„A megszokás esküdt ellensége vagyok. Mindenben, még a művészetekben is megvetem a megszokott dolgokat.”
Kultúra és életmód
Hedy Lamarr a történelem különleges csillaga. A legtöbbek számára elegendő lenne, hogy rendszerint „a filmművészet leggyönyörűbb nőjének” nevezzék, ám a kivételes szépségű színésznő ennél nagyobb babérokra tört: ő ugyanis a feltalálója a mai mobiltelefonok, a Bluetooth és a wifi alapjaiként szolgáló egyidejű frekvenciaváltásnak.
1914-ben született Bécsben, Hedwig Eva Maria Kiesler néven. Édesapja bankár, édesanyja Budapestről elkerült, zsidó származású koncertzongorista volt. A kislány tehetsége és éles észjárása már gyermekkorában megmutatkozott: tízéves korára négy nyelven beszélt, édesanyja nyomdokaiba lépve kiválóan zongorázott és táncolt. Emellett pedig – a korabeli lányoktól szokatlan módon – kiemelt érdeklődést mutatott a gépek, autók működései és alkatrészei iránt.
A tehetséges fiatal lány 16 évesen lett Max Reinhardt színiiskolájának növendéke. Tehetségével és szépségével hamar felhívta magára az osztrák–amerikai színházi rendező figyelmét, aki a lány belépése után egy évvel már szerepet is ajánlott neki a Pénz az utcán című német filmben. Hedy Lamarr ezután német és csehszlovák produkciókban dolgozott, míg 1933-ban az Extázis című cseh film hozta el számára az igazi áttörést. A zajos sajtóvisszhangot kiváltó alkotás ugyanis a történelemben először mutatta premier plánban a színésznő arcát, miközben ő orgazmust színlelt, majd egy rövid úszójelenetben meztelenül is feltüntette őt. Hedy Lamarr ezzel beírta a nevét a filmtörténelembe, azt azonban ekkor még nem sejthette, hogy sikere a nyilvánvaló előnyök mellett bizony hátrányokkal is jár majd. Pályája során ugyanis sosem tudott szabadulnia gyönyörű, erotikus kisugárzású nő karakterétől.
1933-ban szülei kívánságára feleségül ment Fritz Mandl osztrák fegyvergyároshoz. Férjével gyakran vett részt fegyverbemutatókon és -vásárokon, ahol megismerkedett a fegyverek tervezésével és a korszerű haditechnikával is. Ausztria német megszállásakor azonban elszökött a férjétől, és az Amerikai Egyesült Államokba utazott, ahol tárt karokkal várta a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió. Nevét ekkor cserélte a Hedy Lamarr művésznévre, hiszen a németes hangzású név már nem vált előnyére. Azonban a nagyhírű filmstúdióval való szerződéskötés sem volt garancia arra, hogy megmutathassa igazi tehetségét és intelligenciáját. Szerepeit többnyire csak szépsége és kisugárzása miatt osztották rá, a munkálatok alatt pedig leginkább dekoratív kellékként tekintettek rá. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt – valódi stílusikonná vált: nők ezrei kérték fodrászaikat, hogy olyan barna frizurát varázsoljanak nekik, mint „a filmművészet leggyönyörűbb nőjének”, és szinte nem volt olyan ruhadarab – legyen szó kalapról, turbánról vagy sálról – amelyet Hedy Lamarr ne tudott volna divatossá tenni. Ezt a kultuszt a stúdió is kihasználta, hiszen a ’40-es és ’50-es években jószerivel nem volt olyan év, amikor ne jött volna ki egy vagy két film az ő szereplésével. Ezekből az időkből származik ismert mondása is:
„Bármelyik lány lehet elbűvölő. Csak annyi kell, hogy nyugodtan álljon, és nézzen bután.”
Hedy Lamarr azonban minden volt, csak buta nem. Már színészi karrierje során is szívesen töltötte a forgatási szüneteket találmányokon való töprengéssel. Megalkotott egy, a Coca Colához hasonló szénsavas üdítőt, továbbfejlesztette a stoplámpát, a második világháború során pedig egészen különleges vívmánnyal rukkolt elő. A színészettel 1957-ben szakított, a híradásokból tudta, hogy a szövetségesek igen sok torpedót veszítenek. Szomszédjával, George Antheil avantgárd zongorista-zeneszerzővel egy beszélgetés során véletlenül merült fel közöttük a téma, és megállapították: a probléma megoldásához hatékonyabb rádió-távvezérlésére szolgáló eszköz megalkotására lenne szükség. A torpedók rádióvezérlését már az első világháború végén is alkalmazták, ám ezeket könnyű volt eltéríteni a frekvencia megzavarásával. Hedy Lamarr és George Antheil rájöttek, hogy a frekvenciák gyors váltogatásával az eltérítés kiküszöbölhető. Frekvenciaváltó eszközükhöz Antheil főműve, a Ballet Mécanique adta az alapötletet, amelyben több gépzongora is szerepel. Mivel a zongorán 88 billentyű van, a torpedóvezérlő leírásában is 88 frekvenciát használtak – ennyi frekvencia zavarása abban az időben lehetetlen volt.
A kidolgozott találmányt 1940 decemberében titkos kommunikációs rendszer megnevezéssel nyújtották be az Országos Feltalálói Tanácshoz, majd a tanács elnökének javaslatára 1942-ben szabadalmaztatták is az ötletet. A titkos kommunikációs rendszert azonban csak 1962-ben, egy Kuba elleni tengeri blokád alatt alkalmazták először élesben. Hogy miért húzódott így el a folyamat? Részben a komplikált megoldás miatt, részben pedig azért, mert a férfiak uralta világban kevesen vették komolyan a szépségéről híres színésznőt mint feltalálót. Pedig az általa és George Antheil által megalkotott rendszer a mai világ számára is úttörő volt, hiszen később – miután a haditengerészet civilek számára is elérhetővé tette a technológiát – a mobiltelefonok, a Bluetooth és a wifi kidolgozásában is nagy szerepet játszott Hedy Lamarr és George Antheil szabadalma.
Hedy Lamarr már idős volt, amikor az Electronic Frontier Foundation nevű szervezet felfigyelt a munkásságára, és 1997-ben a technika úttörőjének járó kitüntetéssel jutalmazta őt. Ugyanebben az évben az első nőként a BULBIE Gnass Spirit of Achievement Bronze Awardot, vagyis a „feltalálói Oscar-díjat” is megkapta. 85 éves korában bekövetkezett haláláig visszavonultan élt Floridában.
Hedy Lamarr szerepe a modern technológia fejlődésében, és a nők számára a tudományban való szerepvállalás tekintetében példaértékű. Tisztelete jeléül Bécs városa meg is alapította a Hedy Lamarr-díjat, amellyel a digitális világot formáló nők teljesítményét ismerik el, 2014-ben pedig posztumusz beemelték a Nemzeti Feltalálók Csarnokába. Sőt, Németországban, Ausztriában és Svájcban a „feltalálók napját” Hedy Lamarr születésnapján, november 9-én ünneplik.
