Nehéz napok a Föld nevű bolygón

Angolul idén tavasszal megjelent legújabb kötetében, a Reasons to Stay Alive (Néhány ok, amiért érdemes életben maradni) című könyvben Matt Haig leírja, hogy huszonnégy éves kora óta depresszióban és pánikbetegségben szenved, és élete során egészen hosszú időszakban foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata. Ekkortájt jutott először az eszébe az Én és az emberek alapötlete is, a regény azonban csak sok évvel később készült el, amikor a szerző több könyvvel a háta mögött már befutott írónak számított.

Valahogy ekkor érett meg arra, hogy megossza az olvasókkal, amit az évek során, a depresszió magányos börtönében újra és újra átgondolt az emberekről és az emberi élet lényegéről. A könyv tehát egyszerre lett terápia és összegzés, de több is: egy nagyszabású, regény formában megírt vallomás arról, hogy miért fontos élni.

Ha ezzel a háttértudással látunk hozzá az Én és az emberek olvasásához, igencsak meglepődhetünk, ugyanis nem valamiféle borongós, szomorú, a magánélet és a lelki szenvedés sötét bugyraiban vájkáló könyvet kapunk. Éppen ellenkezőleg: a regény egy humoros sci-fi történeten keresztül mesél rólunk, emberekről. A sztori szerint egy cambridge-i matematikaprofesszor egyszer csak megoldja az emberiség egyik legnagyobb számtani rejtélyét. Ám mielőtt eredményét nyilvánosságra hozhatná, egy földön kívüli civilizáció elrabolja, megöli, majd a matematikus alakját felvéve egy idegen lényt küldenek a Földre, hogy a professzor munkájának minden nyomát eltüntesse. Az ok nyilvánvaló: az érzelmileg primitív emberiség még nem érett meg e felfedezésre, amely olyan szintű fejlettséget biztosítana számára, amivel nemcsak saját létét, hanem az univerzum egészét is veszélyeztethetné. A titokzatos űrlény, maga a regény elbeszélője tehát a professzor alakjában, annak helyére állva szemléli világunkat, eleinte értetlenül, megvetően, később csodálkozva figyeli az emberek szokásait, gondolkodásmódját, rigolyáit.

Korántsem új az alapötlet, emlékezhetünk még a Marslakó a mostohám című filmre, vagy az 1990-es években vasárnap délutánonként futó Disney-sorozatra, a Nehéz napok a Föld nevű bolygónra, de a történet ismerős lehet A Földre pottyant ember címet viselő régebbi, David Bowie főszereplésével készült sci-fiből is.

Időben még korábbra is mehetünk, hiszen e történettípus lényegében a felvilágosodás korában kialakult egyik regény-toposz, a vadember témájának modernizációja. A korabeli művekben (például Voltaire több regényében) általában egy idegen, Európán kívülről származó ember jött az óvilágba, hogy a természettel harmóniában élő lényként, romlatlan szemmel próbálja átlátni és megérteni a korabeli világ problémáit. Haig regénye annyiban csavar ezen a sémán, hogy az emberi alakot felvevő idegen civilizáció képviselőjét teszi meg a mű narrátorává, így az ő elbeszélésén keresztül csodálkozhatunk rá saját kultúránkra.

Ez pedig eleinte igen mulatságos szituációkat eredményez. A technológiailag-értelmileg fejlettebb idegen kezdetben mit sem ért a földi életből, rengeteg, nekünk evidensnek számító dolog számára érthetetlen és értelmetlen a ruhaviselési divatoktól a furcsa közlekedési szokásokon át a családi kapcsolatokig. Viszonylag gyorsan egy elmegyógyintézetben találja magát (miután meztelenül sétál az autópályán és a szembe jövőket barátságosan leköpi), majd hamarosan megismerheti a földi hétköznapok problémáit is, mivel megpróbál beilleszkedni a hajdani matematikus családjába. Nincs könnyű dolga, mert egy meglehetősen diszfunkcionális családról van szó: a feleség magányos és boldogtalan, aki karrierjét áldozta fel a család miatt, ám (hajdani) férje fűvel-fával megcsalta, fia pedig „emós” kiskamasz, aki éppen dackorszakát éli és nem találja a helyét a világban. Így az emberi alakot öltött idegen lény hamarosan azt veszi észre, hogy egyetlen élőlénnyel képes csak értelmes és kellemes kapcsolatot kialakítani: a család kutyájával, Newtonnal.

A főszereplő azonban figyel, és miközben módszeresen igyekszik eltüntetni minden, a matematikai felfedezésre utaló nyomot, egyre több dolgot ért meg világunkból. Pontosabban meglepődve tapasztalja, hogy bár sok mindent képtelen értelmezni, ez egyre kevésbé zavarja, hiszen számos irracionálisnak tűnő dolog a földi emberek számára mégis működőképes, örömet szerez. Például a tiszta matematikai alapokon nyugvó zene, amely különös, megfoghatatlan élvezetet jelent, érzelmeket gerjeszt, bizonyos ízek, vagy a költészetnek nevezett, első pillantásra teljesen érthetetlen és értelmetlen dolog, amely még egy idegen lényt is a szépség bámulatával töltenek el. Sőt a körülötte lévő személyek viselkedéséből is egyre többet vél felfogni, vagy ha nem is érti őket, mégis tisztelni és mind jobban szeretni kezdi az embereket. Különösen a „családját”, mert rajtuk keresztül jön rá, hogy mit jelent embernek lenni, és mi az emberi lét legnagyobb és legkülönösebb misztériuma.

Nem akarnánk lelőni a történet fordulatait és poénjait, de annyi elmondható, hogy főszereplőnk egy idő után szembekerül küldetésének legnagyobb dilemmájával: a felfedezés nyomainak eltüntetéséhez azokat is el kellene pusztítania, akikhez egyre szorosabb szálak fűzik, és akik révén megismeri, hogy miért jó a Földön élni – és egyáltalán, miért jó élni. A könyv tehát meglehetősen sok műfajt mozgat egyszerre: humoros és izgalmas sci-fi, szerelmi történet, könyv az életörömről, valamint afféle óda az emberhez, mindennapjaink apró örömeiről szóló elmélkedés. Bizonyos olvasókat talán zavarhat e sokműfajúság, jómagam például a főként a regény elején lévő „idegen megfigyelő” kommentálta jeleneteket élveztem a legjobban.

Az elbeszélő ugyanis igen érzékenyen és szellemesen világít rá mindennapjaink értelmetlenségeire, számunkra már megszokott és logikusnak tűnő, ám tulajdonképpen teljesen képtelen gyakorlataira a munkahelyi szokásoktól a családi mindennapok kiüresedett rítusain át a tévéműsorokig. Számos szellemes mondat, igazi fanyar angol humorról árulkodó aranyköpés olvasható ezekben a szakaszokban, olyanok, amelyeket sokáig nem felejtünk el. Bizonyára lesz, akinek a regény későbbi, érzelmesebb része tetszik majd jobban, az, ahogy az elbeszélő megpróbálja megérteni a földi élet láthatóan legelemibb érzéseit: a szeretetet, a szerelmet vagy a gyászt. Mindenesetre az Én és az emberek olyan könyv, amely sokaknak tetszhet, mivel sokféle oldalról igyekszik megközelíteni és megérteni a világegyetem egyik legfurcsább misztériumát: az embert és az emberi élet értelmét.

Kisantal Tamás