Őskori történetek – fordítás közben

Könyvajánló

Magyarósi Gizella műfordító az olasz irodalom nagyjait ültette át magyarra, többek között Goldoni, Giorgio Pressburger, Antonioni és D'Orta műveit. A közelmúltban megjelent Alberto Moravia-kötet, az Őskori történetek magyar fordítása szintén Magyarósi Gizella munkája. Az alábbiakban a fordító szemszögéből osztja meg velünk gondolatait a szóban forgó művel kapcsolatban:

Valójában „szakállas sztorik” ezek az őskori történetek, de mégsem fordíthattam ilyen szabadon a címet, ha a szerző mértéktartó volt. Kötelező önfegyelem.

Eleinte nem is volt ez nekem nyilvánvaló, állatmeséket láttam a régmúltból. A dinoszauruszok például már rég kihaltak, ugye, a madarak sem napjainkban jelentek meg a Földön, unikornis talán nem is volt, bár ki tudja. Jól szórakoztam az állatvilág rovására, ameddig lehetett, aztán kiderült, hogy valójában rólunk, emberekről van itt szó. Magamon szórakozom, kapcsoltam (de szerencsére nem vagyok egyedül az állatok között; ez vigasztaljon bennünket, szóval hogy nem vagyunk egyedül).

Felmerülhet a kérdés, hogyan került a látóterembe ez a kis kötet. Az olasz példányt ügynökségtől kaptam, a magyarországi alügynök küldte a kiadói munkahelyemre. Nagyon megtetszett, beleéltem magam, hogy lefordítom, észre sem vettem, hogy már megjelent magyarul. De addigra nekem már mindegy volt, és azóta el is telt jó pár év, sőt évtized, mire végre hozzájutottam. Ez tehát az előtörténet.

Ott tartottam, hogy nem vagyunk egyedül az állatok között. Sőt, mindenki ott van, aki be meri ismerni. Nem véletlenül tartja a mondás, hogy „Nagy az Isten állatkertje”. Ezt nem kedvcsinálónak szokták mondani, de én annak szánom. Könnyebben vesszük a kritikát, ha gusztusosan van csomagolva, és Moravia igazán szépen csomagol, nem takarékoskodik az anyaggal. Nem sorolja fel a tízparancsolatot, de a maga módján a fejünkre olvassa, hogy volna mit meggyónni az emberiségnek.

"Már a világ teremtésekor is akadtak gondok, pedig az csak egyvalaki műve volt, azóta pedig a sok majom hibát hibára halmoz, aztán vagy tanul a hibáiból, vagy nem. Olyankor jön egy világégés vagy egy özönvíz, és kezdődik elölről az egész teremtés."

A régi história. A rozmár megsértődik, mert valaki talán azt mondta, hogy nagy a feneke, a kígyó intrikál, a rinocérosz ráfizet a hiszékenységére, a hiú teve ellopja a szarvas agancsát, a diétázó víziló a fél kiló fogyást nagy zabálásokkal ünnepli meg. A nagyravágyó bálna azon kesereg, hogy milyen jó is volt neki, amikor rossz volt, a megrögzött agglegény bagoly beleszeret a gólyába, aki persze megcsalja az első jöttmenttel, a tűzoltóparancsnoknak kinevezett lajhár felvonul egy tűzesethez válogatott álomszuszék beosztottjaival. A mindenhez értő, haszonleső marabu gátlástalanul osztogatja „nesze semmi” tanácsait. És a többi bűnös, a többi bűn, valamennyi állatbőrbe csomagolva.

"Féktelen fantáziájú mesélő volt Moravia. Ha egy történetet ki kéne emelnem, a sügér és a vaddisznó románcát mondanám, abban meglehetősen messzire ment. Egyáltalán: sok a félresikerült szerelmi igyekezet."

Nem tudom, gyerekfejjel minden üzenete értelmezhető-e, nem hiszem, hogy ez egyáltalán mesekönyv, ahogy a világban itt-ott kategorizálják, de felnőtt gyerekeknek szívből ajánlható.

Nem hagyhatom szó nélkül a tetszetős magyar borítót. Van rajta egy kaméleon, amelynek a görbe hátára odakerült a fordító neve, akarva-akaratlanul is mesterségünk címerét szimbolizálva. A fordítónak úgy kell táncolnia, ahogyan a szerző fütyül. Tartania kell a görbe tükröt, ha az volt a szerzői szándék. Röviden: a fordító legyen kaméleon!

Magyarósi Gizella