Hatalmas lelkesedéssel vágtam bele e díjnyertes könyv olvasásába, amiből nagy sikerű film is készült. A regény csodálatos leírásokkal nyit, melyben a XIX. századi nők kiszolgáltatottságát ecseteli. A viktoriánus kornak megfelelő sötét hangulat árnyalja a könyv lapjait, melyen olykor szikrát vet a ki nem mondott szavak feszültsége.
A könyvben megelevenedik az 1885. év Párizsa, amikor is teltházzal zajlottak a kor híres neurológusának, Charcot doktornak az előadásai, amelyek során hipnózis útján próbálja meggyógyítani hisztérikus, melankólikus, epilepsziás, mániákus és demens női pácienseit. A Salpetriere kórház épp a közelgő jelmezbálra készül, amelynek alkalmával a párizsi elit tagjai közvetlen közelről vehetik szemügyre a tébolyult nőket, a páciensek pedig az őrült beteg álarca helyett más maskarát ölthetnek magukra az év e különleges napján.
A bál előtt pár nappal új páciens érkezik, az ifjú Eugénie, akit apja és bátyja személyesen zárat a Salpetriere falai közé, miután szerét veszik, hogy a lány szellemekkel társalog. A fiatal lány érkezése felkavarja a kórház állóvizét, és még Genevieve főnővér szigorúan tudományközpontú világnézetét is megingatja.
A könyv olvasása során mindvégig megmaradt az az érzésem, hogy várok valamire, valami fennkölt tanulságra, dicső lezárásra, amit végül nem kaptam meg. Talán a könyvnek a még a 230 oldalat el sem érő tömör tartalma az oka, hogy mindez nem tudott kibontakozni a cselekményből, vagy pedig az írónő szándéka teljesen eltért az általam vágyott végkifejlettől.
Mindenesetre jó volt egy kicsit elmerülni a XIX. századvégi Párizs világában, az elmeorvostan korabeli módszereiben, egy kicsit borzongani, megbotránkozni, és drukkolni a főszereplőknek.