Tizenhárom titokzatos év
The Invisible Woman
Nem ez lesz az a film, amely pergő cselekményével csigázza fel a nézőt. Nemes anyagokra – mahagóni, márvány, csipke, bársony, gyöngy és filigrán ezüst – esik aranyló fény, a szereplők sóhajtanak, sírnak, eláll a lélegzetük, borongva maguk elé néznek, közben fojtott szenvedélyességű vonószene szól. Egy sikeres, de idősödő férfi – nős, tíz gyermek apja – beleszeret egy tizennyolc éves színésznőbe. Ásítunk.
Ez a film korábban, akár évtizedekkel ezelőtt el sem készülhetett volna. Azonban a nyilvánosság demokratizálódásával a 21. század az esendőséget ünnepli: a hétköznapi emberek is képesek nagy cselekedetekre, a kiválóságok pedig éppen olyanok, mint bárki más. ,
A brit tudatban a gyermekkort az irodalomba emelő, megható karácsonyi történeteiről is nevezetes Charles Dickens már életében családi bálvány lett. Első életrajzírója, egyben barátja John Forster viktoriánus szentté avatta, és a többiek szintén engedelmeskedtek Dickens síron túl is ható utasításának: utolsó tizenhárom évének társáról kegyesen hallgattak – legutóbb még Peter Ackroyd is 1990-es biográfiájában. Megtehették, hiszen Dickens több ütemben semmisítette meg személyes iratait, és levelezésében is főleg kódolt utalásokra szorítkozott – már a feddhetetlen halhatatlanságára készülve.
Ralph Fiennes második filmjének – első alkalommal a Coriolanust, egy Shakespeare-darabot adaptált – forgatókönyve Claire Tomalin 1990-ben kiadott életrajzán alapul, amely a lényegét tekintve kétharmad részben fikció. Ezekhez levelek homályos utalásai, egy 1867-ben elveszett, majd 1843-ban megkerült határidőnapló, és egy hivatalos változatokból mindig kihagyott nő élettörténete nyújthatott támpontot.
Az elismert, azóta Dickens-életrajzot is megjelentetett szerző úgy rendezgette az információmorzsákat, mint sok ezer apró mozaikdarabot, amelyekről annyit sem tudni, mivé állnak össze. Ilyenkor még a pletykák és megalapozatlan állítások is feltevések alapjául szolgálhatnak, és próbát lehet velük tenni, a bizonyítékok kiadják-e ezt az alakzatot. Egyszer akár a hipotézist szentesítő bizonyíték is felbukkanhat.
Charles Dickens azon szerencsés írók közé tartozott, aki életében a közönség feletti hatalomra és pénzre válthatta irodalmi géniuszát. Kihasználta emberek felett nyert erejét, a pénzt pedig még több hatalomra váltotta: a hozzá közel állók sorsa felett rendelkezett általa.
De meg is szédült tőle. Amikor ugyanis negyvenöt éves korában elérkezett a középkorú férfiakat a 19. században sem kerülő kapuzárási pánik, gondolatban visszafelé is átírta házasságát, amelyből tíz gyermek született. Hirtelen buta, lusta lekvárnak látta Catherine-t, akkoriban már barátainak írott leveleiben sem átallott azon gúnyolódni, hogy mennyit „zabál” ,
Mrs. Dickens, máskor azzal vádolta, hogy sosem volt jó anya. El akarta távolítani az életéből. ,
Így is tett: a törvényes válást a jó híre bánta volna, így a feleségét külön háztartásban helyezte el, és saját lapjában, a Household Words-ben mosta magát tisztára: pletykára semmi ok, ő továbbra is makulátlan jellemű családapa, de nejével nem egyeztek. Miért? Mert nem sokkal korábban szerelmes lett. Ralph Fiennes szemében ott van az az eszelős vágy és tántoríthatatlan akarat, amellyel Charles Dickens a fiatal Ellen Ternan körül körözni kezdett. Először könnyű nőnek hitte, és azt képzelte, anyja, a három lánnyal özvegyen maradt Mrs. Ternan vigasztalan helyzete neki dolgozik.
Neki dolgozott, de csak lassan. Ők négyen őrizték tisztességüket, noha mind színpadon játszottak, és a nyilvános szereplés akkor kétes tevékenységnek számított. Sőt már az is normaszegésnek minősült, ha egy nő dolgozni kényszerült. Pedig a Ternan-lányok – sok más viktoriánus gyerekhez hasonlóan – már kicsi koruktól hozzájárultak a költségvetéshez, apjuk halála előtt is felléptek gyerekelőadásokban. ,
Mrs. Ternan kitartott, miközben Dickens kitartóan ontotta a nagyvonalú gesztusokat, de egy ponton – ezt írja Tomalin – az is eszébe juthatott, hogy a nem túl tehetséges Nelly a színpadon nem fog megélni, szüksége lesz hát egy férfipártfogóra. A szereposztás is arra utal, hogy itt egy méltóságteljes nőt kell látnunk: Kristin Scott Thomas Az angol betegben még Ralph Fiennes szerelmét játszotta, most a vele egyidős férfi a lányára vágyik (a valóságban az 1803-ban született Mrs. Frances Eleanor Ternan kilenc évvel volt idősebb Dickensnél). Biztosan nem cinikusan engedte át Ellent, de Charles Dickens figyelme és pénze nem olyasmi volt, amit büszkén elhajíthattak. Aztán talán megpróbálták maguk elől is rejteni azt a csúf tényt, hogy „eladták” a legkisebbet: nagykorúvá válásával egy ingatlan is Ellen (Dickens számára: Nelly) nevére került. Bizonyosan azért, hogy ezt a nehéz döntést senki se bánja meg.
Nelly „munkája” ezentúl az volt, hogy a jótevőjük boldog legyen. Könnyen lehet, hogy szívből szerette férfit, és nem csupán a jótéteményekért, hanem mert Dickens – ha akarta – a környezetében mindenkit megbabonázott. A film is nagy hangsúlyt helyez előadói magnetizmusának megjelenítésére: ha az író maga olvasta fel regényeinek kifejezetten erre a célra dramatizált jeleneteit, a zsúfolt színháztermekben megállt a levegő. Dickens egy 1943-ban megkerült jegyzetfüzetéből kiderül, hogy gyakorta volt jelen Nelly is: talán büszkeséget érzett ilyenkor, hogy a tömegek által körülrajongott férfi őt imádja.
Aztán 1862-ben Nelly egyszer csak eltűnt a világ szeme elől: talán utazgatott. A terhességről és közös gyerekről szóló legendáknak alapot ad, hogy a következő két évben Dickens szüntelenül Franciaországba járt, és meglehetősen zaklatott leveleket írt ismerőseinek. Claire Tomalin vallomásértékűnek tartja azt a levelet, amelyben az író arról ír, mennyire megrázta egy Faust-előadás, az ékszerekkel elcsábított ártatlan Margit sorsa, aki gyermeket szül… Az állandó franciaországi utazásokon túl az is árulkodó, hogy keveset ír, de a történetekben a törvénytelen gyerek sorsa körül forog a cselekmény.
Egy kisfiú született, aki meghalt – jelentette ki Katey Perugini, Dickens gyermekei közül az egyetlen, aki maga is sikeres művész lett: festő. Henry Dickens, az író legkisebb fia szintén megerősítette ezt. A Gladys Storey által lejegyzett állítást még egy szavahihető tanú, a drámaíró G. B. Shaw is alátámasztotta, ő szintén a Dickens-lány szájából hallotta a történetet.
Nelly hollétére utaló dokumentumok legközelebb 1865-ben bukkannak fel: a Staplehurst-i incidens bizonyítja legnyomósabban közös életüket. Feltehetőleg együtt utaztak vissza Franciaországból, amikor a nyílt pályán vasúti baleset érte őket, Nelly meg is sérült. Dickenst viszont felismerik, így hát otthagyja törött karú barátnőjét. Az utasok listáján nem szerepel a lány, de megemlítenek egy fiatal nőt, aki nem hajlandó megmondani a nevét. Nem sokkal később Dickens egy hölgy nevében ír a vasúti hatóságoknak, aki elveszítette ékszereit a balesetben, fel is sorolja ezeket, többek közt egy arany pecsétnyomót, amelybe azt vésték: Ellen.
,
A harmincas évei elején járó, most már jómódú Nelly „újra kitalálta magát”, olyasféle módon, mintha valami tanúvédelmi programban venne részt, nővérei – akik felfelé házasodtak, és nem akarták, hogy a húguk rossz hírbe keveredjen – szövetségesei voltak ebben. 1876-ban egy nála tizenkét évvel ifjabb férfihez, George Wharton Robinsonhoz ment feleségül. Merészen tizennégy évvel mondta fiatalabbnak magát (egy 1881-es összeíráson 42 helyett 28 éves) vagyis majdnem pontosan azt a tizenhárom évet vágta ki az életéből, amit Dickens közelében töltött.
A film keretét éppen ez az állapota adja: kisgyermekes anya, aki már saját jogán éli kiegyensúlyozott életét, mégis kísértik a múlt árnyai. Hogy ez így történt, arra William Benham lelkész a tanú, aki évekkel később egy másik Dickens-rajongónak mesélte a titkot, amit Mrs. Robinson rábízott: fiatal korában Dickens szeretője volt, de az emléknek még a gondolatától is irtózik. Nelly más alkalommal is el-elszólta magát, nehezen tudta magában teljesen eltemetni, hogy egy irodalmi félistennek az élete tizenhárom esztendőn keresztül körülötte forgott. ,
Nelly színésznőnek nem volt elég jó, mégis egész életében alakoskodni kényszerült. Mostanra pedig szerep lett belőle. Jó szerep, vagy legalábbis Felicity Jones alakításában egy okos, de kiszolgáltatott lány reszket egy nagyhatalmú, karizmatikus férfiért, egy jobb életért, ami még kiszolgáltatottabbá teszi őt. Ugyanígy fájdalmas méltóság hatja át a félredobott feleség alakját, meg az öregedő, kiégett férfiét, akinek hatalmában áll mindent megadni a szépségért és ifjúságért. A történet talán nem is csak Dickensről szól. Mégsem ásítunk.
Charles Dickens élete
Európa Könyvkiadó, 2012.
2012-ben ünnepli a világ Charles Dickens születésének kétszázadik évfordulóját. A mai napig olvassuk regényeit, karcolatait és karácsonyi történeteit - de mennyit tudunk az életéről? Claire Tomalin, a legnépszerűbb angol életrajzíró (Jane Austen élete) ismét bölcs, együttérző, alapos életrajzot írt egy nagy íróról, aki nem volt tökéletes, csak zseniális.