Újjászületés

Mazzantini könyve valamikor tavaly év közben „környékezett” meg, azóta próbáltam megszerezni mindeddig sikertelenül. Most, amikor végre sikerült, hatalmas lendülettel vetettem magam bele. Gyorsan ki is olvastam, bár az oldalszám és a téma alapján azt hittem, picit lassabban fogok vele haladni. Hát, tévedtem. Gemma és Diego története azonnal és visszavonhatatlanul magával ragadott. A könyv gyönyörűen van megírva, mindent magam előtt láttam, miközben olvastam, az arcvonásoktól az illatokig láttam és éreztem mindent. Nagyon szerettem a történetet, azt, ahogy ők egymásba szeretnek, és örök hűséget fogadnak, de azt az igazit, nem azt, amiről mindenki csak beszél. Ők tényleg egymásnak vannak teremtve, és igaz szerelemmel szeretik a másikat. Gyönyörű a barátságuk Gojkoval, hogy ő mindig ott van valahogy mellettük, szerintem mindenki szeretne egy ilyen barátot maga mellett tudni az élet folyamán. Aztán jönnek a megpróbáltatások a gyerekvállalással kapcsolatban, közben a háborús rész is bekúszik a bőrünk alá, és a kezdeti szép érzéseket átveszi valami nagyon rossz előérzet. Ahogy haladunk a történetben, és látjuk, hogy megfeneklik a kapcsolatuk, és hogy bármennyire is próbálkoznak, nincs gyerek. Szörnyű olvasni és magam előtt látni a háború dolgait, szinte elképzelhetetlen. Nekem, aki éppen olyan világban (városban, országban) él, ahol nincs háború. Ahol minden nap van étel, amit megeszek, minden nap van otthonom, ahol lefekszem, és minden nap van családom, akiket szeretek, és akik viszontszeretnek. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet egy olyan helyen élni, ahol a háború mindennapos, és úgy kell elrohanni, osonni, az utcán, hogy ne lőjenek tarkón. Nem is értem. És azt hiszem, örülök neki, hogy nem értem. Ebben a könyvben minden benne van, amiről olvasni szerettem volna. Boldogság és szomorúság, öröm és fájdalom egyaránt váltja egymást, hiszen nem lehet leélni egy életet csak az egyikkel, vagy csak a másikkal. Örülök neki, hogy átélhettem ezt a megpróbáltatásokkal, szerelemmel, és szeretettel teli életet. De, jó volt visszaülni a kompra, és visszahajózni a nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott életembe.
„Az én frontom ez volt. Ez a nyugodt város. Ez a Diego nélküli, tiszta és üres lakás. Nem volt ott a farmerja, a csikkjei, a kanapé alá beguruló filmjei. Őtőle származott a rendetlenség és talán őtőle származott az élet is. Így, egyedül nem piszkoltam össze semmit, nem is léteztem. Semleges voltam, szagtalan.„