gondolta. A halál ereklyéi. Dumbledore tévedett, mikor azt hitte, hogy a feltámadás köve, a láthatatlanná tévő köpeny és a legyőzhetetlen pálca vezeti a sort. Csúfos tévedés volt, akárcsak az, hogy gyalog képes lenne megtenni egy majd’ öt kilométeres távot. A feje szét akart robbanni. Miért van az, hogy minden egyes lépésnél azt érzi, ennyi volt, nem bírja tovább, aztán mégis továbbmegy? Dumbledore talán tudná. Az öreg mindenről tudott. Bár ha jobban belegondolt, teljesen felesleges volt ez a tudás, hiszen nem tudta kicselezni a halált, az a Malfoy kölyök simán elbánt vele. Hirtelen rádöbbent, hogy ő maga Dumbledore professzor, még azt a barlangot is látni vélte a szeme előtt, ahol az öreg úgy diktálta magába a mérget abból a teknőből, mintha valami ízesített whisky lett volna. Ettől a felismeréstől röhögni kezdett, olyan hangosan, hogy az egyik lakásból kikiabáltak, hogy fejezze be az utcazenélést, és húzzon haza.
Elsétált a Gateway Office Park széles irodaháza mellett. Szándékában állt megállni egy pillanatra, hogy végignézzen a modern épületsoron, és visszaemlékezzen az egy évvel ezelőtti rajtaütésre, ahol a TEK bevetési egységével likvidáltak egy tucat veszélyes bűnözőt, és majdnem nyakon csípték az utolsó nagyágyúnak számító kartellvezetőt, Simont, de annyira eluralkodott rajta a remegés, hogy inkább lemondott a kellemes emlékekről. A felüljáró kijelzőjéhez érve látta, hogy kerek három fok van. Akkor meg mi a csodáért fázik ennyire? A tekintete továbbsiklott egy sarki éjjelnappalira, melynek üvegfala mögött röviditalok sorakoztak. Whisky, pálinka, rum. Elkapta az émelygés, és majdnem odahányt a járda közepére. A kurva élet… Nem tudta végigmondani a szitkozódást, mert a szél az arcába sodort egy nejlonzacskót, ami teljesen betömte a száját.
Feladta, és a földre roskadt. Úgy negyedórával később előhalászta a mobilját a zsebéből, majd egy budapesti taxitársaság számát tárcsázta. Csak harmadik nekifutásra sikerült rányomnia a hívás gombra. Dadogva lediktálta a címet a diszpécsernek, majd a biztonság kedvéért hozzátette, hogy vagy három napja nem érte víz a testét. Legutóbb egy nyugdíjaskorú nő jött érte, és szappanoperába illő veszekedés árán tudott csak beülni a hátsó ülésre. Ivett szerint olyan bűz áradt a testéből, amit még egy pöcegödör alján is megirigyeltek volna.
Tizenöt perc múlva ott volt érte egy komor ábrázatú pasas. Attila. Vagy Aladár. A fene tudja. Nem tűnt meglepettnek, mikor meglátta a földön. Hajnalban általában részegek hívnak taxit, mondta. További tíz perccel később a Kiemelt Ügyeket Felderítő Főosztály kapuja előtt álldogált. Sötét volt, de a sárga épületsor valamelyest lecsillapította gondolatait. Otthonként tekintett erre a helyre. Hat éve vette át a húszfős szervezet irányítását, melynek vezetőjeként két nagy ügyet is megoldott. A kamionos gyilkosságsorozatot hat évvel ezelőtt, és a hitszegő emberrablást másfél éve. Általában az első szavakkal hivatkoztak rájuk a sajtóban, és ami közös volt bennük, hogy mindkét ügy alaposan felkorbácsolta az indulatokat. Ebben az is szerepet játszott, hogy a világhálón rengeteg félinformáció keringett a bűncselekményekről, ráadásul önjelölt YouTube-sztárok egyre-másra gyártották az online tartalmaikat az elkövetőről és a nyomozóhatósági szervek munkájáról, és ezek a tartalmak többnyire szenzációhajhász célt szolgáltak. Viktor inaktiválta magát a Facebookon. Hirtelen felindulásból tett így közel egy évvel ezelőtt, mikor látta, hogy némely kommentelők Horváth Mihály atya pártjára álltak a hitszegő-ügyről publikált hírek alatt. Azt írták, hogy a plébános kísérlete tulajdonképpen nem elítélendő, és az általa elkövetett emberrablások következtében bekövetkezett halálesetért kizárólag a rendőrség tehető felelőssé, mivel nem dolgoztak elég gyorsan és hatékonyan. Baromság! Viktor azt érezte, hogy felrobban, ha továbbra is ezeket az őrült, romlott és primitív megnyilvánulásokat kell olvasnia, így végül lemondott a közösségi médiáról. Nem bánta meg. A nők és az ital mellett amúgy sem maradt valami sok ideje a hasztalan görgetésre. Tömegközlekedési utazásai alatt – mivel mostanában egyre többet járt így – megfigyelte az embereket, ahogy lehajtott fejjel üldögélnek, és a hüvelykujjukkal monotonul ismétlődő mozdulatokat tesznek a telefon kijelzőjén. Élik a mások életét, gondolta.
Nekifeszült a kapunak, és belépett az átjáróba, ami első pillantásra kihaltnak tűnt. Ezt részben a korai órának tudta be, részben pedig a leépítéseknek, melyekkel az utóbbi időben a Kiemelt Ügyeket Felderítő Főosztályt sújtották. Viktor legnagyobb vetélytársa, Losonci Barbara minden tekintetben fölé nőtt az elmúlt egy év során, és az Országos Rendőr-főkapitányság a nő által irányított Nemzeti Nyomozó Irodába csoportosította át az erőforrásokat. Viktor és Barbara nagy riválisok voltak a rendőrségen, de a hitszegő-ügy után, melynek nyomozását közösen vezették, hiába Viktor tartóztatta le a plébánost és oldotta meg az ügyet, Barbara aratta le a babérokat, és tett szert jelentős befolyásra a testületen belül. Gál Balázs országos rendőrfőkapitány, aki régi, kopott barátságot ápolt Viktorral, fokozatosan a nő pártjára állt (ebben részben a Melindával folytatott viszonya is közrejátszott a lezüllésén túl), és az utóbbi időben azt rebesgették, hogy Losonci Barbara követi majd a férfit a testület élén. Viktor nem bánta különösebben, hogy míg Barbara felfelé tart a ranglétrán, ő fokozatosan eltűnik a süllyesztőben. Az életét beárnyékoló tragédiák kiszívták belőle a motivációt, és már nem érdekelte igazán semmi. A felesége, Tamara hat évvel ezelőtti halála óta – leszámítva ezt a két nagy ügyet – látszatmunkát végzett a Kiemelt Ügyeket Felderítő Főosztály élén, és magasról tojt mindenre. Ha az alkohol nem toppant volna be az életébe, talán elücsöröghetett volna még egy darabig a szervezet élén, de tisztában volt vele, hogy így maximum hónapjai maradtak. És ezek puszta tények voltak, semmi más.
Felvánszorgott a lépcsőn, és nekidőlt az irodája ajtajának. A zsebében kotorászott a kulcsa után. A francba! Nincs nála. Biztos elhagyta az éjjel, amikor azoknak a kurváknak magyarázta, hogy rendőrségen még tuti nem dugtak. A hátát a faajtónak vetve lecsúszott a földre, és közben halkan szuszogott. Elalhatna akár itt is. Persze nem lenne valami nyerő dolog, ha a titkárnője, Nóra reggel arra toppanna be, hogy oldalra döntött fejjel a saját nyáltócsájában hempereg, de igazából ki nem szarja le? Kényelmesen elhelyezkedett a földön, és már épp lehunyta volna a szemét, amikor hirtelen eltűnt a támasz a dereka mögül. Vetett egy bukfencet hátra, majd káromkodva oldalra lökte magát, és nagyokat pislogott. Egy csontos, szemüveges női arc rajzolódott ki az orra előtt. Álmodna? Ilyen gyorsan? Elmosolyodott, és arra gondolt, hogy szebb csajt is odaképzelhetett volna, ha már az ábrándok mezejére lépett. A nő aztán hirtelen eltűnt előle, és a következő pillanatban Viktor arra eszmélt fel, hogy valami nedves és hideg zúdul az arcába. Levegő után kapkodva oldalra pördült, és hangosan szitkozódva felnyomta magát a földről. A következő pillanatban ott termett előtte Sebők Hajnalka, az országos rendőrfőkapitányság bűnügyi technikusa, aki fejcsóválva meredt rá:
– Bűzlesz a piától – mordult rá lesújtó hangon. – Legalább a látszatot megtarthatnád, hogy értelmes, felnőtt férfi vagy.
Viktor odabotorkált az íróasztalához, és levetette magát a bőrfotelbe. Megdörzsölte a halántékát a mutatóujjával, aztán végignézett az alacsony nőn, aki karba tett kézzel ácsorgott előtte.
– Mióta… van kulcsod… az irodámhoz?
– Amióta adtál egyet.
– És mikor csináltam… ekkora baromságot?
– Nagyjából két hete, amikor ugyanitt találtalak a földön fekve. Szóltál a titkárnődnek, hogy másoltasson nekem egy tartalékot, és nyomatékosan megkértél rá, hogy ha a részeg reggeleid egyikén itt találnálak, akkor legyek olyan kedves, és engedjelek be ide. Varázslatos dolgokra képes az emlékezet, mi?
Hajnalka gőgösen elmosolyodott, amitől Viktornak a hideg futkosott a hátán, és újra öklendezni támadt kedve. Az emlékeiben derengett valami erről a hülye, barom ötletről, de mihelyt jobban összpontosított volna, a fehér foltok a szeme előtt agresszív helyváltoztatásba kezdtek.
– És azt is mondtam, hogy boríts nyakon vízzel? – förmedt rá a nőre, aki továbbra is a kezében szorongatta az üres vázát.
– Legközelebb tusfürdőt is hozok, és jól lesikállak. Mikor fürödtél utoljára? – Hajnalka nagyokat szippantott a levegőből. – Mert hogy nem mostanában, az tuti.
– Tisztességes környezetvédő vagyok… Nem pazarlom feleslegesen a vizet.
– Feleslegesen? – Hajnalka jóízűen felnevetett. – Ha beraknálak egy toi-toi-ba, azt hinnék, hogy berendezési kellék vagy.
– Röhög a vakbelem. Mit akarsz?
– Kínozni téged.
– Akkor húzz el…
– De akarok még valami mást is.
– Nem érdekel.
Hajnalka, tudomást sem véve Viktor röhejes tiltakozásáról, közelebb lépett hozzá.
– Tisztában vagyok vele, hogy nem tervezel sokáig itt maradni, de a drámai búcsúd előtt még szeretnélek megkérni egy apró szívességre. Mielőtt ellenkeznél, emlékeztetnélek, hogy az egyik legszigorúbb szabályt szeged meg azzal, hogy nap mint nap részegen jársz be dolgozni, márpedig azt is tudom, hogy a fegyelmi tárgyalásoddal járó hercehurcát szívből gyűlölnéd, ugyanis rád szállna a média, meghallgatásokra kellene járnod, és még egy rakás olyan szarságot kellene csinálnod, amit ki nem állhatsz.
Viktor mérgében összeszorította a száját, és a váza felé biccentett.
– Azt a vizet amúgy meg akartam inni.
– Haha! – Hajnalka most már tényleg jóízűen kacagott. – Legalább a humorérzéked a régi.
– Mit akarsz, Hajnalka?
– Van egy ügy.
– Mondtam már, hogy nem érdekel, és ezen az üres fenyegetőzésed sem változtat…
– De, szerintem érdekel.
– Miért?
– Az ügy jellege miatt.
– Csak nem bombázó szexistennők után kell nyomozni?
– Még ennél is jobb… – A nő közelebb hajolt hozzá, és lehalkította a hangját. – Halott szexistennők után…
Volt valami Hajnalka hideg mosolyában, ami Viktort meggátolta abban, hogy cinizmussal reagáljon a kijelentésére. Rövid csend következett. Viktor régen kifejezetten ellenszenvesnek tartotta a bűnügyi technikust: alacsony testmagasság, lapos fenék, mínuszos mellkas, idegesítően nagy, vastag keretes szemüveg, vállig érő, vékony, töredezett haj. Ha lehet, ez pont az ellentéte annak, mint amit a zsánerének nevezett. Persze a külsőségek nem lényegesek egy munkakapcsolatban (már akinek…), viszont az a helyzet, hogy a nő megítélésén a beszélgetéseik sem változtattak. Unalmasnak és merevnek találta a megnyilvánulásait, a szarkasztikus modorával sem tudott mit kezdeni, de ami még ennél is jobban idegesítette, hogy a bűnügyi technikus egy fikarcnyit sem volt tisztelettel iránta. Budai Viktor iránt, akit egy ország imádott és utált. Akit szerettek és gyűlöltek, majd megint szerettek, és végleg meggyűlöltek. De akit kivétel nélkül tiszteltek.
– Miért foglalkozol velem? – fordult a nő felé őszinte érdeklődéssel a hangjában.
– Mert hasonlítasz rám – felelte a bűnügyi technikus, és
Viktor látta rajta, hogy teljesen komolyan gondolja a dolgot. Ettől neki is mosolyogni támadt kedve.
– Mégis miben hasonlítanék én rád?
– Számkivetett vagy, akárcsak én. A kettőnk közti különbség mindössze annyi, hogy én szeretek számkivetett lenni, míg te kifejezetten utálod, hogy az vagy.
– Hm.
– Ja, és utálom, amikor hümmögsz.
Viktor elmosolyodott.
– Nemrég valaki pont ugyanezt mondta nekem.
– És azt a valakit megdugtad?
– Ja, azt hiszem. Bár nem emlékszem. De tudod, a szexnek van egy jellegzetes szaga. A kettőnk közti különbség mindöszsze annyi, hogy én néha magamon hordozom, míg te soha.
Hajnalka arca vöröses színt öltött, majd néhány másodpercig nem történt semmi. Aztán a nő kiengedte a tüdejébe szorult levegőt:
– Oké, nem gond – mondta, és az asztalra dobott egy paksamétát. – Tudom, hogy nem gondolod komolyan.
– Azért ne legyél benne olyan biztos – morogta Viktor, és az akta fölé hajolt. Remegő kézzel kitárta az előlapját. – Ez micsoda?
– Az ügy, amiről beszéltem neked.
Viktor úgy csukta be a dossziét, mintha égetné a bőrét.
– Mondtam, hogy…
– Hogy nem érdekel a dolog, blablabla. Igen, ezt már hallottam, és elég unalmas. De két ártatlan embert meggyilkoltak, és szerintem ez még csak a kezdet. Viktor hirtelen ráeszmélt, hogy ezt utálja leginkább a nőben. Hogy azon kevesek közé tartozik, akik fel tudják kelteni az érdeklődését pusztán elejtett félszavakkal. Többnyire ő maga szokott ezzel a trükkel élni, és pontosan tudta, hogy milyen nehéz úgy és olyan hangszínnel adagolni az információkat, hogy a másik automatikusan késztetést érezzen a faggatózásra.
– Két színes bőrű nőt megöltek – folytatta Hajnalka, és jelentőségteljesen nézett rá. – Szerintem egy sorozatgyilkos vadászik rájuk. A franc vigye el. Viktor torka elszorult, és kivételesen nem a feltörni készülő gyomorsavtól.
– Most azért jössz nekem ezzel, mert félvér vagyok?
Hajnalka immáron harmadjára is felnevetett.
– Ma tényleg formában vagy, Viktor – kacagta. – Nem, rohadtul nem érdekel, hogy milyen a bőrszíned. Lehetne akár pink is, az sem izgatna. De neked kell valami, ami leköti a zsibbadó agyadat, nekem meg szükségem van valakire, aki megmenti ezeket a nőket.
– Miből gondolod, hogy veszélyben vannak?
– Nos, ha lennél olyan kedves belelapozni a dossziéba, láthatnád te is.
Viktor hezitált. Egyfelől idegesítette Hajnalka fölényeskedő hangneme, másfelől viszont dühítő kíváncsiság lett úrrá rajta, ami azt súgta neki, hogy csapjon le arra az átkozott mappára. Szép lassan megmozdította a kezét. Hajnalka árgus szemekkel követte az ujjait, amik odavándoroltak a lapokhoz, és átfordították őket. Viktor egy felnagyított fotóval találta szembe magát. Egy nőt ábrázolt, akinek elvágták a torkát. Sötét bőrű volt, a szemei csukva, a végtagok érintetlenek. A következő képek szintén egy hasonló nőt mutattak, aki kicsit molettebb volt, de a nyaka körül ugyanolyan vágás futott körbe. Ezen túl adatok voltak felsorakoztatva a dokumentumok oldalán, többek között arról, hogy hol találták meg a holttesteket, hány napig feküdtek ott, mi volt a halál beálltának oka.
Viktor, miután végzett az olvasással, odatolta a vázát Hajnalka elé, és kijelentette, hogy addig nem hajlandó kifejteni a véleményét a dologgal kapcsolatban, amíg nem kap vizet.
Fél perccel később mohón kortyolta a vasízű folyadékot. Miután ezzel is végzett, elégedetten nyugtázta, hogy valamelyest
csillapodott a fejfájása.
– Szóval… – krákogta, és lenyalta a vízcseppeket az ajkáról. – Honnan a fenéből veszed, hogy ugyanaz az elkövető ölte
meg őket?
Hajnalka megköszörülte a torkát:
– Fekete nők, egy hónap eltéréssel, ugyanazzal a vágással a nyakukon. Precíz, pontos munka. A holttesteket erdőben találták meg, levelekkel elfedve.
– Ugyanabban az erdőben? – kérdezte Viktor.
A bűnügyi technikus tétovázott.
– Nem – nyögte ki végül. – Az egyiket Szigliget mellett, Uzsán, a másikat pedig a Velencei-tó közelében.
– A két gyilkossági helyszín közel kétszáz kilométerre van egymástól – jelentette ki Viktor azzal az alig palástolt szándékkal, hogy kifejezze nem tetszését a nő elhamarkodott következtetésével kapcsolatban. Eztán újra a szeme elé emelte a képeket, és tüzetesen áttanulmányozta őket. – És ahogy látom, ezek a nők… hogy is mondjam … elég lengén öltöztek.
– Nem a testükből éltek! Családanya volt mind a kettő! Gyerekeik voltak... Viktor megrántotta a vállát.
– Oké, oké, én csak kimondom, amit gondolok. Ki nyomozott az ügyben?
– A területi szervek.
– És hogy jössz te a képbe?
Hajnalka zavarba jött, ami némileg meglepő volt. Viktor
nem sokszor látta hezitálni a nőt, aki mindig rendelkezett egy-egy kézenfekvő válasszal a felmerülő kérdésekre.
– Az egyiket ismertem. – Hajnalka elkapta a tekintetét, mintha kellemetlen lenne számára a dolog.
– Ismerted? – ráncolta össze a homlokát Viktor. – Honnan?
– Őt Zuluna Noéminak hívták – bökött rá az első fotóra.
– Egy rendes, becsületes családanya, aki néha átjött hozzám takarítani.
Viktor némán felsóhajtott.
– Tehát a bejárónőd volt.
– Valami olyasmi… – felelte Hajnalka szégyenlősen.
– És most emiatt akarod rám sózni az ügyet?
– Nem! – Hajnalka tiltakozása kétségbeesettnek tűnt.
– Dehogynem – csóválta meg a fejét Viktor. – Érzelmileg kötődsz hozzá, és bosszút akarsz állni az elkövetőn. De tudod, mit? Ez teljesen természetes emberi reakció. Egy nemzetközi felmérés szerint azok, akik erőszakos bűncselekmény következtében elveszítenek egy közeli barátot vagy hozzátartozót, szinte kivétel nélkül holtan akarják látni a gyilkost. A területi szervek és az Országos Rendőr-főkapitányság biztos remekül felderíti majd az ügyet, és kézre kerítik az elkövetőt. – Viktor becsukta a paksamétát, és odatolta a nő elé.
A beálló csendben a pulóveréből lecsorgó vízcseppek csöpögése hallatszott.
– Hidegvérrel meggyilkolták őket. – Hajnalka lassan körözni kezdett körülötte. – Két fiatal lány maradt anya nélkül. Két tizenéves kislány.
A kurva életbe. Viktor fülét bántotta a csend. Mióta tudja
manipulálni egy mezei technikus?
– Ez akkor is csak egy szimpla gyilkosság, és nem egy kiemelt ügy – sziszegte.
– Egy sorozatgyilkos műve.
Viktor erre a kijelentésre elnémult. Egy zeneszám jutott eszébe, melyet valamelyik diszkóban hallott a napokban. Az énekesnő az univerzum körforgásáról rikácsolt, az ember életének folyamatosan ismétlődő rigmusairól, melyekből sohasem szabadulhatunk. Ugyanazok a vágyak környékeznek meg minket más köntösbe bújva. Jelmezt hordanak, hogy elhitessék velünk, ez valami új, valami különleges, holott az egész már megtörtént velünk. Átverés, dúdolta halkan. Valami ilyesmi volt a lényege. És most mintha elkapta volna a déjà vu érzése. Nagy, barna szemeivel a bűnügyi technikust fürkészte. A kimért, nyugodt, megfontolt nőt talán még soha nem látta ilyen zaklatottnak. Furcsa volt, hogy egy bejárónő halála ilyen heves reakciót váltott ki belőle. De a fene tudja… Lehet, hogy csak a saját sivár lelkivilága mondatja ezt vele. Viktor a hitszegő-üggyel nemcsak a nevelt fiát, Olivért veszítette el, hanem a két legközelebbi barátjának, Botondnak és Zsófiának is búcsút intett. Előbbi a gyermeke születése után gyedre ment, míg Zsófia a megpróbáltatásokat követően úgy döntött, hogy nem akar többé terepen dolgozni, és az ügy lezárása után az áthelyezését kérvényezte. A szőkeség jelenleg valahol az Országos Rendőr-főkapitányság üvegépületének mélyén kuksol egy irodában, aktákat tologat, vagy valami dögunalmas dolgot csinál. A barátság csak egy múló ábránd, ami segít ébren maradni az álomban, gondolta. Egy rohadék fantazmagória. Eleinte naponta váltottak néhány szót, aztán hetente, és most… Viktor nem is emlékezett rá, hogy mikor beszéltek utoljára.
Hajnalkára pillantott, és lassan kiengedte a levegőt. A franc vigye el!
– Honnan veszed, hogy ez egy sorozatgyilkos műve? – morogta oda a nőnek, és nem volt rest undok fintorral kifejezni a véleményét erről az egész eszement felvetésről.
– Ugyanaz a módszer. Ugyanaz a típusú áldozat. Ugyanaz a tetthely.
– Á, a hármas szabály – bólintott Viktor, és hitetlenkedő mosollyal konstatálta, hogy a bűnügyi technikus a saját kreálmányát hozza fel érvelésként, melyet régebben a sorozatgyilkosságok meghatározására alkotott.
– Csak gyere ki velem a tetthelyre, és utána ígérem, hogy nem zaklatlak többé. – Hajnalka kedvesen mosolygott. Arcának merev vonásai arról árulkodtak, hogy nem gyakran szokott ilyet tenni.
– Hm. – Viktor vetett egy pillantást az órájára. Lassan fél hat. Mostanában ki nem állhatta a napfelkeltét. A világosság arra emlékeztette, hogy teljesen felesleges és haszontalan az élete. Este könnyebb volt. Akkor voltak céljai. Nemes és büszke célok, mint például dugni és inni.
Felállt a székből, de rögtön kiment a lábából a vér. Ösztönösen belecsimpaszkodott az asztal mellé állított szobanövénybe. Aztán bambán vigyorogva a nő felé nézett, és az ajtóra biccentett:
– Mutassa az utat, Watson!
Hajnalkának vissza kellett tartania a lélegzetét, mikor Viktor elrobogott abba az irányba, amerre a mutatóujját lendítette. Egy pillanatra fejébe ötlött a gondolat, hogy talán ha az ablak felé intett volna, akkor a férfi zokszó nélkül kiugrott volna rajta.
Azzal a tömény szeszszag után indult.