Véletlenül találtam meg ezt a könyvet egy akcióban, és nagyon ígéretesen hangzott a fülszövege, úgyhogy lecsaptam rá. Amikor megérkezett meglepett a mérete, valahogy az egész könyv egy sokkal nagyobb méretű regény történetét hordozta. Ennek ellenére nem csalódtam. Nagyon olvasmányos, gördülékeny szövegű, és a téma mélységéhez képest egész oldott regény. A történet valós alapokon nyugszik, az író édesapjának a története, aki a történet idején meglehetősen merész és izgalmas életet él. A regény maga viszont inkább a gyerekkorára fókuszál, ami közel sem volt szívderítő (bár talán a kivégzőosztag előtt áll sem az). A felütés nagyon izgalmas. Patrick Nothomb egy kivégzőosztag előtt ál Kongóban, és lepereg előtte élete filmje. Valamikor kisgyermekkorában elveszítette az apját, de rá már nem is emlékszik igazán. Anyját felemészti a gyász ezért a különc arisztokrata származású nagyszülőkhöz kerül, ahol az egyik nagybátyával együtt nevelkedik. Bár elsőre ideálisnak tűnik ez a gyermekkor, koránt sem volt az, sőt. Aztán jönnek az elsők, az első barát és az első szerelem, végül a megállapodás. Izgalmas, pergő cselekményű és mély érzelmi mondanivalójú kis könyv, az a fajta, amit szívesen olvastam volna nagyobb terjedelemben is. Láttam, hogy megjelent a folytatása is, biztosan sorra fogom keríteni azt is valamikor.

„Amikor apám meghalt, beszélni kezdett hozzám, mint még soha. Anyám hallgat. Mindenki a maga módján hal meg. Anyám életében sokat beszélt hozzám, bizonyára most már nem érzi szükségét. Ritkán küld egy-egy kedves üzenetet: egy finom illatot, egy látomást, egy kellemes nevetést.”
Ritkán olvasok ilyen rövid regényeket, és még ritkábban olyanokat, amelyek ennyire kevés szóval próbálnak ennyit elmondani.
Az Oda se neki! számomra elsősorban nem a történésekről szólt, hanem a családi kapcsolatok örökségéről. Arról, hogyan adódnak tovább a szeretet, a félelmek, a hiányok és a ki nem mondott érzések generációról generációra.
A könyv elején még távolinak éreztem a történetet, mintha egy külső szemlélő figyelné a család életét. A végére azonban valami megváltozott. A távolság megszűnt, a családtörténet személyes vallomássá vált, és úgy éreztem, mintha ledőlt volna egy fal az elbeszélő és az olvasó között.
Olvasás közben sokszor hiányoltam a mélyebb lélektani kibontást, a végére mégis megrázott. Nem haragot éreztem, hanem csendes szomorúságot mindazért, ami lehetett volna, és ami végül nem lett.
Egy különleges olvasmány, amely inkább utólag fejti ki a hatását. ❤️