"Miért nem írod le? - kérdezték sokszor, mikor egy-egy történetet elmeséltem az életemből.
Eszembe sem jutott. De minél többet mondták, annál inkább motoszkált a fejemben, ha érdekli az embereket, amit mondok, műsort készítek belőle. Leginkább filmen tudtam volna elképzelni, amit elmeséltem.
Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt leírtam a gyerekkoromat. Megmutattam Örkény Istvánnak. Ő beszélt rá, hogy könyvet írjak belőle, mert "eredeti, őszinte, önironikus stílusához nem szabad másnak hozzányúlni". De csak tizenöt év múlva folytattam, mert úgy éreztem, időnek kell eltelni, hogy tiszta rálátásom legyen a közelmúltra. Átnézegettem feljegyzéseimet, noteszeimet, naplóimat, dokumentumokat, amelyeket - mint apukám is - egész életem folyamán gyűjtöttem. Kezembe kerültek gyerekkori verseim, novelláim, írásaim, ötlethalmazok, amikről el is feledkeztem. Csak a gondolatok voltak ismerősek, amik későbbi jegyzeteimben is megismétlődtek. De nem volt türelmem élményeimet részletesen végigírni. Az sem inspirált, hogy magnóra mondjam. Úgy látszik, nekem közönség kell. És az sem mindegy, hogy milyen! 1980 körül Nemes Zsuzsa beszélt rá, hogy folytassam. Olyan lelkes hallgatóm volt, észre sem vettem - mégiscsak magnóra vette. Drága, okos, szellemes Zsuzsikám, örökké hálás vagyok kitartó buzdításodért, nagy fájdalmam, hogy nem érhetted meg az eredményt.
Később olyan barátoknak meséltem, akik - miközben hallgatták spontán elmondott történeteimet -, rögtön visszajeleztek, kérdeztek, hozzászóltak, bíráltak, szórakoztak. Ebből a legépelt nyersanyagból kezdtem írni a könyvet. (...)"