Az utolsó tánc

Bach Szilvia hősei boldogok szeretnének lenni. Csak tudj’ isten, miért, ez nehezen megy nekik. Mert néha közbeszól a sors, vagy nem megfelelő álmokat szőnek. Esetleg egyetlen mellélövéssel elrontják az egészet. Illetve túlkombinálják, és belezavarodnak.

A szerző humora ezúttal is lebilincselő: addig csavarja, pontosítja, illesztgeti, cizellálja a képet, míg azt vesszük észre, sarkából kifordult, mégis hitelesnek tűnő világ közepén állunk. És egy laza felsorolásban egyszerre teszi fel a kérdést: miért kell szeretni a töpörtyűs kenyeret, van-e élet az élet után és alatt, és hogy mi az ég általános hozzáállása a gyilkossághoz…

A történetek végén nem marad el a csattanó, így biztosak lehetünk abban, hogy sorsunk szálai tévedhetetlenül fonódnak eggyé, és hogy aki a közelünkben él – még ha nem is vesszük észre –, a végzetünkön munkálkodik. Szerencsére a szerző tudja, hogyan lehet megfordítani a dolgokat. Hogyan lehet megszabadulni a boldogtalanság összehordott szeméthalmától és persze a mérgétől is.

Varázslatos novellákat tart kezében az olvasó – szabad szájú, groteszk, burjánzó, őrült, meghökkentő, olykor ezoterikus, egyenes írásokat. És bár hősei csak szeretnének boldogok lenni, ha a történetek tanulságait vesszük alapul, nekünk sikerülhet is.