Felhasznált irodalom

A kritikus a mű utolsó élete, abba már olvasó nem tekint, nem tükör, az olvasó foncsor, nem tükör, a kritikus az szappan, habja a fénybe flörtöl. Ennyi elég, néha több se kell. Süt a nap, a lábunk megvan, a kezünkkel engedékeny kört írunk. Ma Magyarországon sok mű jelenik meg, ezekről keveset beszélünk, és nem tudjuk, mit. A szerzők lázasak, a kritikusok önmaguk keresői. Ha most ezen a délutánon csak arról beszélünk, amit a cseresznye és bodza ágai között hoz a szél, hárman leszünk, legfeljebb tízen, lassan megértjük, hogy az irodalom nem példányszám, hanem hármónk dolga, négyőnk, négy nő, négy férfi, három fa és egy lomha dömperé. Az újat senki nem érti meg könnyen, a türelem elszánt poétika, s a végeredmény az őszinte semmi. Jó volna, ha az irodalom a szerzőn túl látszana. Így próbál nézni Vass Tibor. Ő itt a szerzőn túli szem, ami beláthatatlan távolságokra hord. Visz. Árad az élete, mint a gyanta. Vagy a mazsola, mert abban több a vas. A kritika megélhetősége attól is függ, mit tud a saját környezetéből beépíteni. Vass Tibor fordítva csinálja, nem az életét viszi a kritikákba, hanem a kritikát az életbe, és onnan adja vissza, "tessék, ezt én rágtam meg." Fogsora egyedi mintázatot hagy, néhol kilyukasztja az anyagot, de kétségkívül elkészíthető róla a protézise. Most ennyi. Vagy még annyi, hogy ezzel nincs vége.